Másfél évtizede kegyetlen mészárlása zajlott

Nehéz megbocsátani a népirtást

Roger Nsengiyumva 16 éves. A ruandai népirtás alatt született az ország fővárosában, Kigaliban, és csak annak köszönheti életét, hogy anyja elrejtette őt. A véres események után ők ketten Angliába menekültek, Roger apját azonban megölték – saját korábbi barátai, akik még az esküvőjükön is ott voltak.
 

Üldözés és megbékélés – egyszerre?

Az 1994-es ruandai népirtás minden idők legvéresebb leszámolásaként vonul be a történelembe. Száz nap alatt hutu szélsőségesek 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut gyilkoltak meg a legprimitívebb eszközökkel: husángokkal, macsétákkal, dorongokkal. A mészárlásnak az Ugandából előrenyomuló tuszi gerilla hadsereg vetett véget, ekkor a hutu népirtók elmenekültek a környező államokba, legtöbben Zairébe, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságba.

A népirtást követően a tuszi vezető, Paul Kagame került hatalomra (máig ő az ország elnöke), aki még a szomszédos Kongóba is csapatokat küldött, hogy azok felkutassák és megbüntessék a népirtásban részt vevőket. Ennek az akciónak azonban az lett a következménye, hogy minden hutunak kinéző személyt válogatás nélkül halomra lőttek. Az áldozatok között feltehetően voltak hutu szélsőségesek is, ám nagyrészt a tuszi bosszú elől otthonukat elhagyó ruandai hutu menekültek, vagy éppen kongói hutuk estek a milíciák áldozatául, akiknek aztán tényleg semmi közük nem volt a népirtáshoz.

Az ENSZ egy tavalyi, nagy port kavart jelentésében ki is jelentette, hogy Kagame hadserege Kongóban háborús bűnöket biztosan, de „akár népirtást is” elkövethetett.
Kagame elnök eközben – az üldözéssel nehezen összeegyeztethető módon – megbékélést hirdetett Ruandában. A hutu-tuszi ellentét feloldására hozott törvényben például megtiltotta, hogy bárki bárhol hivatalosan használja ezeket a kategóriákat. A népirtás tagadása is külön büntetőjogi kategória lett, ez azonban a kritikus hangok szerint nem igazán segítette a valódi megbékélést és a múlt széleskörű feldolgozását.

Sokkal inkább szolgálta a kormányzatot, amely könnyű szerrel megszabadulhatott politikai riválisaitól és egyéb nem kívánatos elemektől azzal, hogy megvádolta őket a népirtás tényének tagadásával. Ez a módszer különösen a tavaly augusztusi elnökválasztás előtti kampányban volt érzékelhető: az egyetlen komolyabb ellenfélnek számító Victoire Ingabiré így került rács mögé, majd házi őrizetbe (Kagame végül a voksok 93 százalékát kapta).

A kérdés így leginkább az, hogy a felülről diktált, hivatalos politika szintjén megjelenő megbékélés az állampolgárok közötti kapcsolatokban is érzékelhető-e? Roger édesanyja állítja, hogy az évek során eljutott odáig, hogy megbocsásson férje gyilkosainak. De vajon képes-e erre Roger, akit már születésekor megfosztottak attól, hogy egy teljes családban nőhessen fel? A tizenhat éves tuszi fiú leginkább haragot és bosszúszomjat érez, a legjobb barátja ugyanakkor egy hutu srác, akit testvéreként szeret – így különösen nehéz helyzetben van. „A saját generációm irányába nincs haragom, hiszen mi a népirtás alatt csecsemők voltunk”, mondja Roger. Általánosságban igen, az apja gyilkosainak azonban nem tud megbocsátani.


Az igazságszolgáltatás felemás arca

A népirtást követően az ENSZ Biztonsági Tanácsa felállított egy nemzetközi törvényszéket (Ruandai Nemzetközi Törvényszék, ICTR) az 1994. január 1-je és december 31-e között történt háborús és emberiesség elleni bűnök, illetve népirtás kivizsgálására és a bűnösök felelősségre vonására. A tanzániai Arushában székelő bíróság eddig több, mint 50 eljárást zárt le, ezek közül pedig több, mint 30 esetben ítélték börtönbüntetésre a vádlottat, legtöbbjüket életfogytiglanra vagy 25 évre. További 11 eljárás folyamatban van, jó néhányan azonban továbbra is szökésben vannak, mint például az akkori védelmi miniszter, több polgármester és a népirtást jelentős összegekkel finanszírozó üzletember – Félicien Kabuga még a CIA Top 10-es listáján is szerepel.

Az ICTR vállaltan a fő felelősekre utazott, így sok esetben vádalkut kötöttek a kisebb halakkal – ez a ruandai társadalomban visszatetszést keltett, hiszen ezáltal sok gyilkos büntetés nélkül megúszta. Az ENSZ időközben felszólította az ICTR-t, hogy 2014-re fejezze be az összes függő eljárását, így – ha nem halasztják el újfent a bíróság mandátumának lezárását – hamarosan végső értékelést adhatunk a törvényszék munkájáról.

A nemzetközi törvényszék mellett a ruandai nemzeti bíróság tárgyalja a kisebb elkövetők ügyét, de ezeknek a száma olyan hatalmas (lényegében az egész ország részt vett a népirtásban, ki elkövetőként, ki áldozatként), hogy egyedül nem tudott boldogulni. Miután az ezredfordulón már 120 ezer letartóztatott tartózkodott a ruandai börtönökben, a túlzsúfoltság enyhítésére és az ügymenet felgyorsítására a ruandai kormányzat úgy döntött, felállít népi bíróságokat.

Az úgynevezett gacaca eredeti célja a falusi vagy családi viszályok – lopások, a földtulajdonlás kérdése, vagy éppen házastársi viták – kezelése volt, és hasonlóan más afrikai társadalmakhoz, itt is a falvak idősebb tagjai közül választották ki a bírókat, akik az egész közösség jelenlétében tettek igazságot. Az eljárás tehát nyitott, ahhoz minden érintett hozzászólhat, így segítve elő a megbékélést és valamiféle kompromisszum elérését – az áldozat vagy a családjának a kárpótlásával. Egy-egy népi bíróság kilenc bíróval dolgozik, és a halálbüntetést kivéve bármilyen ítéletet kiszabhat a bűnösnek talált vádlottra.

A gacaca-rendszert több szempontból is kritika érte az elmúlt években. Egyrészt, mivel ügyvédek jelenléte nélkül zajlanak ezek a tárgyalások, a vádlott jogi védelem nélkül sokkal nehezebb helyzetben van, mintha a nemzeti igazságszolgáltatás tárgyalná az ügyét. A bosszúvágy sokszor hamis tanúzásokhoz és a vádlottat védeni próbálók megfélemlítéséhez vezetett. A másik oldalról viszont sokan attól tartanak, hogy mivel mindenki nyíltan, a vádlott jelenlétében mondja el, aminek szemtanúja volt, a később a börtönből kiszabaduló elítélt bosszút állhat az őt rács mögé juttatókon.

Nem ideális tehát ez a rendszer sem, ez világos, de a milliónyi felelős miatt egyszerűen nincs más alternatíva Ruanda számára. A Human Rights Watch nevű jogvédő szervezet szerint tíz év alatt a nemzeti bíróság 10 ezer esetet tárgyalt meg, ehhez képest a 2001-ben felállított 8000 gacaca bíróság a mai napig nagyjából 1,5 millió eljárással végzett. Ebből egyébként mindössze 40 ezer eset végződött börtönbüntetést hozó ítélettel, a többiek jórészt közmunka segítségével vezekelhetnek, ezzel is elősegítve a ruandai állampolgárok közötti megbékélést. Amire mindezzel együtt még sokáig kell várni.

(Tóth Miklós)

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére