A történetből készült filmet a múlt héten mutatták be

Zsidómentő arabok

Az egyik ilyen sztori Franciaország náci megszállása idején játszódik, központjában egy valószínűtlen zsidómentő, a párizsi nagymecset rektora (azaz vezető imámja) áll. A történetből készült filmet a múlt héten mutatták be Párizsban (a nyitóképen a film részlete, háttérben a párizsi nagymecset). Bármily meglepőnek tűnik, a muszlimok is mentettek zsidókat a nácik elől. A Les Hommes Libres (Szabad emberek) című filmben Si Kaddour Benghabrit, a párizsi nagymecset alapítója és rektora menedéket és hamis muszlim papírokat adott néhány zsidónak, így megmentette őket a letartóztatástól és a deportálástól.

 Az 1940-es évek elején Franciaországban sok Észak-Afrikából származó ember élt, köztük több ezer szefárd zsidó, akik arabul beszéltek, és több, az arabokkal közös hagyományt és szokást tartottak. Sem a muszlimok, sem a zsidók nem ettek disznóhúst, a muszlim és zsidó nevek gyakran hasonlítottak. A főszereplő mecset – a Szajna bal partján található, fallal körülvett, óriási, erődítményszerű épület – nem csak imahelyként szolgált: a nyugalom oázisa volt, ahol a látogatók ételt és ruhát kaptak, megfürödhettek, és szabadon beszélgethettek vagy pihenhettek a kertben. A zsidóknak is szabad volt ide a bejárás.

Ismaël Ferroukhi filmje megtörtént eseményeken alapuló fikció; két valós személy (és egy kitalált piaci árus) történetére épül. Michael Lonsdale, a veterán francia színész alakítja Benghabritot, az algériai származású vallási vezetőt és nagyszerű politikai taktikust, aki rendszeresen vezetett körbe német tiszteket a mecsetben, amit nyilvánvalóan arra használt, hogy segítsen a zsidóknak. „A náci kollaboráns muszlimokról sokat írtak. De kevesen tudják, hogy voltak olyan muszlimok is, akik segítették a zsidókat. Vannak még elmondásra, megírásra váró történetek” – mondja Benjamin Stora, kiváló Észak-Afrika történész, aki tanácsadóként dolgozott a filmen.


Az igazak között

Mahmoud Shalaby, egy Izraelben élő palesztin színész játssza Salim (eredetileg Simon) Hilalit, aki Párizs legnépszerűbb arab nyelvű énekese volt. Egy zsidó, aki úgy élte túl a holokausztot, hogy arabnak adta ki magát. (Az énekes nekrológjai szerint Benghabrit, hogy hihetővé tegye a hamis személyazonosságot, a párizsi muszlim temetőben felvésette egy sírkőre Hilali nagyapjának nevét. A film egyik erős jelenete, amikor egy német katona kiviszi a temetőbe Hilalit, hogy az bizonyítsa, nem zsidó.)

A történelmi beszámolók hiányosak, mert csak vázlatos dokumentumok maradtak fenn. A zsidók ad hoc segítséget kaptak, a mecsetnek nem volt szervezett mozgalma. Nem tudni pontosan, mennyi emberen segítettek. A legélénkebb – de meg nem erősített – beszámoló Albert Assouline-tól, egy észak-afrikai zsidótól származik, aki megszökött egy német koncentrációs táborból. Azt állította, több mint 1700 ellenálló – főleg zsidók, valamint néhány muszlim és keresztény – talált menedéket a mecset földalatti helyiségeiben, és a rektor sok zsidót látott el hamis muszlim papírokkal.

Robert Satloff, a Washington Institute for Near East Policy (Washingtoni Közel-Keleti Politika Intézet) igazgatója 2006-os, „Among the Righteous” (Az igazak között) című könyvében a holokauszt alatt zsidókat mentő arabokról szóló történeteket ismertet, és a párizsi nagymecsetnek is szentel egy fejezetet. A jelenlegi rektor, Dalil Boubakeur Satloff számára megerősítette, hogy a mecset hamis papírokat állított ki néhány – valószínűleg legfeljebb száz – zsidónak, pontos számot nem közölt. Boubakeur beszámolója szerint egyéni akciókról volt szó: muszlimok hozták el zsidó ismerőseiket, hogy segítséget kérjenek, és a fő imám, nem pedig Benghabrit foglalkozott velük.

Mítoszok és tények

A rektor bemutatta Satloffnak egy 1940-es, géppel írott külügyminisztériumi irat másolatát, ami a Francia Levéltárban található. A dokumentumból kiderül, a megszálló hatóságok azzal gyanúsítják a mecset alkalmazottait, hogy hamis igazolványokkal látnak el zsidókat. „Az imámot beidézték, és fenyegető hangnemben felszólították, fejezzék be ezt a gyakorlatot” – áll az iratban. Satloff egy telefoninterjúban így fogalmazott: „Külön kell választani a mítoszokat a tényektől. A mecset által megmentett zsidók száma inkább néhány tucat, mint néhány száz lehetett. De ez a történet erős politikai üzenetet hordoz, és megérdemli, hogy elmeséljük.”

Derri Berkani 1991-ben készült dokumentumfilmje, az „Une Résistance Oubliée: La Mosquée de Paris” (Elfelejtett ellenállás: A párizsi mecset) és a „The Grand Mosque of Paris: A Story of How Muslims Saved Jews During the Holocaust” (A párizsi nagymecset: Történet arról, hogyan mentettek muszlimok zsidókat a holokauszt alatt) című 2007-es gyerekkönyv szintén ezen eseményeket járja körül.

Az új filmet Marokkóban, egy üres kastélyban forgatták, a marokkói kormány támogatásával, a párizsi nagymecset ugyanis nem adott engedélyt a filmeseknek. „Ez egy imahely – közölte Boubakeur egy interjúban. – Naponta ötször tartunk imát. Egy filmforgatás zavaró lenne.”
Benghabrit kiesett a muszlimok kegyeiből, mert nem támogatta Algéria függetlenségét, és hű maradt szülőhazája francia megszállóihoz. 1954-ben halt meg.


Újabb sztorik, újabb megmentők

Az anyaggyűjtés során nem csak Ferroukhi, de Stora is új történeteket ismert meg. Az egyik vetítésen egy nő megkérdezte tőle, miért nem esik szó a filmben azokról a kelet-európai származású askenázi zsidókról, akiket szintén a mecset mentett meg. A történész elmagyarázta neki, hogy az arabul nem beszélő, arab kultúrát nem ismerő askenáziak érdekében nem lépett fel az intézmény. „A nő így válaszolt: Ez nem igaz. Az anyámat egy a mecset által kiállított igazolás mentette meg’” – meséli Stora.

Franciaországban vegyesen fogadták a filmet, melyet hamarosan Hollandiában, Svájcban és Belgiumban is bemutatnak, és eladták az amerikai jogokat is. „Csodálatosan ábrázolja az időszak légkörét” – írta a Le Figaro kritikusa, a L’Express című hetilap szerint viszont „iskolai programnak ideális, egy mozizós estére kevésbé.”

Ferroukhi azt állítja, mindez nem érdekli. Azt mondja, azért lobbizott a kulturális és az oktatási minisztériumnál, hogy az iskolákban bemutassák a filmet. „Történelmünk eddig láthatatlan szereplői előtt tiszteleg. Egy másik valóságot mutat be, amelyben muszlimok és zsidók békében léteztek. Büszkeséggel kell erre emlékeznünk.”

Forrás és fotó: NY Times

• Cimkék:
holokauszt muszlim zsidó szabad emberek film vallás művészet

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére