Dél-Szudán elszakadásában az amerikai protestánsok sokat segítettek

Új nemzet születik: Hollywood is ujjongva ünnepel

Végre egy téma, ami összehozza az amerikai demokratákat és republikánusokat: Dél-Szudán függetlenségét más-más okból ugyan, de mindkét amerikai párt lelkesen üdvözli. Barack Obama saját külpolitikai sikereként mutathatja fel nem csak a januári sikeres népszavazás levezénylését (noha a 2005-ös békemegállapodást még George Bush elnöksége alatt kötötték meg a szembenálló felek), de azt is, hogy azóta sem tört ki klasszikus értelemben vett polgárháború (noha határvillongások több vitatott területen is voltak, ráadásul az ENSZ becslései szerint csak a déli országrészben január óta 2300-an haltak meg a törzsi torzsalkodásokban).

Ami pedig a republikánusokat illeti, a mögöttük álló protestáns csoportok megkönnyebbülve ujjonghatnak fel, hiszen a keresztény (de valójában inkább animista) Dél-Szudán végre elszakadhatott az őt évtizedek óta igában tartó „muszlim” Északtól. A protestáns egyházaknak komoly befolyásuk van a politikai életre: noha George Bush annak a kérésüknek nem tett eleget, hogy küldjön csapatokat Szudánba, nyomásukra komoly szankciókkal sújtotta Omar Bashir szudáni elnököt és körét.


A lobbizás is besegített

Hollywood is vigad, saját sikerének is titulálva az eseményt, hiszen George Clooney-től kezdve Don Cheadle-n át Brad Pitt-ig számosan igyekezték latba vetni befolyásukat, hogy az amerikai döntéshozókat kizökkentsék passzív magatartásukból. Közülük George Clooney bizonyult a legaktívabbnak, a Not On Our Watch nevű szervezetével, széles kooperáció segítségével felállított egy műholdképes megfigyelő rendszert, amivel a határvillongások során elkövetett atrocitásokat szerették volna felmérni.

Sokak szerint a lobbizásnak és a kampányoknak nem elhanyagolható szerepük volt abban, hogy egyáltalán létrejöjjön a 2005-ös megállapodás – sőt, egyesek odáig merészkednek, hogy kijelentsék: a protestáns nyomásgyakorlók és a hollywoodi sztárok nélkül ma még mindig harcban állna a két Szudán. Ami valahol szomorú: ezek szerint folyamatos külső nyomás nélkül, önszántából az amerikai vezetés nem jutott volna idáig.

Az amerikaiak széles tömegének érdeklődése is kritikus volt a politika mobilizálásában: az 1983 óta tartó második szudáni polgárháború akkor lett sikk ügy az USA széles tömegeinél, amikor „Lost Boys of Sudan” címmel 2003-ban kijött egy dokumentumfilm arról a több ezer dél-szudáni (többségében árva) gyerekről, akik a harcok elől Etiópiába, majd Kenyába menekültek. Végül a mostoha körülményeknek az vetett véget, hogy az USA 2001-ben befogadta őket.


Nincs vége a küzdelemnek

Hiába azonban az öröm, a függetlenségi ceremóniával nem oldódik meg semmi. Erre figyelmeztetnek a dél-szudáni helyi aktivisták is, akik attól félnek, hogy az USA ezek után befejezettnek találja küldetését, más „vonzó”, a lakosság szemében szimpatikus ügy mellé állva.

John Campbell, az USA korábbi nigériai nagykövete is kifejtette, hogy „amennyiben a végleges határvonalak és az olajvagyon megosztásának kérdésében dűlőre jutnak a felek”, az amerikaiak vélhetően más „támogatandó” ügy felé fordulhatnak. Kérdés azonban, hogy ha marad az utóbbi hónapokban tapasztalt alacsony intenzitású konfliktus, nem felejtődik-e el Szudán. Elvégre Líbia is az első néhány hétben volt igazán izgalmas, a január óta tartó konfliktus elhúzódását is rezignáltan vesszük tudomásul.

Lenne pedig mire figyelni. A dél-szudáni állam január óta ugyanis főleg északi szomszédjával és belső megosztottságával volt elfoglalva: a mai napig harcol az észak-szudáni hadsereggel a két országrész határán húzódó, olajban gazdag területekért (előbb Abyei, majd Dél-Kordofán államért), emellett pedig háborút folytat a saját területén garázdálkodó, a hivatalos hadseregbe betagozódni nem akaró milíciák tucatjaival. Államépítésre így nem sok ideje maradt.

Egy független állam attribútumainak egy részével rendelkezik csak. Legfontosabbként: végleges határ híján nincs végleges területe, és így lakossága sem. Van ugyan himnusza, amit hónapok óta tanítanak be országszerte, hogy a július 9-i ceremónián már mindenki fejből tudja énekelni. Van új zászlaja is, aminek a színei a szudáni lakosságot (fekete), a békét (fehér), a mártírok vérét (piros), a földet (zöld) és a Nílus vizét (kék) jelképezi, a sárga csillag pedig a dél-szudáni államok egységét hivatott jelezni.

Az ünnepségre Kínából érkeznek a zászlószállítmányok (honnan máshonnan?), a szombati ünnepség keretében egyet az ország legmagasabb pontjára, az Imatong-hegység egyik csúcsára is kitűznek majd. Nem elhanyagolható, hogy Dél-Szudánnak saját söre is van – egy olyan államban, ahol a mangón kívül szinte mindent importálni kell, ez igen nagy fegyvertény.

Dzsuba abban is reménykedik, hogy a 2005 óta élvezett részleges autonómia kellőképpen felkészítette őket a kormányzásra. Az minden bizonnyal nagy előny, hogy nem a nulláról kell elkezdeni építkezni: eddig is volt saját kormányuk, parlamentjük és bírói testületük. De hogy ezek mennyire ütik meg a nemzetközi mércét (már csak a képzett szakemberek hiánya miatt is), az már más kérdés – a kétkedő hangok arra a kormányzati korrupcióra emlékeztetnek és azt hangsúlyozzák, hogy a vezetés kizárólag a legmagasabb szintű intézményeket hozta létre, önkormányzatokról és helyi bíróságokról egyelőre szó sincs Dél-Szudánban.


Hiányosságok dögivel

Viszont nincs valutája, bélyege, 150 kilométernél hosszabban aszfaltozott útja, – hogy csak néhány hiányosságot soroljunk. Ezek közül a valuta különösen fontos attribútuma egy születő államnak, hiszen ezzel tudja a külvilág felé jelezni, hogy képes önmaga kormányzására. Az érmék és bankjegyek pedig kiváló felületet nyújtanak a nemzeti hősök előtti tisztelgésre.

A készülőben lévő dél-szudáni fonton minden bizonnyal szerepel majd John Garang, a polgárháború 2005-ben tisztázatlan körülmények között meghalt szellemi vezetője, noha sokan inkább a történelmi és kulturális értékek megjelenítésére fektetnék a hangsúlyt – a jelek szerint az új nemzeti valuta életbe lépése is emiatt a nézetkülönbség miatt csúszik.

Bohózatba látszik fulladni az ország internetes kódja körüli hercehurca. Független államként a Nemzetközi Szabványügyi Szervezethez (International Organization for Standardization, ISO) kell fordulni a két betűből álló kódhoz, ami onnantól kezdve az adott ország weboldalainak végén jelzi a hovatartozást. Dél-Szudán is megtette ezt a lépést: az „ss” betűkombinációt javasolva. Ami az ország nevét (South Sudan) tekintve végülis logikus döntés, a náci áthallás mégis aggályokat vet fel. Sok választási lehetősége azonban nincs az újszülött államnak: a lehetséges „sd” és „su” is foglalt – előbbi Szudán, utóbbi a Szovjetunió (bizarr módon máig aktív) kódja.


Barátságokat kötni

Nemzetközi szinten Dél-Szudán első dolga lesz felvételét kérni az ENSZ-hez. A tagságot várhatóan azonnal meg is kapja (hivatalosan már jövő héten a világszervezet 193. tagjává válhat), technikai akadályok miatt azonban az ország képviselője nem ülhet le azonnal a Közgyűlés termébe, az ugyanis tele van. És itt adódik a dilemma: a tervek szerint jövőre újítanák fel az egész épületet, akkor van-e értelme a dél-szudáni helyigény miatt már most, egy fél év kedvéért valahogy beszuszakolni egy plusz helyet, esetlegesen tönkrevágva az elektronikus szavazási rendszert is.

Dél-Szudán persze ragaszkodik az őt megillető helyhez, így az is felmerült, hogy a teremben helyet foglaló, ám csak megfigyelői státuszban jelenlévő két képviselőt (a Vatikán és a Palesztin Hatóság diplomatáját) hátraküldik a terem végébe, Dél-Szudán pedig elfoglalhatja az egyikük helyét. De még ezzel nincs megoldva az ügy: mivel az államok ABC-sorrendben ülnek, sokaknak át kell ülniük a szomszédos padba.

Az ENSZ mellett a világ országainak elismerését is el szeretné érni Dél-Szudán. Ebben sem lesz nehéz dolga, eddig egyedül a Kadhafi vezette Líbia értékelte „Afrika gennyes sebének” a dél-szudáni elszakadási törekvéseit, a nagyhatalmak azonban mind pozitívan állnak az új állam születéséhez, így várhatóan hetek alatt a világ nagy része elismeri majd az új afrikai országot. Ekkor kezdődik azonban csak a munka.

A diplomáciai kapcsolatok felvétele ugyanis nagykövetségek és/vagy konzulátusok kölcsönös megnyitását is jelenti (bár nem szükségszerűen), márpedig Dél-Szudánnak egyelőre az ENSZ-hez akkreditált nagykövetsége sincs – ezzel egyetlen társa a csendes-óceáni Kiribati szigetének, nem túl megtisztelő módon. Az épületeket azután meg is kell tölteni, ami szintén nem egy könnyű feladat, hiszen az utóbbi évtizedben diplomatákból nem sokat képeztek.

Tóth Miklós

• Cimkék:
Szudán Abyei Karthum Dél-Szudán Dél-Kordobán Omar Bashir

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére