„Megjöttünk, drága szuezi testvéreink! ”

Magyar forradalmárok Nyugat és Kelet szorításában

Igencsak elgondoztatta a keleti blokk vezetőit az, ami 1953. június 16-án történt Kelet-Németország fővárosában, Berlinben. A nehéz megélhetés miatt és tiltakozásul az egyre erősödő diktatórikus vezetés ellen, a Karl Marx Allét építő munkások elindította szovjet- és kommunistaellenes felkelést – amely egyébként nem fegyveres felkelés volt – csak a szovjet hadsereg tankjai tudták leverni. Másnap, június 17-én már az egész NDK-ban sztrájkoltak, de a szovjet sortüzek hatására a harmadik napon ismét nyugalom volt – 200 sztrájkoló halt meg a rendteremtés során, 21-et a bíróság ítélt halálra, és több mint 20 ezer embert tartóztattak le.

Sokan meglepődtek: munkások lázadnak fel egy munkásállamban a munkás származású vezetők ellen? Így „megváltozott” a munkásosztály? Tulajdonképpen nem a magyar 1956-os forradalom, hanem a berlini felkelés volt az első népi megmozdulás a béketábor országaiban, ami jelezte: a munkások – persze, nemcsak ők, hanem más „vezetettek” is – bele akarnak szólni abba, hogyan alakul az életük. A második pedig Lengyelország volt: 1956 nyarán és őszén, a magyarországi forradalmat megelőzve, „mozgolódtak” a lengyelek.

Fedőneve: Hullám

A hazánkban állomásozó szovjet hadműveleti-harcászati magasabb egység – a Különleges Hadtest – parancsnoka, Lascsenko altábornagy, 1956 júliusában parancsot kapott Moszkvából, hogy dolgozzák ki, miként vehet részt a hadtest a szocialista társadalmi rend fenntartásában, védelmében, adott esetben a felbomlott rend helyreállításában. A Hullám fedőnevű terv kidolgozására Malasenko ezredes, a hadtest hadműveleti főnöke kapott megbízást. A terv része volt az is, hogy adatokat gyűjtsenek a magyar állami és katonai vezetés objektumairól. A hadművelet egyeztetése a magyar alakulatokkal a honvédelmi minisztérium szovjet főtanácsadójának, altábornagynak volt a feladata.

Malasenko ezredes visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Tyihonov tábornoktól megkapta a Magyar Néphadsereg hasonló tervezetét, ám később tapasztalhatta, hogy azt sem a magyar honvédelmi miniszter, Bata István vezérezredes, sem pedig a vezérkari főnök, Tóth Lajos altábornagy nem ismerte – noha azt jóváhagyó aláírásukkal látták el. Igaz, a hadműveleti csoportfőnök, Kovács István vezérőrnagy tisztában volt a magyar terv tartalmával. Később azonban, október 23-át követően bebizonyosodott, hogy a Magyar Néphadsereg nem sokra ment ezzel.

Azon a nyáron váltották le a párt éléről Rákosi Mátyást, akit hamarosan el is távolítottak az országból, és aki az 1971-ben bekövetkezett halálig hitte: a magyarok visszavárják őt és a párt élén akarják látni. Az utóda Gerő Ernő lett. Többen már akkor Kádár Jánost szerették volna a Központi Vezetőség első titkári posztján látni.

A nyár végén egyre többen hangoztatták nyíltan, hogy komoly változásokra van szükség. A pártvezetés ellenpólusaként, Nagy Imre mellett alakult ki egyfajta szellemi centrum. Változást akartak hát az emberek – hiszen nemcsak politikai, hanem gazdasági problémák is voltak –, de nem akartak fegyveres harcot. 

Néhány történész úgy véli: az 1956-ban nemcsak a forradalom leverésében, hanem a kitörésében is szerepet játszottak a szovjetek, hogy felmérjék: egy társadalmi válsághelyzetben egyes erőknek, milyen mozgástere lehet. Valóban így lett volna? 
 
Tény, hogy a szovjet reakció gyorsasága szokatlannak tűnhet: a Különleges Hadtest parancsnoka, már az október 23-i tüntetéskor javasolta a magyar vezetésnek, hogy a szovjet katonák szerepet játszhatnak a rendteremtésben. És miért döntött sietve – még a rádió ostroma előtt – a szovjet pártvezetés arról, hogy Szuszlov és Mikoján azonnal Budapestre utazzon? Kérdések, amelyekre ma még – ameddig a posztszovjet levéltárakban őrzött dokumentumok titkosságát nem oldják fel – nehezen adhatunk választ.

Az emigrációban élők inkább visszavonultak

A magyar emigrációt, pontosabban annak politikai és katonai részét, a nyugati hatalmak már évek óta próbálták a magyarországi kommunista rendszer megdöntésére szőtt terveikben felhasználni. Sőt, egy időben az amerikaiak még egy emigráns katonákból szervezendő magyar katonai alakulat felállítását is támogatták volna, egy esetleges magyarországi szabadságharcra felkészítve őket. Erről a szándékukról viszont 1956 után letettek az amerikaiak.

Borbándi Gyula szerint, aki megírta a magyar emigráció 1945–1985 közötti történetét, október 23. és november 4. között az emigráns magyarok tartózkodók és tétlenek voltak, „ami némileg meglepetésnek is tetszett, azok után a korábbi fogadkozások után, hogy Magyarországon teremnek, amint üt a szabadság órája” – írta Borbándi, lábjegyzetben hozzátéve, hogy „a tartózkodó és mérsékelt magatartásra jellemző volt a 21 németországi szervezet összefogásából született »Magyar Bizottság Németországban« 1956. október 27-i felhívása, amely szerint Magyarországra való utazásokat »sem a német és osztrák hatóságoknak, sem az emigráns szervezeteknek nincs módjukban támogatni (…) az emigráció összessége vagy egyének részéről semmilyen beavatkozás sem kívánatos, ez az otthoni helyzet kibontakozására zavaróan hatna«” 

Radnóczy Antal nyugállományú tábornok, aki maga is emigrációban élt, 1998-ban, a Hadtörténelmi Közleményekben tette közzé a katonai emigráció történetéről írott tanulmányát. Radnóczy a többi között leírja, hogy az emigrációban, volt katonatisztekből és tábornokokból, Zákó András vezetésével szerveződött meg a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége és a „… tiroli központjának Zákó vezérőrnagy által irányított hírszerző tevékenységét a franciák támogatták. Az angolok és az amerikaiak maguk szervezték be a munkatársaikat a magyar katonai emigráció soraiból. Az Ausztriában és Németországban működő felderítő és elhárító szolgálatok, biztonsági okokból, egymástól elszigetelten látták el feladataikat. (…) A szervezetnek nem volt központilag irányított felderítő hálózata. (…)”

A nyugati országok ugyanis előszeretettel alkalmazták a magyarokat magyarországi felderítő akciókra. Radnóczy az MHBK legfontosabb feladatául a fegyveres harcra való felkészülést jelölte meg. „A forradalom kitörésekor az MHBK azonnal akcióba lépett. Tisztek, tiszthelyettesek százai jelentkeztek önként és vártak Ausztriában a bevetésre. (..) Az én feladatom az volt, hogy a müncheni amerikai főkonzulátuson keresztül megismerjem az Egyesült Államok véleményét az eseményekről. Ott örömmel fogadták az MHBK bevetésének lehetőségét és azonnal kapcsolatba léptek Washingtonnal. Két nap múlva, október 28-án leverten közölték, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be, amit érthetetlennek tartottak. Azt ajánlották, hogy mi is tartózkodjunk a bevetéstől, különben az emigrációt fogják felelőssé tenni a történtekért”

A spanyolok és mások

Október 23-a után Franco, a spanyol diktátor leváltotta honvédelmi miniszterét, aki a háborúban a szovjetek ellen harcoló alakulat, a Kék Légió parancsnoka volt, és új feladattal bízta meg: a Magyarországon bevetendő ejtőernyős és más, légi szállítású csapatok parancsnokává nevezte ki. A spanyoloknak nem volt jó minőségű katonai szállító repülőgépük, ezért az amerikaiaktól kértek – de sohasem kapták meg.

Titó pedig csapatokat küldött a jugoszláv–magyar határra – az azonban nem volt egyértelmű, legalábbis az első napokban, hogy a katonáival kiket is akar támogatni. A románok ravaszabbak voltak. Elsősorban a román értelmiség, de a munkások jelentős része is, szimpatizált a magyar forradalommal. A pártvezetés viszont nem nagyon kezdte őket „agitálni” arról, hogy Magyarországon ellenforradalom van, a munkáshatalmat akarják megdönteni és így tovább – inkább suttogva kérdezni kezdték: és arról hallottak-e, hogy a magyarországi forradalmárok már Erdélyről álmodoznak? Na, ennek meg lett a hatása. Sok román megváltoztatta a véleményét a magyar forradalomról.

Az amerikaiak és a szovjetek

„Egyszerűen tragikus, hogy pontosan akkor, amikor közel vagyunk ahhoz, hogy nagy és régen várt győzelmet arassunk a szovjet gyarmatosítás fölött Kelet-Európában, az előtt a választás előtt állunk, hogy vagy csatlakozunk az angol, francia gyarmatosításhoz Ázsiában és Afrikában, vagy elválnak útjaink szövetségeseinktől. Mindenesetre a döntést órákon belül meg kell hoznunk…” – mondotta az amerikai külügyminiszter, Dulles, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács ülésén, amikor befejezte a szuezi válságról tartott tájékoztatóját.

Azokban a napokban zajlott az úgynevezett szuezi válság is. Nasszer egyiptomi elnök államosította a Szuezi-csatornát, nemzetközi konfliktust váltva ki: Egyiptomot megtámadta a francia, a brit és az izraeli hadsereg.

Közben az október 23-i budapesti diáktüntetésből felkelés, fegyveres harc lett. A Nagy Imre vezette kormány nem tudott úrrá lenni az eseményeken, képetlen volt az irányításra. A szovjet vezetés – október 30. után – pedig belátta: ezúttal igencsak túllőttek a célon, és már tudták, meddig képes elmenni egy nép, amelyik változtatni akar a sorsán. Az viszont elképzelhetetlen volt a szovjetek számára, hogy Magyarország kiváljon a keleti tömbből, felmondja a Varsói Szerződést és semleges politikát folytasson. Hruscsov, a szovjet párt első titkára elhatározta: a budapesti forradalmat feltétel nélkül le kell verni, és ezért a Szovjetunió mindenre kész. 

Igen ám, de mit szólnak ehhez az amerikaiak? Ez a kérdés egyáltalán nem volt elhanyagolható Hruscsov számára. Mielőtt a szovjet vezető megbeszélést folytatott volna a szocialista országok vezetőivel – mindenekelőtt Mao Ce Tunggal és Titóval – a szovjet fellépésről, kapcsolatba lépett az amerikai kormányzattal, tisztázni, hogy mit szól Amerika a tervezett szovjet lépéshez. Röviden: az amerikaiak érvényesnek tekintik-e az Európát kettéosztó jaltai megállapodást, vagyis Magyarország a szovjeteké-e? Amerikából igenlő válasz érkezett Moszkvába. Ez pedig azt jelentette, hogy a szovjet vezetés azt tesz Magyarországon, amit akar.

Megjöttünk, drága szuezi testvéreink!

Az amerikai elnök, Eisenhower még ravasznak is tekinthető: az adott helyzetben a Szuezi-csatornánál az amerikaiak számára kevésbé fontos Magyarország leköti a szovjetek figyelmét és energiáját, akkor az amerikaiak pedig a szuezi válsággal kapcsolatban tesznek azt, amit akarnak.

A korabeli vicc szerint: a Budapestre érkező első szovjet tankból kiszáll egy tiszt és köszönti az embereket: Megjöttünk, drága szuezi testvéreink! Sok szovjet katona valóban nem tudta pontosan, hol van és miért.

 A forradalom első napjaiban a kivonulást megkezdő szovjet alakulatok a baltikumi, a kárpáti és az odesszai katonai körzet hadosztályaival megerősítve visszafordultak, és elözönlötték Magyarországot. A régi orosz módszer megint eredményes volt: nem csupán a fegyverekre bízták a feladatot, hanem a katonai létszám túlerejét használták ki. Csakugyan annyi hadosztály kellett a magyar forradalom leveréséhez?

Simon F. Nándor

Nyitókép innen.

• Cimkék:
56-os forradalom berlin ndk felkelők kádár

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére