Szubjektív
2011-12-01 09:28:00
Nincs is szükség ennyi nonprofit szervezetre?Civilek, akik csak keresni akarnak a jótékonyságon
Egyre több nonprofit szervezetet hoznak létre Amerikában. Ha ennél is több lesz, az már komolyan árthat a működő rendszereknek.
Valószínűleg sokan örülnek majd annak az új amerikai tanulmánynak,
amelynek eredményei szerint az amerikai baby boomerek, vagyis az 1946 és 1964 között született generáció tagjai közül 12 millióan akarnak saját nonprofit vagy társadalmi célú vállalkozásba kezdeni a következő évtized során.
Túl sok a civil?
Nehéz azonban elképzelni, hogy ezek az eredmények azokat is felvidítják, akik ismerik a
nonprofit világot. Az Egyesült Államokban jelenleg több mint egymillió nonprofit társaság
létezik, és sok piaci alapon működő vállalkozás is olyan ügyek mellett kötelezte el magát,
amelyek társadalmi haszonnal járnak. Több millió újabb hasonló kezdeményezés létrejötte
nem tenne jót az országnak.
Az ilyen szervezetek megsokszorozódása azt jelentené, hogy Amerika még távolabbra kerülne
attól, hogy alapos, átfogó válaszokat adjon a köz problémáira. Azt eredményezné, hogy az
ország egymástól elszigetelt egyéni vagy helyi problémákként határozná meg és kezelné
a társadalmi ügyeket. Így pedig lényegesen nehezebb lenne bármilyen jelentős előrelépést
tenni a mélyreható változások felé, melyekre jelenleg a társadalmi, politikai és gazdasági
intézmények esetében szükség van.
Bár nyilvánvalóan dicséretre méltó a baby boomerek elkötelezettsége és energiája – és persze
mindenki másé, aki az Egyesült Államok és a világ helyzetének javításán fáradozik –, az
elképzelés, hogy mindenkinek nonprofit szervezetet kell létesítenie, nem áll összhangban
azzal, amire napjainkban szükség lenne: az együttes cselekvéssel.
Az individualista megközelítés a baj
Ugyanilyen nyugtalanító az is, hogy sok vállalkozó úgy akar jól keresni, hogy
közben jót tesz, és azt gondolja, hogy e cél eléréséhez egy saját társaság alapításán keresztül vezet az út. Éppen ez az individualista megközelítés az oka sok problémánknak, ami a közjó valódi fejlődésének útjában áll.
Bizony, a szükségben élő amerikaiak száma gyorsan emelkedett, és ez az egyik tényező, ami
a baby boomereket a társadalmi célú vállalkozások felé fordította. A középosztály bajban van.
A teljes állásban dolgozó férfiak inflációval korrigált éves, átlagos jövedelme körülbelül
annyi, mint 1973-ban volt. A háztartások mediánjövedelme tavaly a kilencvenes évek
közepe óta nem látott szintre süllyedt.
A nagy gazdasági világválság óta ez az első alkalom, hogy az átlagos jövedelem ilyen hosszú időn át nem növekedett. Először fordul elő az is, hogy a munkaképes korú emberek mediánjövedelme a válság utáni talpra álláskor is alacsonyabb maradt, mint a recesszió előtt volt. Persze nem minden amerikai vesztes. Az elmúlt 30 évet tekintve az adózott jövedelmek
a legmagasabb egy százalékba eső aránya most a legtöbb, ugyanakkor a pontosan
a jövedelmi spektrum közepébe eső jövedelmek aránya ugyanezen időszakot tekintve a
legalacsonyabb szintre esett vissza. És amint a gazdasági egyenlőtlenségek növekednek, a
felső 5 százaléknál koncentrálódik a magánvagyon több mint 60 százaléka.
Miért nem a már meglévőkkel foglalkozunk?
Napjainkban több amerikai süllyed szegénységbe, mint az elmúl fél évszázadban bármikor. A szegénységben élők pedig egyre szegényebbek. A jövedelemcsökkenés, a vagyoni
különbségek emelkedése és napjaink családjainak – és az eljövendő generációk – növekvő
pénzügyi, lakhatási és egészségügy bizonytalansága nem azért következett be, mert a most
ínségben élők valami rosszat tettek volna. A meglévő társadalmi szervezeteknek kibővített
szolgáltatásokat és gazdasági lehetőségeket kell nyújtaniuk – ők tudnak a szükségben lévőkön segíteni, ha elég pénzt és kreatív támogatást kapnak.
Most, amikor a nonprofit szervezetek jobb hatásfokkal működő programok, egyesülések és
egyéb adminisztratív megtakarítások nyomásának vannak kitéve, miért gondolják
a baby boomer vállalkozók, hogy vadonatúj szervezetek millióit kellene elindítaniuk, hogy
a társadalom érdekében tegyenek valamit? Miért nem akarnak a meglévő szervezetekben dolgozni, ezeken keresztül új, kreatív programokat indítani, a már folyó programokon javítani, vagy egyesíteni erőforrásaikat, ahelyett, hogy megtöbbszöröznék az adminisztratív és üzemeltetési költségeket?
Még fontosabb, hogy ahelyett, hogy egyszerűen segíteni próbálnak a szükségben élő
amerikai polgárok egyre bővülő körén – akik a gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek
mulasztásai miatt kerültek bajba –, inkább a problémák állandó okozóival kellene
foglalkozniuk: magukkal a nem megfelelően működő rendszerekkel és azokkal, akik e rossz
rendszerekből érdemtelen hasznot húznak.
A strukturális rendszerek hibái okozták a mostani válságot. A Wall Street-i és
más pénzintézetek minden képzeletet felülmúló, szabályozatlan visszaélései miatt kerültünk
egy második nagy depresszió szélére, és a mai napig ott imbolygunk. Az amerikaiak több
mint 75 százaléka felismerte, hogy az ország gazdasági struktúrája kibillent egyensúlyából a
vagyonosok javára.
A Wall Street kapzsisága
A helyzetet azonban mégsem orvosolták. A pénzintézetek politikai befolyásuk révén
hátráltatják az érdemi változásokat, a megfelelő szabályozás bevezetését. A Wall Street kapzsisága és kicsapongásai visszatértek a korábbi szintre, sőt tán túl is lépték azt, és nincs fölöttük hatékony kontroll.
Más nagyvállalatok kétbilliárd dollárnál nagyobb készpénzállománnyal rendelkeznek (ez 1963-ban fordult elő utoljára), de nem fektetnek új munkahelyekbe – a helyzet pedig kívül esik a felügyelő szervek befolyási körén. Azért történik mindez, mert a vállalatok megpróbálnak megszabadulni a nehezen kiharcolt versenyjogi vívmányoktól, hamisan azt állítva, hogy éppen a szabályozás, nem pedig az ő mohó, retrográd, környezetkárosító üzleti gyakorlataik miatt szűnnek meg a munkahelyek.
Ezt a dinamikát kell megváltoztatni, ha a középosztály hanyatlását, a szegénység terjedését kell visszafordítani. De a nonprofit szervezetek vagy társadalmi célú vállalkozások megsokszorozódása nem ingatná meg ezt a valóságot, és nem venné elejét a növekvő szükségnek.
Christopher Harris filantrópia-tanácsadó megjegyzése szerint társadalmunknak ismét
aktivistákra van szüksége, nem pedig vállalkozókra. A nonprofit szervezeteknek és
alapítványoknak fel kell emelniük a szavukat az ellen, hogy az ünnepelt amerikai társadalmi
mobilitás jelenleg kizárólag lefelé történik. És ez nem fog megváltozni, hacsak a baby
boomerek milliói be nem látják, hogy társadalmi elkötelezettségüket nem énközpontúan,
új vállalkozások alapításában kell kiélniük, hanem másokkal együttműködésben egy olyan társadalmi, politikai és gazdasági mozgalmat kell létrehozniuk, amelyre ma valóban szükség
van.
Mark Rosenman
A szerző a Washingtonban működő Caring to Change (C2C) nevű projekt igazgatója,
mely az adományozási stratégiák és folyamatok fejlesztésének lehetőségeit keresi.
A SZUBJEKTÍV ROVAT VITAINDÍTÓ ÍRÁSAI NEM FELTÉTLENÜL TÜKRÖZIK A SZERKESZTŐSÉG ÁLLÁSPONTJÁT.
Nyitókép innen.
|
