Sportigazgatóként visszacsempészné a táncot a jégre

Regőczy: Utoljára meghajolni a legnehezebb

Egykori kiváló jégtáncosunk sokáig a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU) edzői bizottságának jégtánc szakágát vezette, október óta pedig már a testület egyik sportigazgatója. Szurkolói énje a nemzetközi mezőny legjobbjaitól minden évben azt várja, hogy megújuljanak, mert szerinte attól bajnok egy bajnok, hogy rendre tud valami újat hozni a sportnak. A magyar helyzettel kapcsolatban reméli, hogy hazánkban újra magához tér a jégsport. Úgy véli, ha egy kicsit szervezettebb lenne az utánpótlás, és az edzők továbbképzésére is jobban odafigyelnének, javulást lehetne felmutatni.

– Az új beosztása miatt most majd kétszer körbe kell repülnie a földet egy év alatt, vagy a munka java része Budapestről is elvégezhető lesz?

– Az új feladatom nagyjából kétszer több utazást igényel. A világversenyeken az elejétől a végéig felügyelek, és lesznek olyan események, ahova csak két-három napra megyek. Megnézem, van-e bármiféle probléma, besegítek a szervezésben. Karácsonykor még nyugalom van, január közepétől indul be a nagy jövés-menés. Nemcsak a saját szakágamra, a jégtáncra kell figyelnem, hanem a műkorcsolyára, a páros korcsolyára és a szinkronkorcsolyára is. Aztán ott van még az edzők továbbképzése, a szemináriumok, a gyerekek edzőtáborai.

– Gyerekek mint utánpótlás?

– Utánpótlás is, de én így hívom a versenyzőket is. Miután 2012-től bevezetik a téli ifjúsági olimpiát is, a korosztályok határai egyre lejjebb mennek. Számomra az egyik nagy kihívás az, hogy szeretném a saját szerelmemet, a jégtáncot egy kicsit visszahozni a tánc felé. Úgy érzem, hogy túlságosan elment a technikásság irányába. Az új pontozásos rendszer ilyen hatást ért el. Bandival úttörők voltunk, hiszen tényleg táncoltunk a jégen, mi vittük be a csárdást, a néptáncot. Nagyon fontosnak tartom, hogy ennek a hangulata, az íze visszajöjjön.

– Az egykori tanítványaival tartja még a kapcsolatot?

– Néha összejövünk nosztalgiázni. Mindegyikre egytől egyig nagyon büszke vagyok, mert a sport – és ez egy csodálatos előnye – olyan sok jóra megtanítja a gyerekeket, amit később is tudnak hasznosítani. Megtanulnak keményen dolgozni, egy célért küzdeni, megtanulják, hogy nem szabad az első nehézségnél feladni.

– Hány éves volt a legfiatalabb és a legidősebb tanítványa?

– Az egyik lány, akit elvittem magammal Amerikába, tizenegy év körüli volt, amikor a kezeim közé került. A legidősebb egy hetvenöt éves apáca volt. Bostonban dolgoztam, amikor egyszer odajött hozzám, teljes apácaöltözetben. Azt mondta, neki az élete álma, hogy megtanuljon korcsolyázni, mert ezt még kitűzte célul maga elé. Nekiláttunk, és persze nem bajnoki szinten, de stabilan ment a jégen a végére. Ez emberileg is egy nagyon szép kihívás volt.

– Hogy csinálja, hogy minden második mondatánál mosolyra derül?

– Ilyen vagyok. Nem tudatos dolog. Amit az ember otthonról magával hoz, az meghatározó. Szeretetburokban nőttem fel, ebben vagyok a mai napig is. Ezen kívül pedig pozitív beállítottságú vagyok. A nehézségeket is igyekszem kihívásként nézni. Nyilván az ember padlót fog néha-néha, de hála Istennek vannak a környezetemben páran, akik olyankor megfogják a grabancomat, és talpra állítanak. Hogyha az ember azt csinálhatja, amit szeret, aminek értelmét látja, akkor sokkal könnyebb a mindennapok egyhangúságát elfelejteni.

– Ritka ma az ilyen fokú jó kedélyűség.

– Érdekes, hogy ezt mondja. Vannak olyan napok, pláne ilyen nagy szürkeségben, amikor avval szoktam játszani, hogy megfigyelem, hány ember mosolyog vissza rám. Meglepően jó az arány. Ki bírja azt ki, hogy ha egy vadidegen rámosolyog, ne mosolyogjon vissza?!

– Pályafutásuk során voltak Sallay Andrással mélyponton?

– 1977-et úgy kezdtük, hogy életünk első nemzetközi dobogója rögtön egy második hely lett Helsinkiben, az Európa-bajnokságon. Nagyon nagy siker volt, rengeteg dicséretet kaptunk. Rá másfél hétre mentünk Japánba, a világbajnokságra, és ott a feje tetejére állt minden. Negyedikek lettünk. A visszaúton a nemzetközi szövetség egyik nagy embere azt mondta, hogy gyerekek, vegyétek már észre, elavult a stílusotok. Pedig az Eb-n a két szovjet párral nagyot kellett küzdeni azért a második helyért, éppen ezért én akkor és ott nagyon elkeseredtem. Nem tudtam, hogyan tovább, érdemes-e folytatni, ha a felső vezetés ilyen szinten leír minket. Emiatt elgondolkoztam a sport utáni életemen. Életem két legnehezebb éve volt, amikor egyszerre voltam élsportoló és egyetemista a fogorvosi karon. Kifacsart lettem és enervált. Bandi és anyukám voltak, akik azt mondták, hogy ezt így nem folytathatom tovább, hanem tessék teljes gőzzel előre menni. És igazuk lett.

– Mi volt a legkeményebb pillanat az életében sportolóként?

– A legkeményebb pillanat az utolsó meghajlás volt. Az utolsó világbajnokságunk nagyon nehéz volt. Előtte két héttel volt az olimpia, ahol másodikak lettünk – a körülményeket már jól ismerjük. De nem akartuk az olimpiai arany helyett kárpótlásként megkapni a vb-aranyat. A korcsolyázásunknak köszönhetően szerettünk volna az első helyen végezni. Bizonyítani akartunk. Minden szilveszterkor csurgott a szemünkből a könny, mert arra gondoltunk Bandival, hogy a himnuszt egyszer nekünk is eljátsszák. És a világbajnokságon, mikor ott álltunk végre a dobogó legfelső fokán, előre teletűztem a ruhámat zsebkendővel, mert tudtam, hogy baj lesz. Kiterítették a vörös szőnyeget, kivezényeltek egy több tucat főből álló zenekart, akik a mi csodálatos magyar himnuszunkból egy katonai indulót varázsoltak. Úgyhogy nem kellett a zsebkendő.

Vér Viktória

• Cimkék:
Sallay András korcsolyázó olimpiai ezüstérem ISU

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére