Gender: az ördögtől való?

Még nem is olyan rég a feminizmus állt az egyházi szidalmak középpontjában, ma az úgynevezett gender vagy gender mainstreaming provokál szent borzadást. Húsz éve azt hallottuk a szószékről, hogy „a feminizmus nőellenes, emberellenes, istenellenes”, ma pedig a katolikus Gabrielle Kuby hazánkban is igen népszerű könyvében (A nemek forradalma)  azt olvashatjuk, hogy a gender „a relativista hatalomátvétel legfontosabb fegyvere”.

Vajon miért van az, hogy mi, keresztények, gyakran reagálunk sietősen és végletesen olyan jelenségekre, melyeket vagy egyáltalán nem, vagy csak felületesen ismerünk? Vajon nem saját szorongásunkat, kulturális talajvesztettségünket vetítjük ki, amikor a félelmetes és ismeretlen dologra divatos és felületes címkéket ragasztunk, sőt a Gonosz újabb manifesztációjának kiáltjuk ki? Nem Pál apostol tanácsát kellene inkább követnünk? „Mindent megvizsgáljatok, ami jó, azt megtartsátok!” (1Tessz 5,21)

Való igaz, hogy az Európai Unió 1996-tól elkötelezte magát a gender mainstreaming stratégia mellett, szakértői csoportot állított fel, és a tagállamok számára kötelezővé tette a nemek közötti egyenlőség mint mainstream szempont figyelembe vételét minden szakpolitikai területen. 2006-ban a magyar Szociális és Munkaügyi Minisztérium is felvette e szempontokat hosszú távú ütemtervébe, és a jelenlegi kormány is kinevezte már az új gender-képviselőt (Kopp Mária személyében).  

Mit jelent a gender?

A latinul eredetileg nyelvtani nemet jelentő szó ma arra szolgál, hogy nyelvi szinten is meg lehessen különböztetni a biológiai, veleszületett nem (sex) és az ún. társadalmi nem (gender) fogalmát. A gender fogalma arra utal, hogy mivel az ember kultúrateremtő lény, minden emberi jelenség esetén a természetesre, az ösztönösre, a biológiaira rárakódik a kulturális, mindaz, amit a kultúra és a társadalom kialakít a természeti adottságokból. Ezért nemcsak biológiai, hanem társadalmi nemmel is rendelkezünk: ez társadalmilag meghatározott nemi hovatartozásunk, a férfi és a női mivolthoz kapcsolódó társadalmi elvárások és szerepminták összessége.

Azon régóta vitáznak, hogy van-e olyan, hogy „örök női” vagy „örök férfi”, van-e változhatatlan, Istentől rendelt, archetipikus eleme a női és a férfi identitásnak. Azt azonban botorság lenne tagadni, hogy a nemi szerepek kortól, helytől és kultúrától függően számottevően változtak és változnak. Mégis, ezt a tényt félresöpörve nagyon sokan, köztük Gabriele Kuby és népes olvasótábora is e változások elbizonytalanító hatásával szemben azzal védekeznek, hogy megálmodnak egy ideális múltat, egy „régen”-t, amikor még mindenki tudta, hol a „helye”, amikor még működtek a „hagyományos” nemi szerepek. Kuby könyvének ez a nosztalgikus, ködös múltszemlélet az egyik fő gyengesége.

Nőnek lenni 150 évvel ezelőtt

Persze, válságban vagyunk. Igen, a gyerekek túltápláltak és depressziósak, és a playstation-ön csüngenek. A házaspárok elválnak. Igen. No de vajon jobb volt-e gyermeknek lenni a 19. században, amikor felküldték őket a szűk kéménykürtőkbe, mert más nem fért be, hogy kitisztítsa? Már bocsánat, de nő sem nagyon szerettem volna lenni százötven évvel ezelőtt (olvassunk csak el egy Jane Austen regényt). Na és melyik hagyományos szerepet sírjuk vissza? A tétlen arisztokratanőét, aki a gyerekét csak az étkezések alkalmával látta? Vagy a parasztasszonyét, aki egész nap a mezőn szántott-vetett?

Miért gondoljuk, hogy kevesebb volt a pedofil vagy a nőket molesztáló a század eleji vagy annál korábbi „összetartó” faluközösségekben (csak azért, mert minél távolabb megyünk a múltban, annál kevesebb az adat)? És melyik „hagyományos” szerepre hivatkozzunk mai követendő példaként? Miért inkább a szűzies Szent Klárára, miért nem azokra a határozott egyéniségű apátnőkre, akik a korai középkorban az ún. kettős monostorok élén álltak (vagyis az egy épületegyüttesben élő női és férfi szerzetesrendek vezetői voltak!) és egész sokan voltak?

Azt is nehéz lenne tagadni, hogy évszázadokon keresztül a nyugati társadalom nem túl előnyös szerepeket osztott a nőknek, sőt, háttérbe szorította, elnyomta őket. Nem kell ehhez feltétlen feministának lenni, konzervatív teológusok is elismerik, hogy a férfiuralom a bűnbeesés következménye (hiszen a fáról való szakítás után hangzott el az ítélet: „ő pedig uralkodik rajtad”).

Vátozékony szerepek

Az tény, hogy a nemi szerepek változékonyságára, „folyékonyságára” hivatkozva el lehet jutni odáig is, hogy a sok különböző szexuális megnyilvánulás (meleg, leszbikus, transzszexuális stb.) egyenértékű, de hogy a gender maga „tetszés szerint választható nemet” jelentene, és bárki, aki a szájára veszi, az emberiség ellensége, ahogy Kuby állítja – ez durva paródiája ennek az egész kutatásterületnek és gondolkodásmódnak. Sajnálatos, hogy a magyar keresztények nagy része ebből a könyvből tájékozódik, és nem veszik észre, hogy egy újabb összeesküvés-elmélet gyártóval van dolguk. Ha valaki komolyan vesz egy ilyen marhaságot, hogy az Egyesült Államok azért támogatja a homoszexualitást, mert ezzel csökkenhet a világ népessége, akkor a többi állítását nehéz lesz komolyan venni.

Még ha bizonyos aggodalmak jogosak is, a fürdővízzel együtt a gyereket is könnyen kiönthetjük. A gender mainstreaming stratégia célja minden szinten odahatni a társadalmi gondolkodásra és intézményrendszerre, hogy az általánosító, lefojtó sztereotípiák kevésbé akadályozzák a nők és a férfiak (!) sokoldalú kibontakozását. Az édesapáknak például előnyére szolgálna, ha több időt tölthetnének gyermekeikkel, a nők szakmai életét pedig az könnyítené, ha a sok elvárás, szabály nem kizárólag a férfimunkaerő tulajdonságaihoz, életviteléhez alkalmazkodna. És miért lenne az rossz, ha a GYES utolsó félévét csak az apák vehetnék ki (ez az eddigi magyar program egyik „legerősebb” javaslata)?

Emlékszünk még arra a bizonyos hisztériára az óvodai nevelésre vonatkozó kormányrendelet körül az alábbi kitételt tartalmazó mondat miatt: (az óvodai nevelés) „tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését”. Ennek el tudom képzelni szélsőséges, de ugyanúgy keresztény szellemű alkalmazását is. Például az óvónő többé nem mondaná a kisfiúnak: „Hagyd abba a bőgést, egy fiú nem sír!” Ismerjük Jézus mondását: Boldogok, akik sírnak… stb. De tényleg: vajon egészséges dolog-e az, ha egy társadalom – nagyjából az agresszión kívül – nem engedi meg egy férfinak (fiúgyermeknek) érzelmei kifejezését?

Tóth Sára

 

• Cimkék:
genderkutatás Európai Unió nevelés társadalomtudomány

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére