Sport
2010-10-22 18:21:00
1956 óta lejtmenetben a magyar fociA régi dicsőség nyomában
Magyarországon az Aranycsapat- az olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmeslabdarúgó gárda- volt és lesz az etalon, a zsinórmérték, a felülmúlhatatlan, verhetetlen tizenegy.
Gyermekként őszintén csodáltam Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást, és édesapám is szerette
őket, de csak legyintett, – mondván – láttad volna Albert Flórit és Farkas Jancsit. Ilyenkor a
nagyapám rendre rákontrázott: ügyes gyerekek voltak mindketten, de Puskás Öcsinek és
Kocsis Sanyinak a cipőfűzőjét sem köthették volna meg.
Talán a Himnuszban is megénekelt balsors számlájára írható, hogy a mi Aranycsapatunk – bár
olimpiát nyert –, a világbajnokságon „csak” az ezüstéremig jutott. Az már valóban nem
mindennapi balszerencse, ha egy válogatott több mint négy éves győzelmi sorozata éppen a
VB döntőjében szakad meg, méghozzá egy olyan ellenféllel szemben, amelyet alig két héttel
korábban, ugyanazon a tornán 8:3-ra győzött le. Ám az Aranycsapat – természetesen egy kis
vérfrissítéssel – mindezek ellenére még lehetett volna világbajnok 1958-ban, Svédországban.
Ám addigra a legendás együttes magja már távol volt Magyarországtól, ráadásul a méltó
utódnak tartott ifjúsági válogatott tagjai is szétszéledtek a nagyvilágban.
Bár az ötvenes évek labdarúgása, pontosabban a sportágat körülvevő miliő nyomaiban sem
emlékeztetett a jelenlegire, azért a pénz, már akkoriban is „nagy úr” volt a fociban. S mivel a
magyar válogatott tagjai a világhírű klubokban sztárok lehettek volna, természetes, hogy a
menedzserek folyamatosan ott lebzseltek a játékosok körül. Tegyük hozzá, hogy
eredménytelenül, hiszen hiába érkeztek a mesés ajánlatok, nyugatra szerződni legálisan nem
lehetett, a nem hivatalos utat pedig nem vállalták legjobbjaink. Egyrészt féltek a diktatúra
bosszújától, hiszen a családtagok nem, vagy csak nagyon ritkán követhették őket külföldre,
másrészt a torz társadalmi berendezkedés ellenére is élt a fiúk lelkében a hazaszeretet,
pontosan tudták, hogy sikereikkel mekkora örömet szereznek a mindennapjaikat roppant
nehéz körülmények között, elnyomásban élő millióknak. S ne feledkezzünk meg egy szintén
nagyon fontos szempontról, a csapatszellemről se. Ezek a fiúk ugyanis szerettek együtt
játszani, s pontosan tudták, hogy egyéni zsenialitásuk mellett a közösség ereje a siker titka.
Az 1956-os forradalom, pontosabban annak vérbe fojtása azonban gyökeresen megváltoztatott
mindent. Az idegen uralom által eltiport szabadságharc hatalmas csalódás volt a focisták
számára is. A szovjet csapatok bevonulása külföldön érte a játékosok nagy részét. A totális
bizonytalanságban – a hazai sportvezetés ostoba fenyegetése ellenére – elvállaltak néhány
külföldi mérkőzést, de féltek a hatalom megtorlásától. A kaotikus helyzetben azonban a
hozzátartozók is elhagyhatták az országot, így válaszút elé érkeztek a játékosok. Hazatérni a
bizonytalanba, számolva az esetleges börtönbüntetéssel, vagy az ennél is súlyosabb
következményekkel, vagy kint maradni a szabad világban, s elfogadni valamelyik nyugati
sztárcsapat ajánlatát.
Így lett Puskás Ferenc a Real Madrid, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán pedig a Barcelona
labdarúgója. A kor divatos szavával élve disszidált a közvetlen utánpótlás, a komplett ifjúsági
válogatott, amely megalapozhatta volna a magyar labdarúgás eredményességét a hatvanas
években. Az idolok távozásával furcsa helyzet alakult ki, hiszen Puskásékról idehaza beszélni
sem volt szabad, mintha nem is léteztek volna. A korabeli magyar sajtó eredményszinten sem
számolt be az 1960-as BEK-döntőtől, ahol a királyi gárda Öcsi négy góljával verte 7:3-ra az
Eintracht Frankfurtot. A kisemberek között persze tovább élt a legenda, sőt a tiltásnak
köszönhetően még erősebb volt az Aranycsapat kapitányát, s külföldön maradt társait
körülvevő mítosz.
A magyar foci erejét jelzi, hogy a válogatott így is kvalifikálta magát a következő három VB-
re, sőt mindannyiszor ott volt a nagy lehetőség kapujában, az igazi diadal lehetőségéig
azonban nem jutott el. Pedig 1958 jelenthette volna az elégtételt az elbukott berni döntőért,
1962-ben és 1966-ban pedig azok lehettek volna a vezéregyéniségek, akik a forradalom
bukása után ifjú tehetségként maradtak külföldön.
A magyar labdarúgást pedig az elmúlt, több mint fél évszázadban a folyamatos múltba
révedés jellemzi. A szurkolók szemében mindig a már visszavonult sztárok jelentik a
felülmúlhatatlant. Talán furcsán hangzik, de az, hogy válogatottunk 24 éve nem tudott kijutni
egyetlen VB-re, vagy EB-re sem, az lehet az 1956-ban elindult folyamat következménye.
Azóta nem tudjuk utolérni magunkat, azóta hajszoljuk az elérhetetlen bálványokat, azóta
beszélünk a régi, soha vissza nem térő dicsőségről.
Bereczky Attila
Puskás másodvirágzása, és hazatérése.
Aki járt már Madridban, Real Madrid meccsen, az pontosan tudja, hogy a spanyol főváros
emblematikus klubjában, milyen kultusza van Puskás Ferencnek. Minden idők legjobb
magyar játékosa, – túl pályafutása csúcsán –, eltiltás miatt, hosszú kihagyás után került a
királyi gárdához. Már harminc éves is elmúlt, amikor bemutatkozott a Realban. 1962-ben, 35
esztendősen pedig világbajnokságon szerepelt a spanyol együttes tagjaként. Ha
Magyarországon marad, ennyi idősen már biztosan nem lett volna olyan állapotban, hogy
eljusson a VB-re, ám Puskás egyéni karrierjének kétségtelenül jót tett az új, profi közeg. Az
itthon is oly sokszor megcsodált zsenialitása a Real Madridban teljesedett ki. A már említett
1960-as BEK-finálé volt a csúcspont. Ma is utolérhetetlen rekord a négy gól, a legrangosabb
európai kupasorozat mindent eldöntő mérkőzésén. Puskás Ferenc nem csak játékosként,
hanem edzőként és emberként is meghódította világot. Görögországtól Egyiptomig tisztelik a
nevét, ám haza sokáig nem jött, nem jöhetett. Az 1981-es magyar-angol VB-selejtező elő
meccseként szervezett nosztalgiatalálkozóra tért csak haza, s akkor vált világossá a számára,
hogy a „puha” kádári rendszerben már nincs félnivalója, s hogy az emberek még mindig
mennyire imádják. A rendszerváltás után, 1991-ben aztán végleg hazaköltözött, s még ekkor
is tudott tenni a magyar labdarúgásért, hiszen szövetségi kapitányként is tevékenykedett.
Utolsó éveit már a Kútvölgyi Kórházban töltötte, nem bírt a rátámadó Alzheimer-kórral.
2006. november 17-én hunyta le örökre a szemét. Ám, ha magyarként, bárhol is járunk a
világban, megtapasztalhatjuk, hogy „Puszkasz” nevét sehol nem feledik. A legenda örökké él.
|
