Végigjártuk az aluljárókat a Szent Egyed közösség tagjaival

Volt-e okuk bulizni a hajléktalanoknak?

Akit nem felejtenek el, az remélhet, örülhet, hálát adhat – hirdette a Szent Egyed (Sant'Egidio) közösség szilveszteri programját. Velük tartottunk.

„Szerdán szoktunk találkozni, forró levest és szendvicset hoztunk” – térdelt le Sándor Andráshoz a Deák téri aluljáróban. András egy perce még embrió pózban feküdt a puszta kövön – talán részeg, talán nincsen magánál, gondoljuk. András fölül, köszönettel elfogadja a forró levest, és most úgy tűnik, inkább csak saját fájdalma elől bújt el, tekintete tiszta és hálás. Ha nem a sarokban talált volna menedéket, talán szó szerint is átlépnének rajta. Körülöttünk vidám, hangos tömeg nyüzsög, fejükön színes csákók és parókák, papírtrombitát fújnak, kezükben italos palackokat lóbálnak, sietnek valahová. Szilveszter éjjel van.

Kényszer, nem szabad választás

Azokat a belvárosi aluljárókat járjuk végig a Szent Egyed közösség tagjaival, ahol már több mint egy éve nem tartózkodhatnak „életvitelszerűen” a hajléktalanok. „Nem tudnátok elzavarni a rendőröket?” – kérdi egy fiatal hajléktalan férfi, miközben nagyot kortyol a forró levesből. Mintha csak azt szeretné illusztrálni, hogy kitiltásuk legfeljebb rendőri zaklatásuk indoklására alkalmas, hiszen utcán vagy aluljáróban élni kényszer, nem pedig szabad választás eredménye.

Hová is mennének? Immár „fent” sem húzhatják meg magukat – a szállók nem rendelkeznek elegendő férőhellyel, valaki biztos az utcán marad – azon döntések eredményeképpen, amelyeket Kocsis Máté, a kormány hajléktalanügyi referense azzal indokolt, hogy megakadályozzák az otthontalanok fagyhalálát. Nyilván ebbe a nemes elhatározásba illeszkedik az is, a hajléktalanság büntethetőségét lehetővé tevő, a szabálysértési törvény módosítását benyújtó egyik fővárosi, kerületi polgármester városrészében még a széltől és csapadéktól óvó, fűthető kunyhókat is elbontották, és nem abba, hogy elrejtsék a legelesettebbeket a szem elől a túlélést biztosító belső kerületekből, a fagytól védett aluljárókból.

Még mindig a Deák téren állunk. Előkerülnek a nagymama által sütött, Miskolcról erre az alkalomra vonattal érkezett pogácsák, szaloncukorral teli szatyrok. András – aki előbb még a földön feküdt – szégyenlősen és csak unszolásra vesz belőlük, akárcsak később a többiek. Pár percig beszélgetünk, invitáljuk a Bakáts téri Assisi Szent Ferenc plébánia elé, ahol Gábor atya szervezésében forralt borral, pezsgős koccintással és imádsággal várják a Szent Egyed közösség tagjait és hajléktalan barátaikat. András feláll, amikor elköszönünk, és sorra kezet fogunk vele: „Boldog új évet, és vigyázzon magára!”

Ima mindenkiért

A Szent Egyed közösség tagjai szerint a városi környezet leépülésének megállítására elegendő a már meglévő jogszabályokat alkalmazni, büntetni a garázdaság, szemetelés, csendháborítás elkövetőit kell, a nélkülözőket pedig segíteni. A koldusok, nyomorékok és leprások védőszentjéről elnevezett Sant'Edigio – magyarul Szent Egyed – közösséget 1968-ban Andrea Riccardi római diák alapította 18 évesen – ismerteti Péter, a közösség születésének körülményeit.

„Magyarországon Budapesten, Pécsett és Győrött működünk, főként idősekhez és hajléktalanokhoz járunk. Az utóbbi időkben az érdeklődésünk a cigányság felé fordult, vannak barátaink az Ormánságban, és ismerjük a cigányok elleni gyilkosságsorozat túlélőit, áldozatai hozzátartozóit. Minden évben megemlékezünk a kislétai gyilkosság évfordulójáról, és ily módon az összes roma sérelmére elkövetett gyilkosság áldozataira is gondolunk, imádkozunk értük.

Minden helyzetre igaz, hogy meg kell tanulnunk együtt élni azokkal, akik mások, mint mi, mert nem igaz, hogy csak a cigányokkal nem tudunk együtt élni. Nem tudunk együtt élni a saját időseinkkel – lám, otthonokba zárjuk őket –, és nem tudunk együtt élni a hajléktalanokkal sem. A hatóságok mintha belefáradtak volna, inkább eltüntetnék, és – ha szem előtt vannak – büntetnék otthontalan barátainkat. Új megoldásokat kell keresni, amelyek csakis az irgalomból táplálkozhatnak. A szegények és az idősek eltüntetése bennünket is szegényebbé tesz.”

Ima és mosoly

Astoria, Ferenciek tere, Kálvin tér – ezeket a stációkat járjuk végig, mindenhol találunk valakit, akinek örömet tudunk szerezni az étellel, itallal vagy a magunkkal hozott pokróccal és paplannal, de leginkább a törődéssel, az emberi szóval. Az Astoriánál egy lépcsőn ülő, begubózott férfi vállát kocogtatja meg Sándor, aki először riadtan néz fel, majd arca felragyog – régi ismerőse a közösség tagjainak. Ő nem kér sem ételt, sem italt, büszkén mutatja, hogy van neki sajátja, a Ferenciek terén viszont a kunkori farkú, foltos kölyökkutyának is jut a pogácsából.

A Kálvin téren is elidőzünk, beszélgetünk az étel és ital kiosztása után, pedig már késésben vagyunk, a Bakáts téren várnak minket. Végigloholunk a Ráday utcán – az összes útba eső szórakozóhelyen már javában folyik a szilveszteri mulatozás, néha petárda robban – mire megérkezünk az Assisi Szent Ferenc plébánia elé, ahol terített asztallal várnak minket. A hívek között ott áll András is, akit először szólítottunk meg aznap este. Körbeállunk, és elmondunk egy rövid imát, András velünk tart, egyenesen, szinte peckesen áll, mosolyog. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, akit az aluljáróban megszólítottunk.

–tvl–

A nyitókép innen

• Cimkék:
hajléktalanok szilveszter Szent Egyed

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére