Get Adobe Flash player
Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Társadalom
2012-01-16 08:00:00

Rezidenciáról hajléktalanszállóra

A bosszú küldte mélyre Orbán Annát

„Nyolc éve lakom hajléktalanszállón, ez a harmadik, és remélem egyben az utolsó” – mondja Orbán Anna, akinek a sorozatos nehézségek csak kihívást jelentettek, de végül egy bosszú megtörte.

– Hogy kötöttél ki a hajléktalanszállón?

– Előítéletek miatt nem találtam olyan munkát, amire predesztinálva lennék, aztán semmilyet, és a környezetemtől sem kaptam semmiféle segítséget. Hajléktalanságomat olyan családi helyzet idézte elő, ahonnét nem is vezethetett máshova az út. Mindkét férjem egyszerre halt meg, egy éjszaka alatt, egy lakásban. Az első férjem lelkileg volt rám szorulva, a második fizikailag. Ő rákos volt, az ágyban halt meg mellettem. Hónapok óta együtt éltem egy haldoklóval, kimaradtam a munkából, hogy ápolni tudjam. Ebben az időben magántanítványokból és fordításokból tartottam fenn magunkat, bejelentett állásom nem volt. Ugyanazon a hajnalon az első férjem öngyilkos lett a kis szobában. Nagyon mélyre süllyedtem. Inni kezdtem, pénzem se volt, így ment ez egy évig, és ennek az lett vége, hogy bekerültem a pszichiátriára. Három hónapig voltam ott, mire kiengedtek, tele voltam egyéb tartozással, sőt már lakásom sem volt.

– Mivel kerültél be a pszichiátriára?


– Sok évvel ezelőtt pánikkal kezdődött, de nem gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulni. Akkor még mindenem volt: lakásom, munkám, férjem (első férj – a szerk.), óvodás, egészséges gyerekem, igaz a karrier és gyereknevelés mellett akkor is otthon ápoltam szívbeteg édesanyám. Ekkor a főállásom mellé éjszakára vállaltam fordításokat. Élveztem, hogy családfenntartó voltam, nem éreztem tehernek. Körülbelül húsz éve a depressziónak egy súlyos formáját állapítottak meg nálam, de nem akartam leszázalékoltatni magam, mert családfenntartó voltam, egészen kilenc évvel ezelőttig, amikor a férjeim meghaltak. Ez már sok volt. Magamtól mentem kórházba. Tulajdonképpen az első piálós napok után abba akartam hagyni, de egy év kellett az elhatározáshoz.

– Ahogy nézlek, megérte.

– Ahogy vesszük.

– Ezt nem értem. Kezelték a betegségeidet, újra kezdhetted…

– Nem ilyen egyszerű. A kórházban megkerestek a második férjem gyerekei, akik jogosan kérték a lakás felét, de nekem nem volt akkor lehetőségem jogi ügyleteket bonyolítani, így rájuk bíztam az egészet, mert megbíztam bennük, noha már volt jele annak, hogy nem kellett volna. Eladták a lakást a hozzájárulásommal, és azt kértem, hogy őrizzék meg a rám eső részt, amíg kijövök a kórházból. Nem így történt, újra azt hittem, ez itt a vég. Tulajdonképpen állandó harcban álltam velük. A férjem többször kapott a gyerekeitől ultimátumot, többször állították választás elé, hogy vagy ők és az unokák, vagy én. Állandóan rángatták az apjukat. Így éltünk.

– Az új életkezdés újabb akadállyal gyarapodott. A gyereked, az anyukád segített?

 – Édesanyám évekkel az előtt meghalt. Szenteste, pár évvel később, de ugyanazon a napon, amikor az első gyerekemet elveszítettem. A fiam pedig gyógyíthatatlan betegségben szenved, és azt kérte, hogy ne költözzek hozzá, mert lehet, hogy csak két éve van hátra, és szeretné élvezni addig az életet. Nem mondtam neki, hogy a betegségéből kifolyólag akár még szüksége is lehet rám, ha nem is most, később, mert egy anyának nem az a feladata, hogy a betegségtudatot erősítse a gyerekében. De jó a viszonyunk, rendszeresen találkozunk.

– Akkor hogy oldottad meg?

– Egyedül nem tudtam volna. A férjem gyerekeivel való vitám egy része a kórházban történt, az orvosok, ápolók látták a helyzetemet, ők segítettek nekem elhelyezkedni egy hajléktalanszállón. Kezdetben nem a legjobb helyre kerültem, hatvan emberre jutott négy zuhanyzó, bár egyágyas szobám volt, még ha az egy lyuk is, vagy inkább cella. Majd dolgozni kezdtem, és ha jól ment, ki tudtam menni rövidebb időkre albérletbe, illetve egyre jobb hajléktalanszállókat tudtam megfizetni. Jelenleg egy kastélyból átalakított hajléktalanszálláson élek, harmadmagammal egy szobában. Úgy tervezem egyébként, hogy az ősszel végleg kiköltözöm, most sikerült egy holland fordítói állást találnom, ez jó pénz. Annyira jó, hogy októbertől, ha már folyósítják a nyugdíjat, azt teljes egészében félre tudom rakni, és a keresetemből fenn tudom magam tartani albérlettel együtt. Hihetetlen, hogy hatvanévesen kezdhetem – most már talán utoljára – újra az életem.

Orbán Anna 1952-ben született. A Külkereskedelmi Főiskola elvégzése után amerikai és svájci cégeknél dolgozott marketingesként, később kirendeltségvezetőként, valamint egy mandátumot (4 év) töltött a holland a nagykövetség kereskedelmi kirendeltségén. Három nyelven: angolul, hollandul és németül beszél. Egy fiú édesanyja. Jelenleg spanyolul tanul.

 

Sebestyén Eszter

A nyitókép az interjúalany tulajdona.

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére

További cikkek Hajléktalanság
  • Hajléktalan megasztár
  • Rendkívüli hideg: nemcsak a hajléktalanok vannak veszélyben
  • Hajléktalanok életveszélyben
  • Kórházakba menekülnek a szegények
  • Hajléktalan megasztár
  • Életünk mélyén változtassunk
  • Ingyen fodrász hajléktalanoknak
  • Egyre több a hajléktalan gyermek
  • Volt-e okuk bulizni a hajléktalanoknak?
  • A kereszténység nem dícsőíti a szenvedést

  • A hét java

    © mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.