A Teremtő tud megtanítani minket igazán ünnepelni

Várni, hogy szól az Isten

– Az advent a várakozás időszaka: Jézus megjelenését várjuk a világban, ám ennek nem csak egy karácsonyi hangulatnak kellene lennie. Hogyan várhatjuk Istent? Mi az, ami „rajtunk múlik” lelki, szellemi értelemben?

– Jó, ha nem félünk bevallani magunknak, hogy sokszor a hangulatot is keressük – gyakran a régi, gyermekkori érzéseket, az ünnepi hangulatot, ami kiemel a hétköznapokból –, és ehhez lehet és kell is „hangolni a lelkünket”, mint egy hangszert. Rajtunk múlik, hogy tudatosan odafigyeljünk arra, hogy időt szenteljünk elcsöndesedni, zenét hallgatni, szemlélődni, gondolkodni az életünk dolgain, imádkozni. Befelé fordulni, önmagunkkal szembenézni, és beszélgetni magunkkal: mit is szeretnék? Mit várok? Kitől várom azt? És mit szeretnék én igazán adni azoknak, akiket szeretek? Csak tárgyakat, vagy magamból is valamit? Készüljünk arra, hogy ha Isten megszólít, meghalljuk és kövessük akaratát. Őrködve várni, azt jelenti, hogy minden dolgunk és feladatunk közben figyelünk, ahogyan az anyák fél füllel a „bébiőrre” hallgatnak, és azonnal ugranak, ha felsír a gyermekük, vagy ahogyan a szerelmesek lesik mobiltelefonjuk jelzését, mikor jön egy sms vagy hívás tőle, aki a legfontosabb. Ezt jelenti várni, készenlétben lenni, ha szól az Isten. De készülni kell lelkileg arra is, hogy a családi találkozások lehetőleg szeretetben és békességben történjenek.

– „Várakozók” című igehirdetésében megfordítja ezt a folyamatot. Mit ért a 21. század elején „Isten adventjén”, Isten várakozásán?

– Ha mi, emberek tudunk így szeretni, mint a fenti példák mutatják – hát még az Isten! Isten, a testet öltött Szeretet várja, akarja, reméli és segíti, hogy megjavul az ember, hazatér hozzá az önfejű, magabiztos, eltévedt ember. Ha egy anya vagy apa tudja szeretni a csaló, hazug vagy akár gyilkos fiát vagy lányát, mert a gyermeke, és újabb és újabb lehetőséget kínál neki – hát még az Isten! Hiszem, hogy Isten esélyt ad az emberiségnek – így globálisan is –, hogy visszaforduljon az önző, mának élő, önpusztító és a teremtett világot kizsákmányoló életmódból. Vár ránk és hisz bennünk, ahogyan ezt Jézus életén példázza – életünk utolsó leheletéig lehetőségünk van a változásra. Lehetnek a jó emberekből rosszak és a rosszakból jók. Hiszem, hogy Isten nem fáradt el szeretni és segíteni minket. Vár és figyel, hogyan válaszolunk hívására. Jézus élete, halála és feltámadása ezt szemlélteti.

– A magány, a magányosság érzése is felerősödik ezekben a napokban. „És velem ki törődik?” című kötetében felmerül a „jó magány” fogalma. Mit ért rajta pontosan?

– A magánytól az emberek általában félnek és menekülnek, különösen karácsonykor, pedig lehet a magány jó barát. A kényszerű egyedüllét nem sorscsapás, hanem olyan lehetőség, amelyben megtanuljuk magunkat megismerni és elfogadni, és okosan szeretni. A magány akkor jó, ha megtanuljuk kezelni önmagunkat, félelmeinket, vágyainkat és más érzéseinket. Akik egyedül élnek, azok is lehetnek békességben önmagukkal, hiszen éppen ez az alapja a jó társas kapcsolatnak. A legnagyobb élményeket egyedül éljük át, akkor is, ha vannak, akik szeretnek minket. A fogorvosi székbe egyedül ülünk be, a műtőasztalon is egyedül kell feküdni, s a halálon is egyedül megyünk át. Istennel egyedül kell szembesülnünk. Létélményünk, a magány ugyanakkor nehéz és fájdalmas is, ezért jó, ha elfogadjuk, hogy alapvetően társas lények vagyunk. Isten ajándéka a másik ember. Éljünk azzal a lehetőséggel, hogy a gyülekezetben közösségben lehetünk emberekkel, akik családunk lehetnek családtagjaink mellett (és helyett) is.

– Ám ezt a „társas életet” nem olyan egyszerű megélni. Mi kell ahhoz, hogy valódi társak legyünk, hogy elkerüljük a páros magányt?

– Tudatosság – megint csak ez a válaszom erre is –, ha már nem jön ösztönösen, sok év vagy évtized után a kedves szó és simogatás, és nem jut eszünkbe magunktól, hogy adjunk egy szál virágot vagy apró ajándékot a másiknak „csak úgy!”, vagy ha már nem mondjuk egymásnak: „Szeretlek. Jó, hogy vagy!”, akkor tudatosan figyeljünk arra, hogy szépen beszéljünk egymással. Egyáltalán beszélgessünk egymással őszintén mindenről. Arról, hogy mit érzünk, mire vágyunk. Randevúzzunk néha, és sétáljunk úgy, mint régen, az elején. Néha tudatosan idézzük is föl, hogyan találkoztunk, mi volt szép vagy mulatságos ismerkedésünk hajnalán. A legfontosabb persze az, hogy legyen közös ügyünk, amit együtt tudunk és akarunk végezni vagy szolgálni. Együtt a gyülekezetbe menni, együtt zenélni vagy játszani, dolgozni valamin, vagy verset olvasni, lényeg, hogy együtt. Jó megkeresni és megtalálni az együtt és a külön (lét) harmóniáját.

– Köztudott tény, hogy karácsonykor megugrik az öngyilkosok száma. Ön szerint mire várhat az, aki már nem vár semmire?

– Az öngyilkosság gondolatát fontolgatva, az előkészületek küszöbén is csodára vár a teljesen beszűkült és mélypontra jutott ember. „Rajtam már csak a csoda segíthet.” Istenre vár, de konkrétan egy emberre, kapaszkodóra, hátha mégsem kell belepusztulni a terhébe vagy a fájdalmába. Egy ember, aki jelen van (akár csak telefonon át), és meghallgatja, meg tudja menteni azt, aki halálra ítélte magát. Az a tény már önmagában felemeli, hogy van, akit érdekel a sorsa. Van, aki rááldozza idejét akár karácsony éjszakáján is, és megérti, és együtt érez vele. A kibeszélés óriási lehetőség arra, hogy enyhítse a fojtogató fájdalmat. Ez csoda – ezt nyújtják Isten emberei, a lelki elsősegély telefonszolgálat és más segítő alapítványok, szolgálatok munkatársai. Az öngyilkosság előtt még egy segélykiáltás elhangzik, amit meg kell hallanunk. Isten angyalai lehetünk, ha figyelünk egymásra. Isten szeretetét közvetítjük.

– A karácsonyi cukormázas, konzumált forgatagban igen sok szó esik az örömről, a szeretetről. A boldogságról azonban annál kevesebb. Mi a különbség a kettő között?

– Kis örömöket szerezhetünk egymásnak egy látogatással, egy jól eltalált ajándékkal, pillanatnyi jósággal – de ezek elmúlnak. Mi marad utána? A legértékesebb ajándékot is hamar megszokja az ember – az anyagiaknak tehát semmi közük nincs a boldogsághoz.
Az Istentől kapott öröm viszont mély, belső tartást ad az életünknek. Nem harsogó jókedvet kínál, nem felszínes olcsó örömöket, hanem a gondok és bajok között is tartós, derűs alaphangot. Azzal el lehet viselni sokféle próbát, csalódást és nyomorúságot.
A boldogságot a Hegyi Beszéd boldogmondásai alapján én inkább az „áldott” szóval fordítom. Áldott lelki-szellemi állapot a boldogság. Az a boldog ember, aki Istenben bízik minden körülmények között, és hiszi, hogy a nyomorúságnak is van és lesz értelme és célja az életében. A pásztorok boldogok, amikor meghatottan rátalálnak az isteni gyermekre, pedig nem lesznek tőle gazdagok, se fiatalabbak, mégis Istentől megáldott boldogsággal térnek haza.

– A keresztény körökben is egyre divatosabb „be happy feeling” hogyan határozza meg a boldogsághoz (mint fogalomhoz és mint életérzéshez) való viszonyunkat?

– A happy értelmében vett boldogságnak semmi köze Jézushoz és a boldogmondásokhoz. Nem hiszek a sikerteológiában, ami mostanában nagyon divatos: aki hívő, az sikeres és gazdag és boldog. Jézus nem élt hosszú, gazdag és sikeres életet. Szegény volt és magányos – emberileg nézve –, s ahogyan kezdték megérteni, hogy nem a (nemzeti vagy vallási értelemben vett) forradalmat és új birodalmat (sikert) hozta Istentől, hanem a megbocsátást és az irgalmas szeretet új lehetőségét, egyre többen elhagyták. Fiatalon, gonosztevő módjára halt meg. Ugyanakkor hiszem, hogy Jézus boldog volt. A szegények, a szelídek, a sírók, az alázatosak boldogságát tanította. Ennek a boldogító élményét csak Tőle lehet megtanulni, egyébként ez bolondság.

– Hogyan lehetne visszaszerezni az ünnep szentségét ebben a szekularizált világban?

– A teremtmény csak a Teremtővel való találkozásban élheti át azt, hogy élek, örülök, ünnepelni tudok. A Teremtő tud megtanítani minket igazán ünnepelni. A Teremtő Istenre szüksége van a teremtménynek ahhoz, hogy átélje: boldog ember vagyok. Megváltóra van szükségünk, hogy a teremtéstől elszakadt életünk visszatérjen Istenhez és a teljes élethez. „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon”. (Zsolt. 16,11)
A szívünkbe van írva az ünnep utáni vágy. Ne szégyelljük hát, hogy rendben előkészítjük: Szerkesszünk liturgiát a családi együttlétnek és ünneplésnek – alakítsunk ki hozzá egy forgatókönyvet. (Minden vasárnap is gyakorolhatjuk ezt.) Hirdessük meg a családban: kapcsoljunk ki mindent, ami a hétköznapokhoz tartozik. Öltözzünk ünneplőbe szépen, gyújtsunk gyertyát és csillagszórót, énekeljünk és imádkozzunk, olvassuk el a Bibliából valamelyik karácsonyi történetet. Valaki olvasson vagy mondjon el egy odaillő verset. Kérjük meg a családtagokat előre, bocsássák meg, hogy nem a nagy lakoma lesz a középpontban. De szépen legyen megterítve, ünnepi módon! Mégse az ételre és italra (és azok mennyiségére) koncentráljanak, hanem a családi együttlétre – és arra, akitől az életet kaptuk. Beszélgessünk. A szülők ne akarják behozni az éves nevelési hátrányt. Ha lesz egy Jézusról szóló film vagy szép hangverseny, akkor azt együtt hallgassuk vagy nézzük meg, de ne a beszélgetések helyett! Tanuljunk egymással békésen és jóakarattal együtt lenni. Lehet, csak akarni és kérni kell. Ezek a keretek, amiket mi készítünk. Isten megadja és megáldja az ünnep lényegét és tartalmát.

Miklya Luzsányi Mónika

Fotók: Vörös Szilárd

• Cimkék:
Karsay Eszter pasztorálpszichológus

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére