Szerelmi jóslás és dejós tekercs

Most akkor magyar a bejgli, vagy nem?

Karácsony van, értelemszerűen bejglit sütünk tehát. Ha kottából dolgozunk, akkor útmutatásért levesszünk a polcról mondjuk a Horváth Ilonát. Ilonka instrukcióit követve fél kiló lisztből negyed kiló vajjal, továbbá két felvert tojással élesztős kelt tésztát készítünk, a produktumot pihentetjük, kinyújtjuk, megkenjük mákos vagy diós töltelékkel, és feltekerjük. A tekercset még megkenjük felvert tojásfehérjével, oldalát megszurkáljuk villával, fél órára forró sütőbe tesszük, és voilá, kész a bejgli.

Ezzel szemben például Hedwig Maria Stuber karácsony környékén kelt tésztát készít, nyújtja, pihenteti, diós vagy mákos tölteléket ken rá, und so weiter. Maria a végterméket nem bejglinek, hanem karácsonyi mákos vagy diós kalácsnak, vagy valami hasonlónak hívja. Ez azonban ne tévesszen meg minket, az eredmény egyértelműen bejgli. (Frau Stubert amúgy nyugodtan nevezhetjük a germán Horváth Ilonkának, Ich helf Dir kochen című alapvetéséből kezdő német háziasszonyok tanulták hosszú évtizedeken át, tulajdonképpen melyik végén célszerű megfogni a fakanalat. 2 esztendeje jelent meg a mű 41. kiadása, pár éve már magyarul is kapható.)

Az istenfélő wrocławi háziasszony viszont nagyobb ünnepek, így például karácsony alkalmából tésztát keleszt, nyújt, pihentet stb., vagyis nagyjából a fentebb leírt módon jár el. A mákos töltelékbe kerülhet esetleg apróra vágott mandula vagy kandírozott narancshéj is, amúgy a sütemény echt bejgli, bár az istenfélő wrocławi háziasszony Makowiec, végső esetben Strucle z Makiem néven illeti.

Az ukránoknál karácsonykor inkább kuta (mákos búzakása), uszvar (aszalt gyümölcsből készült kompót), pampuski (olajban sütött fánk) és hasonlók járják, de szinte bármikor máskor kerülhet az asztalra szavivanyec néven ismert kelttészta-tekercs. Ennek hozzávalói között szerepelhet esetleg tejszín, rum, vagy reszelt citromhéj, de tölteléke mindenképpen dión vagy mákon alapul. E süteményt magyarul talán úgy hívhatnánk, bejgli.


Aki hibás diót tört fel, annak reszeltek

Ne ragozzuk, a kelt tésztába tekert diós/mákos töltelék ideája Közép- és Kelet-Európában legalább annyira egyetemes, mint a világ egyéb tájain a hidrogén. A mi bejgli szavunkról egyébként A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára úgy tudja, nyomtatásban először 1932-ben bukkant föl, diós-mákos patkó, tekercs vagy kalács jelentéssel. A szógyűjtemény szerkesztői szerint a bejgli a hasonló jelentésű bajor-osztrák beugel, illetve bäugl kifejezések leszármazottja, végső soron pedig a német beugen (meghajlít) igéé. A kutatók még azt állítják, a sütemény valahol Sziléziából született meg a 16. században.

Hogy azután pontosan milyen úton került hozzánk, az a fentiek fényében igazából mellékes. Annyi bizonyos, hogy a dió és a mák nagyon szépen illeszkedett a már meglévő hazai karácsonyi szokásokhoz. Néprajzi lexikonunk szerint a dióval, némiképp beteg módon, karácsonykor (ritkábban szilveszterkor vagy újév napján) betegség-, illetve haláljósló praktikákat űztek eleink: aki ilyenkor hibás diót tört fel, annak a következő esztendőben lényegében reszeltek. (Talán ezzel összefüggésben szórványosan diótörési- és fogyasztási tilalom is előfordult karácsonykor, nagyon okosan.)

A mák, egészen pontosan a mákos tészta pedig bevett fogása volt a december 24-ei vacsoráknak, továbbá a szerelmi jóslás bevált eszköze. Ezt a következőképpen kell elképzelni: ül az eladósorba került leányka a terített asztalnál, és egyszer csak ellop egy darabot a bátyja villájára tűzött mákos tésztából. Aztán a zsákmánnyal kiront az utcára, és az első szembejövő, alkalmas férfiemberről megállapítja, hogy ő lesz a férje. (Hogy erre a szembejövő férfiember pontosan miként reagált, arról hallgatnak a források. Ahogy arról is, mi lett szegény bátytalan leányzókkal.)


A nagy bájglimérkőzés

Ugyanakkor bármilyen szépen illeszkedik a dió- és mákfogyasztás a karácsonyi népi hagyományokhoz, a bejgli valószínűleg a polgári konyhákon kezdte el fényes karrierjét, de az sem kizárt, egyenesen a cukrászdákból került oda. Többen a pozsonyi Scheiermann cukrászdának tulajdonítják az első bejgliféleség (1808-ból származó) recipéjét, és Magyar Elek is Pozsonyhoz köti a nála pejgli és bájgli nevezettel felbukkanó tekercset, amelyből bevallása szerint ottani látogatásai alkalmából rendszeresen vásárolt Wendlertől, a nagyhírű pejglisütő mestertől, akinek boltja a színház közelében, a Palugyay-féle Zöldfával szemben állott.

Magyar Elek beszámolója (az 1930-as évekből) egyébként már megemlíti a háziasszonyok közt zajló, úgynevezett bájglimérkőzést, melyben szerinte a rokonlátogató egy tucatszor is bírói szerephez juthat, s ha esze van, holtversenyt deklarál, és amelyben csak győzők vannak, és nincsenek legyőzöttek. Nincs új a nap alatt: Magyar azt sem hallgatja el, hogy „(a pejgli) készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta”.

Nincs is a cukrászhoz járásban semmi kivetnivaló, mi is ismerünk olyan derék mestert, akinek könnyű, foszlós bejglijéből akár mindennap falnánk. Hanem láttunk mi már celofánba csomagolt, szemre bejglire emlékeztető terméket a sarki ábécében is, méghozzá az idei szezonban elsőként már vagy három hete (csak hogy arról is lehessen némi elképzelésünk, milyen friss lesz a portéka majd szentestére). A produktum neve pedig a következő volt: Dejós karácsonyi tekercs. Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2010. december 5.

Isten, óvd a bejglit!

Darida Benedek

A kép innen.
 

• Cimkék:
bejgli stuber magyar elek karácsony mák dió gasztronómia néprajz

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére