Jézus a korábbinál jóval nagyobb teret engedett az asszonyoknak

Lehet-e jó pap egy nő?

Újra és újra fellángol a vita a női lelkészség kérdéséről, és valószínű, hogy még azokban az egyházakban sem fog hamarosan alábbhagyni, ahol már hosszú évtizedek óta végezhetnek nők is papi szolgálatot.  A probléma gyökere ott van, hogy egyes értelmezések szerint a Biblia nem ad egyértelmű utasítást a nők prédikátori, gyülekezetvezetői feladatára. Mások viszont úgy gondolják, hogy fölösleges vitatkozni: a nők nem alkalmasak a papi pályára.

Jézus és tanítványai

Abban azonban mindkét tábor egyetért, hogy Jézus jóval nagyobb teret engedett a nőknek, asszonyoknak a szolgálat terén, mint ami akkoriban szokás volt. Bár a tizenkettő között nem találkozunk női tanítványokkal, Jézus követői között több nő is szerepel, mint például Magdalai Mária vagy Johanna, akik különböző szolgálatokat láttak el Jézus körül, és vagyonukat is felajánlották a nemes célra.

Nagyobb teret engedett a nőknek. (Fotó innen)

A bűnös nő, akit házasságtörésért akartak megkövezni, vagy a samáriai asszony példája is azt mutatja, hogy Jézus egyenrangú személynek tekintette az asszonyokat, ami abban a korban kirívó jelenségnek számított. Pál is elismeri, hogy Krisztusban – tehát az üdvösség rendjében – nem számítanak a nemek, egyenlő a férfi és a nő (Gal 3,28), de az asszonyoknak nem engedi meg, hogy szóljanak a gyülekezetben (1Kor 14,34). A teremtés rendjére és a bűnesetre hivatkozva kifejezetten megtiltja a nőknek a tanítást, és hogy a nő a „férfin uralkodjék” (1Tim 2,11–14).

Zsinatok és szentek

A püspökök apostoloktól való folyamatos eredeztetésére („apostolica successio”) és Pál tanításaira épült azután az a jeruzsálemi modell, amely évezredeken keresztül meghatározta a keresztény egyházakban a papi szerep vállalását. Olyannyira egyértelmű volt ez, hogy sokáig nem is jelentett problémát a papok nemének kérdése.

Az egyházatyák csak a 2–3. században, a montanista szekták megjelenésekor kapták fel a fejüket a kérdésre. A Kis-Ázsiában Montanosz által alapított szekta ugyanis elfogadta a nők papi, prófétai szerepét. Az első nagy vita során Epifániusz, szalamiszi püspök (315–403) hivatalosan is eretneknek bélyegezte azt a két montanista prófétanőt, Priszkát és Maximillát, akik azt állították, hogy a nők is lehetnek elöljárók és papok az egyházban. Epifániusz az apostoli eredeztetés mellett Máriát hozza fel példának: ha valaki, akkor Jézus anyja méltó lehetett volna a papi tisztségre, de ennek még nyomára sem bukkanunk a szent iratokban.

Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás és a későbbi atyák is e három alapvetésre – az apostolok nemére, Pál utasításaira és Mária személyére – hivatkoztak elsősorban, amikor elutasították a női papság kérdésének még a felvetését is, s Éva paradicsomi megcsalatásával egyértelműen bizonyítottnak tekintették, hogy a nő (mint olyan) nem képes tisztán megítélni a dolgokat, így könnyen csapdájába esik a hamis tanításoknak.

Először a laodiceai zsinat (372) mondta ki, hogy a nők nem végezhetnek papi szolgálatot, és hogy ilyesmi csak az eretnekeknél és a pogányoknál fordulhat elő. A 394-ben megtartott nimes-i zsinat pedig egyértelműen megtiltotta a nők pappá szentelését. Így az asszonyok hosszú évszázadokra el lettek zárva a lelkipásztori szolgálattól. S ebben még a reformáció sem hozott változást.

Történelmi szükség?

A nők teológiai képzésének, illetve papi szolgálatának szüksége a 20. század elején az emancipáció fellángolásának idején merült fel először komolyan. A problémára elsősorban a protestáns egyházak reagáltak érzékenyen. A múlt század első évtizedeiben a magyarországi protestáns teológiák ugyan gond nélkül felvették hallgatóik sorába a hölgyeket, de (Erdélyen kívül) nem végezhettek a lelkészekkel azonos értékű szolgálatot. Az úgynevezett „palástos szolgálatok”-ra nem kaptak felhatalmazást, így nem prédikálhattak, nem temethettek, nem eskethettek, és úrvacsorát sem oszthattak. Elsősorban az egyház diakóniai, hitoktatói és adminisztratív szolgálataiba próbálták bevonni őket, illetve a misszió különböző területeit osztották a női lelkészekre.

A helyzeten valójában a kényszer változtatott: a második világháborúban a fronton szolgáló vagy elesett lelkipásztorokat kellett a lelkésznőknek (nemegyszer saját feleségüknek) helyettesíteni. A világégés közepette nem nézté, ki viseli a palástot – a földeken, gyárakban is egyre több volt az asszony –: a halottakat el kellett temetni, a gyerekeket meg kellett keresztelni, és vasárnaponként hirdetni kellett Isten igéjét. A háború végeztével sok helyütt megmaradt a női lelkész „palástos” szerepköre is, de hivatalosan csak a hatvanas, nyolcvanas években váltak „teljes jogú lelkipásztorrá” a női lelkészek.

A nők teljes lelkész-feladatkörre való felhatalmazása csak lassan, részletekben ment végbe a protestáns egyházakban. Magyarországon a hatvanas években születtek meg azok az egyházi törvények, zsinati döntések, amelyek engedélyezik a nők szószéki prédikációját, de ekkor még nem szolgáltathatják ki a sákramentumokat, nem végezhetnek esketési, konfirmálási és temetési szertartást. A következő lépés 1981-ben történt, amikor törvényi rendelettel megszüntették a férfiak és a nők megkülönböztetését az egyházi szolgálatban. Ám ez a törvény nem rendelkezett a nők felszenteléséről, és még hosszú éveken keresztül folyt (és folyik) a teológiai vita a témában.

Dr. Lenkeyné dr. Semsei Klára. (Fotó innen)

A Magyarországi Református Egyházban például dr. Lenkeyné dr. Semsei Klára újszövetségi professzor asszony és dr. Pásztor János professzor liturgiatörténeti tanulmányai ingatták meg és módosították a protestáns egyházakban is begyökerezett tanokat, miszerint a teremtés rendje és az apostoli szokások szerint a nők nem alkalmasak a papi feladat teljes körű ellátására. Az érvelések alapja egyrészt teológiai jellegű volt, hiszen Jézus áldozata után már nem a teremtés, hanem a kegyelem rendje alatt élünk, amelyben Pál bevallása szerint is egyenrangú a férfi és a nő. Dr. Lenkeyné dr. Semsei Klára kutatásai pedig azt is bebizonyították, hogyha nem is a tizenkettő között, de a Jézust követő asszonyok körében is volt olyan – a Pál ajánlásával Rómába küldött Fébé (Róm 16,1–2) –, aki tanítói szolgálatra kapott meghatalmazást.

Fébét adelphé-ként említi Pál apostol. Lenkeyné professzor asszony szerint ez egy bevett terminológia volt az ősegyházban, amit férfi és női lelkészekre egyaránt alkalmaztak, így nem Fébé lehetett az egyetlen nő ilyen státusban. A sokat emlegetett páli mondat az asszonyok hallgatásáról sem a prédikáció tiltásáról (1Kor 14,34), hanem az egyházfegyelemről szól: a szentbeszédbe való közbekiabálást, illetve az egymás közötti duruzsolást tiltja, és nem azt, hogy egy nő a szószékre álljon.

A nyolcvanas évek közepén Magyarországon is sorra megszületettek azok a döntések, határozatok, amelyek alapján a nők is felszentelhetők, és teljes körű lelkészi szolgálatot végezhetnek. Ennek ellenére a kérdés még manapság sem egyértelmű a női ordinációt engedélyező protestáns egyházakban sem. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a Kárpátaljai Református Egyház 2005-ben hozott határozata alapján visszamenőleg is (!) visszavonta a lelkésznők felszentelését, és megtiltotta nekik a palástos szolgálatot. A világ több protestáns egyházában is megtiltották a nők palástviselési jogát (Ausztrál Presbiteriánus Egyház, Déli Baptista Konvenció az Egyesült Államokban).

Hollandiában is – ahol 1922-ben minden akadály és nehézség nélkül fogadta el a zsinat a nők ordinációját – problémássá vált a női lelkésszé szentelés kérdése. A Szentszék pedig kitart, továbbra sem látja elérkezettnek az időt a nők pappá szentelésére.

Miklya Luzsányi Mónika

A nyitókép innen

• Cimkék:
lelkésznők papi pálya Jézus nők egyházak

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére