Hétköznapi hitvallás

Érezte, hogy minden kicsúszik a lába alól

Gyerekkoromban nagymamámmal, édesapámmal és az öcsémmel alkottunk békés, szerető családot – hét évig. Akkor megváltozott minden: Édesapám visszament Németországba, a nagymamám nem sokkal később meghalt. Anyunak egy év mélypont következett, ami nekünk, gyerekeknek is nagyon nehéz volt. Édesanyám a lapkiadónál dolgozott, ott ismerkedett meg egy fiatalemberrel, aki elvitte őt egy gyülekezetbe, egy bibliakörbe, onnantól kezdett az életünk jó irányba haladni. Kilenc évesen itt Pasaréten kereszteltek meg, eredetileg nem volt keresztanyám.

A keresztelő végén azonban odajött hozzám Virág és azt mondta, hogy ő szívesen lenne a tiszteletbeli keresztanyám, ha elfogadom. Elfogadtam, és most, az új átértékelt életemben, nagyon hálás vagyok ezért. Utána itt jártam hittanra, majd itt konfirmáltam. Kamaszkoromban volt egy hullámvölgy, akkor nem jöttem. Közben megszületett a kislányom, vele a lakóhelyünkhöz közeli templomot látogattuk, de ott nem éreztem otthon magam, valahogy ott nem szólított meg az ige. Egy ideig azért járogattunk, aztán egyre ritkábban, végül inkább otthon maradtunk.

Valami hiányzik

Harmincöt évesen azt éreztem, hogy minden csúszik ki a lábam alól. Lelkileg sivár volt az életem, eljártam dolgozni, megcsináltam a házi munkát, Vikivel és barátaival kirándultunk, bicikliztünk, mégis olyan sötét volt minden. Hiányzott valami az életemből. Akkor határoztam el, hogy újra elmegyek templomba, Pasarétre. „Most már mindig jössz?” kérdezte a keresztanyám, amikor meglátott.

Addig makacs és önfejű voltam, de nemcsak én, a világ is változni látszik körülöttem. Türelmesebb lettem, és mások lettek a barátaim. Azt gondoltam, hogy olyan embereket szeretnék magamhoz közel tudni, akiknek szükségük van arra, hogy valaki foglalkozzon velük komolyan. Visszamentem olyan emberekhez is, akik nagyon sokat törődtek velem annak idején. Újból felvettem a kapcsolatot a keresztanyámmal, például, aki akkor is látogatott bennünket, amikor nem jártam templomba. Hívott, aztán egyszer csak belefáradt. Vannak a gyülekezetbe olyan új barátaim is, akikkel többször találkozom, mert jó velük beszélgetni. Jobb, vagy inkább más, mint a munkatársaimmal, akik tudják, hogy hívő vagyok, de nem beszélgetek velük Istenről, mert azt mondják, akkor van rendben a kapcsolatunk, ha nem akarom őket megtéríteni.

Egy fiú a házból

Amikor Vikivel állapotos voltam, az édesapjának tönkrement a vállalkozása, ezért azt mondta, így nem tudja vállalni a kisbabát. Elment. Sokáig egyedül voltam, de nem zavart, mert több mindent meg tudtam adni a kislányomnak, mintha osztoznia kellett volna valakivel a szeretetemen.

Most van egy párom, akivel ha minden jól megy, nemsokára összeházasodunk. Őt gyerekkorom óta ismerem, egy házban nőttünk fel. Bár nem hívő, eljön velem a templomba. Jól megvagyunk, tudok vele beszélni Istenről is, igaz, ateista családból származik.

De ma már Jézus jelenti számomra a legtöbbet. Sokszor eljövök a templomba, és este még egyszer meghallgatom az istentiszteletet, hátha van valami, amire nem figyeltem fel. Viki most tizenkét éves, nagyon szeret ő is bibliaóra járni. Hozzuk a barátnőjét is, akinek a szülei a Hit gyülekezetébe tartoznak, de a lányuknak megengedték a szabad vallásgyakorlást, így a lányok együtt járnak a vasárnapi iskolába is.

Az anyukám mostanában a szabad keresztényekhez csatlakozott, mert úgy érzi, neki ez túl nagy gyülekezet. Én úgy vagyok vele, hogy nagyobb gyülekezetben is lehet meghitt közösség. Rengeteget imádkozom napközben is. Amikor megyek a folyosón (dajka vagyok egy óvodában), eszembe jut például egy barátnőm, aki bajban van, hát érte. Máskor másokért. És mindennap hálát adok az újrakezdésért.

-mi-

• Cimkék:
bizonyságtétel megtérés

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére