Mindent elmondtam, hogy mekkora képmutatás az életem

A fordulópont: amikor a kutyám sem ismert meg

Mindig meg akartam felelni, de azt gondoltam, ez a normális. Édesanyám súlyos beteg lett hároméves koromban. A család úgy döntött, hogy egy éven keresztül másnál leszek. Azt tapasztaltam, hogy akkor szeretnek, ha szófogadó vagyok. Ma már tudom, hogy ez nem volt szeretet. Egyre inkább távolodtam önmagamtól, a boldogságomat a sikerességemtől tettem függővé. A testnevelési főiskolára szerettem volna jelentkezni, de a felvételi előtt eltört a lábujjam, így a katonaság után dolgozni kezdtem. A feleségem biztatására jelentkeztem a villamosmérnöki karra. Szintén ő ajánlotta, hogy egyetem alatt jelentkezzem a Magyar Televízióhoz, ahol négyszáz jelentkező közül választottak ki.

A kocsma

Hamar alkalmazkodtam a televízió légköréhez, gyorsan emelkedtem a ranglétrán. A sikeresség azonban együtt járt az önteltséggel és a gőgösséggel. Úgy éreztem, hogy mindent a családomért teszek, sőt jó kereszténynek is tartottam magamat, minden vasárnap misére jártam. Kapcsolatokat építettem, amelynek egyik fő színtere a kocsma volt. Azt sem vettem észre, hogy közben a feleségem egyedül van a két gyerekkel, és azt sem, hogy már mindenki fél tőlem odahaza. Volt egy kiskutyánk, aki azonban így is szeretett, mindig megnyalta a kezemet, amikor hazaértem.

Egy este, amikor a kocsmából megjöttem, a kutya három méter távolságra megállt tőlem. Rám nézett, elfordult, és elment. Ez a gesztus villámcsapás erejével hatott rám. Rádöbbentett arra, hogy valójában mit művelek önmagammal, a feleségemmel, a gyerekkel, a munkatársakkal, az édesapámmal. Hogy egész életem mekkora önzés, hogy kíméletlen vagyok, és gonosz. Kirohantam a kertbe, egész éjjel nem aludtam. Korán reggel már a templomban voltam, ahol az az atya gyóntatott, aki felkészített a házasságra. Mindent elmondtam neki, hogy mekkora képmutatás az életem. Velem sírt. Feloldozott, de azt mondta, hogy mindezt mondjam el személyesen is Jézusnak. Pár napra rá kezdődött egy lelkigyakorlat, amely életgyónásra készített fel.

Csak a tied

Az atya, akinél az életgyónást elvégeztem, azt kérte, hogy imádkozzam a tabernákulum előtt. Nem tudtam igazán, mit mondjak, csak térdeltem. Teljesen a tied akarok lenni, mondtam végül. De belül volt bennem egy lázadás, egy hang, ami azt mondta, hogy ne add oda mindened, egy kicsit meg kell tartanod. Behunytam a szemem, majd vitatkozni kezdtem a hanggal. Lám, rád hallgattam, mivé lettem.

Akkor nagy csend lett. Már olyan hosszúnak tűnt, hogy félni kezdtem, amikor nagy szeretetet éreztem, egy végtelen meleg öleléshez hasonló érzést. Szinte felemelt, a karjába vett, elképesztő boldogság volt. Amikor kinyitottam a szemem, minden gyönyörű volt, harsogtak a színek, az emberek arca fényesebb lett, minden szép volt. Így jöttem haza. Minden, amit addig elrontottam, hetek, hónapok alatt helyre jött. A sógorom, akivel versenyeztem, a legjobb barátom lett. A feleségemmel újból fellángolt a szerelem, fontossá váltak a gyerekek. A tévéből nem a kocsmába mentem, hanem a bazilikába, mégis stúdióvezető lettem. Elkezdtem ministrálni, ettől kezdve teljesen jelen voltam a miséken. Édesapámmal is megbékültem magamban, halála előtt szépen váltunk el.

Nagyon szép félév volt. Mintha Isten megmutatta volna, hogy ha ő él bennem, akkor ilyen a világ. Azonban egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy különb vagyok, mint mások. Gőgös keresztény lettem, visszatértem régebbi önmagamhoz. Kocsmába már nem jártam, Istent kerestem, mégis eltávolodtam tőle. Elindult egy cselekvő keresztény élet, amelyben nem volt jelen a szerető, irgalmas és jóságos Isten! Távolodtam tőle, egyre inkább rutinszerű és görcsös lettem. Egy lelkigyakorlaton, ahol azt kértem Istentől, mutassa meg az arcomat, és már vártam, hogy egy szép Krisztus-arc formálódik, egyszer csak bevillant egy kaméleon. Ettől nagyon megijedtem. Rájöttem, megint nem Krisztussal járok. Annyira én akartam mindent megoldani, hogy kizártam őt az életemből.

Jézus nem sietett

Pedig Jézus sokszor utánam jött. Egy alkalommal a metrón, mellém állt egy cigányasszony egy babakocsival. „Leül?” „Nem, köszönöm.” Leszállok, fájt már akkor is a térdem, de nagyon siettem. Újra beleütközöm a cigányasszonyba. Aztán rossz helyen mentem fel az aluljáróba, visszamentem, megint beleszaladtam az asszonyba, aki megszólított. „Mondhatok valamit?” Azt hittem, pénzt akar kérni, de szeretettel rám nézett, és csak annyit mondott; „Jézus nem sietett.” Megdöbbentem.

Álltam, majd el akartam kezdeni rohanni, de jött a hang, a „Jézus nem sietett”. Ez megtanított arra, hogy legyek ott, ahol vagyok. Éljem meg azt a pillanatot. Amikor hat évvel ezelőtt leégett a házunk, és semmink sem maradt, sírtam, miközben béke, szabadság, megrendültség volt bennem, az Istennel és az emberrel való találkozás hihetetlen élménye... Álltunk a házunk előtt, amikor hozzánk lépett egy idegen. „Van hová mennetek?” „Nincs.” „De van, gyertek hozzánk, tavaly meghalt a nagymama, üresen áll a negyven négyzetméteres, teljesen felújított lakása.” Szivacsokat hoztak, ennivalót, odaadták a kulcsot. Aztán elmentünk misére, hálát adtunk, hogy mind a kilencen élünk. Addig én nem igazán szerettem az embereket. Istent igen, de az emberekben valahogy nem bíztam, azt a korábbi félévet kivéve. Abban az egy évben, amikor semmink nem volt, megértettem, hogy ő mindenkit szeret, hogy ő mindenkiért meghalt. És azt is, hogy ne feltétlenül a misztikus találkozásokat várjam, az is megtörténhet persze, de hogy ő tényleg mindenkiben jelen van, és embereken keresztül tanít szeretni.

-mi-

• Cimkék:
tanúságtétel bizonyságtétel megtérés

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére