Get Adobe Flash player
Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Egyház
2012-01-15 21:00:00

Túl a felekezetek határain

Igen, persze, én is ilyen gonosz vagyok

Hanyecz Vera családja katolikus, ő maga is ebben a közegben nőtt fel. Isten mégis egy református közösségbe hívta el, és ott szólította meg…

Egy kis faluban nőttem fel, a szüleim katolikusok, nagymamám templomba is járt, én is katolikus hittant tanultam, talán ezért sokáig elképzelhetetlen volt számomra, hogy református közösségbe menjek. A diploma megszerzése után doktorandusz hallgató lettem, a szülőfalumból is mindenki elment, akihez korábban kötődtem. A szilvesztert is egyedül töltöttem, teljesen elmagányosodtam. Már előfordultak olyan pillanatok is, amikor megértettem az öngyilkosokat. Soha nem gondoltam arra, hogy én is megtegyem, de megértettem a kilátástalanságukat.

Ilyen állapotomban hívott az egyik barátom újra egy református ifjúsági Biblia-órára. Korábban is hívott, sőt a bátyám is járt már, ő is mondta, hogy menjek. Végül elmentem. Aztán másodszor is megjelentem, pedig először szinte senki nem volt szimpatikus. Arra emlékszem csak, hogy sokat nem értettem abból, amiről szó volt. De újra és újra elmentem... Visszagondolva látom, hogy az Úr már ekkor is munkálkodott. Ő volt az, aki összetört lelkileg, és az is, aki újra és újra elvitt a Biblia-órákra.


Van egy közös pont

Az ezt követő hónapokban egyre jobban megszerettem a közösséget. Nagyrészt a társaság miatt tartottam velük, de azért az is nagyon érdekelt, amikor a Bibliáról, Istenről, Jézusról beszéltek. Kérdezni nem mertem, inkább csak némán figyeltem, de így is lassan kirajzolódott előttem a Biblia mondanivalója. Egyre több dolgot értettem és fogadtam el, például a teremtést, és csodáltam azt is, hogy mennyire logikus a Biblia.

A lényeggel, vagyis Jézussal azonban nem tudtam mit kezdeni. Ezt azonban senkinek, még magamnak sem mertem bevallani. Értettem, hogy miért jött, mit csinált, de nem hittem. Ma már jó látni, érteni azt, hogy a közösség összetartó ereje a Megváltó Krisztus. A közösség azért fogott meg, mert szeretik egymást, és ez őszinte szeretet. De ilyet csak az Ige, Isten szeretete tud kimunkálni.

Amikor eljutottam odáig, hogy Jézus a lényeg, de mégsem hiszem ezt, akkor akadt a kezembe Bunyan: A zarándok útja című könyve. Olvastam, és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Én lennék Keresztény, a főhős? De nem, azt kellett látnom, hogy én a többiek között vagyok, akik úgy tévedtek az útra, hogy kihagyták az első lépést, vagyis Jézust, és az Ő áldozatát. Rádöbbentem arra is, hogy az imaéletemmel is az a legnagyobb baj, hogy nincs hozzá hitem. Sokáig megkísértett a gondolat hogy csak magamban beszélek.
Ekkor kezdtem el őszinte hitért imádkozni.


Egy percig sem haragudtam

Az ezt követő időszakban kezdtek kinyílni az Igék. Megértettem, hogy mennyire elképzelhetetlenül nagy áldozat az, hogy Istenből ember lett. És az is, hogy meghalt értünk! Az egyik Ige, amin sokat gondolkoztam, az 1Móz 6:5b ([az ember] szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz). Ezt az Igét is nagyon sokáig csak elméletileg értettem, bólogattam, hogy igen, persze, én is ilyen gonosz vagyok. Aztán rájöttem, hogy Isten akarata sokszor különbözik az én akaratomtól.

Azért, hogy Isten rámutatott, hogy nem nekem van igazam, hanem Neki, egy percig nem haragudtam Rá, sőt ma már hálás vagyok érte. Azonban amikor belegondoltam a helyzetembe, megundorodtam magamtól és a gondolataimtól, ugyanis rájöttem, hogy egyetlen önzetlen gondolatom, érzésem nincs. Talán ekkor értettem meg először teljes mélységében, hogy Jézus miért halt meg, hogy én is felszögeztem arra a keresztfára. De Isten ebben az állapotomban sem hagyott magamra, sőt, egyetlen igazi vigaszom is Ő volt.


Mi volt az „ifi-klubban”?

Sokszor rádöbbenek, mennyi mindenért hálás lehetek. Ezt a munkám során is megtapasztaltam már. A tudományos munkát angol nyelvű szakcikkekben szokták leközölni. A publikációk írásához azonban soha nem érzek erőt magamban, „nem is tudok angolul” és ehhez hasonló gondolatok rohannak meg. Nemrégiben több hónapi munka és imádkozás után elfogadták egy cikkemet. Mindenki gratulált, de én csak azt láttam, hogy nem az én érdemem. Ezt is Istentől kaptam, mint ahogyan minden mást is az életben.

A körülöttem lévő hitetlen emberek felé nehéz megmutatni Isten szeretetét. Egyik ismerősöm csak „ifi-klubnak” hívja a bibliaóráinkat. Szomorú látni, hogy nem érti, hogy ez sokkal több, mint egy sakk-kör. Milyen könnyű a keresztyéneknek, mondja ő, hiszen bármit csinálhatnak, mert Jézusért Isten mindent megbocsát nekik. Amikor a beszélgetések végén ilyen megállapításokra jut, akkor döbbenek rá, hogy a megtérés tényleg nem emberi döntés, hanem Isten munkája.

Mondhatok én neki bármit, jól vagy rosszul, szeretettel vagy utálattal, a szívét csak Isten tudja megnyitni. Hálás vagyok, hogy az enyémet megnyitotta, pedig semmivel sem érdemeltem ki… Valójában nincs megtérés-élményem, nem tudok kijelölni egy olyan pillanatot, amikortól kezdve megtért ember vagyok. Csak azt látom, hogy Isten lépésről épésre alakít.

 

– mi –

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére

További cikkek Bizonyságtétel
  • A papi hivatás piszok nehéz (videó)
  • „Hirtelen megértettem: az én bűneim miatt halt meg”
  • Böjte Csaba: álomlátók után kiált a világ!
  • A lelkésznek korábban kétes üzletei voltak
  • A fordulópont: amikor a kutyám sem ismert meg
  • A közösségem átformált
  • Magyar zsenigyerekek bizonyságtétele II. rész
  • Magyar zsenigyerekek bizonyságtétele
  • Érezte, hogy minden kicsúszik a lába alól
  • Mit jelent valójában: megtérni?

  • A hét java

    © mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.