Iránnak jól jön a nyugtalanság az Arab-félszigeten

Erre az izraeli hírszerzés sem számított!

− Az észak-afrikai országok súlyos gazdasági-szociális problémákkal küzdenek.  Miért nem tudják orvosolni az észak-afrikai rendszerek a hatalmas olajjövedelmek segítségével a munkanélküliség problémáját?

− A poszthidegháborús korszakban az arab térség számos államában a liberális gazdaságfilozófia jegyében reformokat hajtottak végre. Ezek felemás eredményeket hoztak. A jelenlegi eseményekben különösképp érintett észak-afrikai térségben az utóbbi évtizedben, a globális pénzügyi válság előtti években tapasztalt figyelemre méltó gazdasági növekedés a strukturális problémákat nem tudta ellensúlyozni. A viszonylag jelentős olajbevétellel rendelkező Líbiában például a munkanélküliség jócskán 20 százalék fölötti volt, Tunézia 14 százalékos regisztrált, de 24-25 százalékos valóságos munkanélküliséggel küzdött. Egyiptomban 2003−2008 között 7,2 százalékos volt a gazdasági növekedési ütem, de még ez sem tudta orvosolni a 80 milliós populáció katasztrofális problémáit: a lakosság közel fele napi két dollárnál kevesebb, tehát a szegénységi küszöb alatti vagy azt alig meghaladó jövedelemből élt. A közel-keleti országok jelentős része a 29 év alatti populációhoz tartozik. A munkanélküliek között sok a diplomás. Korábban az egyetemi diploma az állami szektorban biztos elhelyezkedési lehetőséget jelentett, az állami adminisztrációban végrehajtott racionalizálások és a privatizációs lépések azonban a munkaerőigényeket is jelentősen átalakították. Ez a fiatal diplomásokat is érzékenyen érintette, akik közül sokan nem tudtak mit kezdeni a végzettségükkel. Közéjük tartozott az a tunéziai fiatalember, aki a múlt év december 17-én végső elkeseredésében az öngyilkosságot választotta. Példájának Egyiptomban, Mauritániában, más térségbeli államokban, sőt még Franciaországban is voltak követői.

− A politikai, kormányzati rendszer is sajátos ezekben az országokban. Az intézményrendszer sok vonatkozásban egymástól eltérő például Szaúd-Arábiában és Tunéziában. Mi a legfőbb különbség a politikai berendezkedésben?

− A politikai rendszer a térségben eléggé szűk keresztmetszetű, monarchikus és köztársasági berendezkedésű országokkal. A Perzsa- vagy Arab-öböl térsége, élén Szaúd-Arábiával, monarchikus berendezkedésű, de az államforma számos eltérést mutat a jordániai vagy a marokkói, úgyszintén centralizált monarchiától, ahol igaz, korlátok között, de működhet a parlament, létezhetnek politikai pártok. Ez az öböl államaiban máshogyan néz ki. Az olajkitermelő országokban európai értelemben vett politikai pártokat nem találunk, a parlamentek helyett főként konzultatív testületek működnek. Köztársasági berendezkedés van például Egyiptomban, Szíriában, Líbiában, Algériában, Tunéziában, de e rendszereket is a tekintélyelvű hatalomgyakorlás jellemzi, az elnök alkotmányos felhatalmazása nagyon széles körű.

− Mit jelent a hegemónia az arab diktatúrákban?

− Az arab országokban − a sok évszázados tradíció miatt − a politikai vezetőknek fajsúlyosabb szerepük van, mint a nyugati államokban. A kívülről átvett intézmények működését a társadalmi szokásrendszer nagyban áthatja, így a parlamentek működése is erőteljesen szabályozott. Az említett köztársasági berendezkedésű rendszerek alapját, a hegemón helyzetben lévő párt hatalmát az ellenzéknek nem sikerült megingatnia. Ezekben az államokban az alkotmány értelmében az elnök saját megbízatását meg is hosszabbíthatta. A tunéziai Ben Ali például 1987-ben félreállította elődjét, Habib Burgibát, aki korábban alkotmányban rögzítette az élethosszig tartó felhatalmazását, Ben Ali pedig 2002 után többször újraválasztható lett. Algériában 2008-tól törölték el az újraválasztás korlátait, Egyiptomban már az 1980-as alkotmánymódosítás lehetőséget adott erre.

− A washingtoni politikát tehát a térség belső tényezői is befolyásolták. Mennyire volt kiszámítható kívülről, hogy mikor buknak meg az arab diktatúrák?

− A CIA korábban jelezte, hogy ezeket az országokat instabilitás jellemzi, de azt senki sem tudta megmondani, hogy pontosan mikor indul el a lavina. A dominódőlés közepette az USA igyekezett magáról kedvező képet alkotni, olyan színben feltűnni, mint aki a demokratikus jogok legfőbb támogatója. Egyiptom esetében a Mubarakkal szimpatizáns retorika a tömegmegmozdulások hatására egyszeriben megváltozott. Az amerikai vezetés mellett az izraeli sem látta előre a dolgok kimenetelét: január 25-én az izraeli katonai hírszerzés újonnan kinevezett vezetője megjelent a képviselőház, a knesszet illetékes bizottsága előtt, nem szólt az egyiptomi eseményekről, utalt viszont arra, hogy 2011 őszén esetleg komoly változások várhatók az arab világban. Tehát ők sem voltak tisztában azzal, hogy az átalakulási folyamat tulajdonképpen már elkezdődött.

− A dominóelvre példa az európai kommunista rendszerek összeomlása, de akkor sem látták előre, hogy lavinaszerűen megindul az összes rezsim, végül a Szovjetunió is összeomlik. Mennyiben hasonlítható az arab világ regionális átalakulása a kelet- és közép-európai rendszerváltásokhoz?

− Nyugati és keleti értelmiségiek már 1989 előtt beszéltek arról, hogy a szovjet tömb országaiban a demokratizálás jegyében az egypártrendszert egy plurális berendezkedéssel kellene felváltani, de a regionális átrendeződésre ekkor egyáltalán nem vagy csak nagyon kevesek gondoltak. A térségek átalakulása annyiban hasonló, hogy mindkét esetben a történelmi folyamatok regionális felgyorsulásával találkozunk. A keleti blokk esetében annak idején sor került a gazdasági és a politikai rendszer, sőt a stratégiai kapcsolatok átértékelésére is. Most nincs arról szó, hogy megkérdőjeleznék a kapitalista gazdaságot, egyelőre arról sincs szó, hogy ezen országok eddigi szövetségi kapcsolatait átértékelnék. A politikai intézményeket Tunézia és Egyiptom esetében nem akarják radikálisan felszámolni, hanem a működésüket akarják átalakítani. Persze nyitott kérdés, hogy a Líbiában és az Arab-félsziget több államában zajló folyamatok meddig fognak elmenni.

− A keleti blokknak annak idején kiútként ajánlották a liberális gazdaságpolitikát. Fukuyama is a liberalizmus diadaláról írt. Miért nem működött a liberalizmus az arab gazdaságokban?

− Fukuyama most egy másik szerzővel együtt a poszt-washingtoni konszenzusról − a 80-as évek végén az átfogó gazdasági-kereskedelempolitikai liberalizálást mint a felemelkedés leginkább üdvözítő útját előtérbe állító washingtoni konszenzust követő új időszakról −, az amerikai kapitalista modell vonzerejének hanyatlásáról ír. A cikk szerint a következő időszakban a fejlődő államok jóval nagyobb figyelmet fognak fordítani a szociális feszültség kezelésére, a hazai iparfejlesztés támogatására, és az államnak a fejlesztésben betöltött szerepe is számos periférikus vagy a perifériához közeli országban átértékelődhet. Az arab világ nem ment keresztül olyan liberalizálási folyamaton, mint Kelet- és Közép-Európa számos állama. A reformok során adaptált liberális elemek több országban a gazdaság megélénküléséhez vezettek, de súlyos szociális problémák keletkeztek. Ráadásul ezeket a társadalmakat is súlyosan érintette az élelmiszerárak 2003 utáni emelkedése alapvető élelmiszerek riasztó mértékben drágultak, a cukor például a 2002−2004-es átlaghoz képest 2011 februárjában több mint négyszer annyiba került. Tehát az arab világban nem lehet a korábbi gazdaságpolitikát követni, sőt a politikai rendszert is mielőbb nyitottabbá kell tenni.

− Egyiptomban megerősödött a Muzulmán Testvérek elnevezésű mozgalom; mekkora esély van a politikai párttá válására? A Hamasznak sikerült.

− A most zajló észak-afrikai átalakulás során azzal is számolni kell, hogy az iszlám hátterű politikai csoportok a törökországihoz hasonló mérsékeltebb programmal a politikai élet aktív részesei lesznek. Egyiptom esetében jól érzékelhető a Muzulmán Testvérek megerősödése. Mubarak bukása után nem sokkal Egyiptomba érkezett Juszuf al-Karadavi, a Muzulmán Testvérek nemzetközi mozgalmának fő teoretikusa, a Muszlim Tudósok Nemzetközi Uniójának elnöke, aki a Szadat-gyilkosság óta nem járt Egyiptomban; időközben Katarban telepedett le. Most hatalmas tömeg előtt ő vezette az istentiszteletet, és kijelentette, hogy az egyiptomi forradalom igazából csak most indul! Konkrét követelésként terjesztette elő a Mubarakhoz kötődő miniszterelnök menesztését. Érdekes azt is megemlíteni, hogy Karadavi fatvát (vallásjogi határozatot − a szerk.) adott ki, amiben Kadhafi megölésére szólítja fel a hívőket. Nagy változások történtek Egyiptomban Mubarak távozása óta: a Szadat-gyilkosság miatt börtönben lévők közül sokakat szabadon bocsátottak, az országot jelenleg irányító legfelső katonai tanács utasítására. A Muzulmán Testvérek a hadsereg mellett a legszervezettebb erő az országban, de még nincs felkészülve a politikai hatalom gyakorlására. A szerveződés inkább a jövőbeni politikai szerepvállalás feltételeinek megteremtésére, politikai párt létrehozására koncentrál. A Muzulmán Testvérek soraiban jelenleg generációs viták zajlanak: a fiatalok el szeretnék választani a mozgalmat a politikai párttól, az idősebbek jordániai mintára a kettő szoros kapcsolatának fenntartását szorgalmazzák.

− Hol húzódik a frontvonal? Milyen politikai tényezők harcolnak a hatalomért Egyiptomban?

− A radikális és a mérsékelt kifejezésekkel nem mindig tudjuk a politikai erők irányvonalát megfelelően érzékeltetni. Amikor Szadatot az Iszlám Dzsihád emberei likvidálták, a Muzulmán Testvérek szervezete már békés stratégiát követett, féllegális státust élvezett, vezetői élesen bírálták a dzsihádisták radikalizmusát, s e csoportok felől őket is éles támadások érték. A szekuláris pártok és a Muzulmán Testvérek között a korábbiakhoz hasonlóan most is van „közlekedőcsatorna”: a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség Bécsben élő, korábbi főigazgatója, Mohamed el-Baradei − aki jelenleg az ellenzék egyik vezetője − például taktikai szövetségesének tekinti a Muzulmán Testvéreket. A frontvonalak eléggé kuszák, a hatalom egyik pólusát − ahogy említettem − a katonák, a másikat az iszlámista szerveződés jelenti.

− Az arab diktatúrák bukásának egyik fő nyertese Irán. Az iráni regionális törekvések állnak az Arab-öböl mentén megkevert kártyák mögött?

− A síita Irán igen megerősödött. A 2001-es és 2003-as háború, a tálibok és Szaddám Huszein uralmának megdöntése azt eredményezte, hogy Teherán befolyása megerősödött Afganisztánban, Irakban, illetve az öböltérségben. A Hamásszal, Szíriával és a libanoni Hezbollahhal való kapcsolatai is nagyban kiszélesedtek. Az USA a demokratizálás hullámain evezve megpróbálja megtartani a befolyását, ellenlábasa, Irán is igyekszik a jelenlegi folyamatokat a saját céljaira felhasználni. Úgy gondolkodnak: ha a Nyugat a nukleáris programjuk miatt nyomást gyakorol rájuk, szankciókkal sújtja őket, akkor − főképp indirekt módon − ők is megpróbálják a Nyugat érdekeit veszélyeztetni; leginkább a síita populációra, politikai erőkre tudnak támaszkodva. A politikai nyugtalanság által leginkább érintett térségbeli területek közül Bahrein lakosságának 70 százaléka síita, bár a politikai vezetés a szunniták kezében van. És itt van az 5. amerikai flotta regionális központja! Szaúd-Arábiában a lakosság kb. 15 százaléka tartozik az iránihoz hasonló síita felekezethez. Teherán persze nem pusztán a síita erőkre támaszkodik, az előbb említett Hamász szunnita csoportosulás, a Muzulmán Testvérek palesztin ágából jött létre.

− Úgy tűnik, a vesztes az Egyesült Államok. Irán mellett a másik nyertes Törökország.

− Az elindult átalakulási folyamatot az Egyesült Államok és Irán mellett főként Törökország akarja regionális hatalmi helyzetének erősítésére felhasználni. Teherán és Ankara a felszín alatt vetélkedik is, hiszen a törököknek sem jó, ha például Irán meghatározó befolyást szerez Irakban. Az USA 2011 decemberében vonul ki Irakból, és egyik országnak sem mindegy, hogy mit hagy maga után Washington. Egyelőre azonban elég óvatosan kell kezelni, hogy az említett hatalmi tényezők közül ki lesz a nyertes, ki a vesztes.

− Mi a jelentősége annak, hogy a dominóhatás az öböl menti országokat is érinti?

− Gazdasági-stratégiai kihatásai eléggé súlyosak lehetnek: az olajárat tovább korbácsolja, ha Szaúd-Arábiában esetleg eszkalálódik a konfliktus, ebből a szempontból a bahreini helyzet sem mellékes, hiszen az országnak a csökkenő kőolajforrásai ellensúlyozásaként viszonylag jelentős, elsősorban szaúdi nyersanyagot feldolgozó olaj- és földgázfeldolgozó kapacitása van. Persze az ország stratégiai fekvése is rendkívül fontos. Ha az Arab-félsziget érintett államaiban „iráni rásegítéssel” a belső nyugtalanság tovább erősödik, ennek komoly hatása lehet a világgazdaságra.

− Ezekben az országokban a törzsi hovatartozás a politikában milyen szerepet játszik?

− A hírekben szereplő országok közül ez különösen Líbia, Jemen és Szaúd-Arábia esetében fontos: a törzsi szerkezetre alapozott társadalmakban az átrendeződés, a kártyák újraelosztása, ahogy a líbiai, jemeni példa mutatta, súlyos konfliktushoz vezethet.

− Milyen forgatókönyvet tart elképzelhetőnek Líbiában?

− Líbiában nagyon sok minden történhet. Ha a fegyveres harc elhúzódik, akkor elvileg az ország megosztása sem elképzelhetetlen. Ha Kadhafi győz, nem lehet tudni, hogy miképp tudná stabilizálni a hatalmát, nem is szólva a nemzetközi elszigeteltség következményeiről. Ha ellenfelei megdöntik 42 éve tartó uralmát, a közös ellenség eltűnése után nem tudni, az ellene harcoló törzsek, az ezekhez kapcsolódó politikai tényezők hogyan tudnak megegyezni. Nem tudni, hogy az ellenzék győzelme rövid idő alatt tartósabb nyugalmat eredményez-e. A jelenlegi líbiai vezető híveinek valószínűsíthető utóvédharcán nem biztos, hogy könnyű lesz úrrá lenni.

− Izrael?

− Az egyiptomi fejlemények nagyon kellemetlenül érintették. Mubarak garancia volt, szoros volt a biztonsági együttműködés Izrael és Egyiptom között, mert mindketten az Irán-ellenes platformot képviselték, és a Hamász tevékenységét akarták korlátozni. Mubarak bukása azonban új helyzetet teremtett, ami azt jelenti, hogy a déli határrégiókhoz kapcsolódó biztonsági elképzeléseket át kell értékelni. Az új egyiptomi vezetéssel nem valószínű, hogy olyan szoros kapcsolata lesz a zsidó államnak, mint Mubarakkal volt. Az egyiptomi káoszt kihasználva fegyveresek betörtek a Sínai-félszigetre, és felrobbantották a Jordániába vezető gázvezetéket, amely az ország ellátásának 80 százalékát fedezte. Az ugyancsak innen kiinduló, Izraelbe vezető gázvezeték épségben maradt, de biztonsági okokból leállították, ez Izrael ellátásának 25-30 százalékát érinti. Azóta sem indították újra a gázvezetéket, és a jordániait sem javították ki, ezt Izrael barátságtalan lépésnek tartotta. Az egyiptomi gázai átkelőt Mubarak időszakában, a 2005-ös izraeli kivonulás után sokszor zárva tartották, Karadavi azonban felszólította az egyiptomi hadsereg vezetőit ezek nyitva tartására, az ellátás zavartalanságának garantálására. Számos cselekedet tehát arra utal, hogy az átalakulás hatással lesz az egyiptomi−izraeli kapcsolatokra, de a 79-es békeszerződést nem fogják eltörölni.

− Ez azt jelenti, hogy a folyamat az izraeli−palesztin békére is hatással lehet?

− Netanjahu izraeli vezetőre nemzetközi tényezők nyomást gyakorolnak, hogy egyezzen bele egy ideiglenes határokkal rendelkező palesztin állam létrehozásába. A megvalósulás persze rengeteg tényezőtől függ. A zsidó állam jelen helyzetben az izolációtól fél a legjobban.

Udvarhelyi Erzsébet

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére