Zélóták és szikáriusok

Terroristák a Bibliában

A World Trade Center elleni merénylet volt a világ eddigi legnagyobb terrortámadása, amit vélhetőleg vallási fanatizmusból követtek el. Ettől a naptól kezdve szinte kimoshatatlanul beépült az emberek tudatába a szélsőséges iszlám terroristák képe, és „dzsihádot” kiáltunk akkor is, ha éppen egy magas szőke norvég lövi szitává a békés fesztiválozókat. A muszlim-sztereotípiához hasonlóan az is kiirthatatlanul a köztudatban él, hogy a terrorizmus 20. századi találmány. Vannak olyan keresztény gyülekezetek is amelyek (az iszlám) terrorizmusban a végidők jelét látják.

Pedig Jézus korában is voltak terroristák, s olyan vallási csoportosulások is, amelyek eszmeisége, felépítése és módszerei igen hasonlóak a mai (poszt)modern terrorszervezetekével. Ha figyelmesen olvassuk a Bibliát, hamar kiderül, hogy az apostolok között is megtalálható volt a szélsőséges vallási fanatizmus gondolata. Az apostoli névsorok két Simont ismernek: az egyik, a galileai halász, a majdani Péter, a másik a kánaáni Simon, akit Lukács apostol zélótának nevez. A zélóták Josephus Flavius szerint egy olyan „filozófiai irányzat, akiknek szabadság iránti szenvedélyük csaknem legyőzhetetlen, mert meg vannak győződve arról, hogy Isten a vezetőjük.”

Vakhitük szerint a római uralom istenellenes volt, így nem csak, hogy elfogadottnak, hanem egyenesen szent cselekedetnek tartották az elnyomók és a hatalommal együttműködő zsidók elleni erőszakos tetteket is. Bár iskarióti Júdásról nincsenek hasonló feljegyzések, cselekedetei alapján a teológusok úgy vélik, hogy Simonhoz hasonló nézeteket vallott: ő is a társadalmi változások messiását, a rómaiakat elűző új uralkodó megjelenését várta Jézusban.

Botrányos népszámlálás

A zélóták, avagy a „buzgók” mozgalma Galileából indult, Jézus ifjúsága idején. Kirobbantója éppen az az összeírás volt, amelynek során Mária és József Betlehembe utazott. A zsidó vallás szélsőségeseit a császári összeírás – ahogy Flavius lejegyzi – „lázadásra ingerelte, mert megalázta őket, hogy az egy Istenen kívül halandó embereket elismernek uraiknak”. A zavargások élére egy Júda nevű rabbi állt, aki szent háborúként fogta fel a rómaiak elleni harcot, és utolsó leheletéig bízott az isteni segítségben. Júda lázadásnak bukása után hívei, a zélóták szétszóródtak, és ha lehet még fanatikusabb hívők lettek. Egységes zendülés szítására nem volt lehetőségük, csak kisebb terrorakciókat hajthattak végre a római hatalom és az általuk kollaboránsnak bélyegzett zsidók ellen.

Valószínűleg velük azonos, vagy egy hozzájuk közel álló vallási fanatikus csoport, a szikáriusok, évtizedekig rettegésben tartották nem csak a politikai hatalmasokat, hanem az utca emberét is. A szikáriusok ruhájuk alatt kést hordtak – innen ered nevük is: szikariosz, annyi mint tőr – és bárkibe belemártották, aki szerintük vétett Isten törvényei ellen. Ehhez nem kellett túl nagy bűnt elkövetni, elég volt, ha valaki megfizette (az egyébként törvényes) római adópénzt, kezet fogott egy rómaival, flörtölt egy nem zsidó nővel, vagy éppen leült hűsölni egy római istent ábrázoló szobor árnyékában.

Az istentiszteleteken sem féltek gyilkolni: a templomba nézelődő pogányokat is gátlás nélkül, orvul leszúrták, mert hitük szerint egy körülmetéletlen tekintete is beszennyezheti Isten áldozatának tisztaságát. A szikáriusoktól való rettegést fokozta, hogy lesből támadtak, és nem vállalták tettüket: a gyilkosság után elrejtették tőrüket és ártatlan nézelődőnek adták ki magukat. A hétköznapok hangulata nagyon hasonlított a mai Jeruzsáleméhez: soha, senki nem tudhatta, hogy a mellette álló ember nem merénylő-e.

Barabbás Jézus

A szikáriusok nem csak másokkal, saját magukkal szemben is nagyon szigorúak voltak. A zsidó törvényeket a legutolsó betűig betartották, a rómaiakat azonban semmibe vették. Adót nem fizettek, sőt bűnnek tartották kézbe venni a rómaiak pénzét. A római ünnepségeken nem vettek részt és nem mentek át olyan kapun, amelyet római istent ábrázoló szobor vagy dombormű díszített. Akadt közöttük olyan is, aki vakbuzgóságában saját családját (feleségét és hét gyermekét) is lemészárolta, majd önmaga is öngyilkos lett, csakhogy ne kelljen a római hatóságoknak engedelmeskednie.

A korabeli iratokban található fogalmak a mai napig sem tisztázottak, s talán nem is tisztázhatók. Valószínűleg a krónikás sem volt teljesen bizonyos a szélsőséges csoportok mibenlétéét illetően, már csak ezért sem, mert átfedések is lehettek: ugyanaz a személy lehetett egyszerre szikárius vagy zélóta, esetleg egyszerű bandita vagy bérgyilkos is.
Ez a helyzet a Jézus kivégzésekor feltűnő Barabbással is, akit a korai iratok Barabbás Jézusnak (pontosabban Abás fia Jézus) neveznek. Az evangéliumok valószínűleg kegyeleti okokból elhagyták ezt a megnevezést. János apostol szerint Barabbás rabló volt, ám ugyanezt a kifejezést Josephus Flavius  zelótákra is használja. Márk is Flavius álláspontját igazolja: „Ez a Barabbás is fogságban volt azokkal a lázadókkal együtt, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el” (Mk 15,7).

Barabás és Jézus közötti választás valójában okos politikai sakkhúzásnak is tekinthető, amellyel Pilátus tesztelte a közhangulatot. Pilátus kérdését ugyanis a kor hétköznap embere a következőként érthette: Kit választotok? A galileai Jézust, a Messiást, aki bűntől való szabadulást és túlvilági örökéletet kínálja vagy Abbás fia Jézust, akitől a forradalom kirobbantását és rómaiak elűzetését remélhetitek. A tömeg válasza egyértelmű volt, s a rómaiak elleni lázadás néhány évtized múlva be is következett. Éppen a zélóták és szikáriusok voltak a zendülés kirobbantói, a Flavius által megörökített zsidó háború belső mozgatói.
 

Miklya Luzsányi Mónika
 

A kép innen.

• Cimkék:
wtc 9/11 terrorizmus flavius biblia vallás politika

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére