Miért dühös ez a tizenkét ember?

Munka közben halt meg a világhírű filmrendező

Lehetetlen egy újságcikkbe Sindey Lumet-monográfiát sűríteni. Az amerikai mester negyvenhét filmet alkotott, s a jelentősebbek száma is húsz fölött van. Csak említve a (talán) legfontosabbakat: a Tizenkét dühös ember, az Orpheus alászáll, a Hosszú út az éjszakába, a Serpico, a Gyilkosság az Orient Expressen, A domb, a Kánikulai délután, Az ítélet, az Equus, a Hálózat, a Bűnben égve, a Védd magad!, a Mielőtt az ördög rádtalál rendezőjéről beszélünk.

Nagy alkotó vagy tisztes iparos?

A méltatók közt kialakult egyfajta megegyezés, hogy Lumet nem a nagy, legfeljebb a jó rendezők közé tartozott: ügyes mester, aki a szakma minden csínját-bínját ismeri. A nagyok, az „eredetiek” panteonjából való szelíd kitessékelés többek közt saját nyilatkozatainak is köszönhető; önmagát nem tartotta igazi auteur-nek, csak szenvedélyes filmkészítőnek. De mi is a nagyság?

Nagynak azokat az alkotókat nevezzük, akiket mások követnek és másolnak, vagyis akik műfajt, stílust, mintát teremtenek: kétségkívül ilyen Godard, Fellini, Hitchcock, Forman, Menzel, Polanski, Scorsese, akár Cronenberg, vagy az újabb generáció tagjai közül Tarantino, Jarmusch, a Coen testvérek vagy Fincher; hosszan sorolhatnánk azokat, akikhez képest Lumet-et csupán profi „követő”-ként szokás emlegetni. Ezen az alapon a legtöbb kritika a műveit szinte reflexszerűen sorolja be valamelyik „nagy” mögé.

E sorok írója reméli, hogy Lumet életművét összegezve mégis az igazán eredeti alkotók közt ad neki helyet az utókor. Mégpedig azért, mert képtelenség elvitatni egyes alkotásainak műfaj-  sőt paradigmateremtő voltát. Nem hinném, hogy lehetne ma tárgyalótermi drámát készíteni anélkül, hogy a rendező a Lumet által kitaposott ösvényre ne tévedne. Igazi túszdráma sincs, melynek ne volna előképe a Kánikulai délután; ahogy a „szoros helyzetben összezárva feltárul a szereplők jelleme és sorsa” – típusú filmes kamaradrámák is a Tizenkét dühös ember kaptafájára készülnek.

Tizenkét dühös apostol

De miről szólnak a filmjei? Kolosszális életmű esetében ez rendkívül nehéz kérdés, és a helyzetet bonyolítja, hogy Lumet eklektikus rendező. Sokan próbálták megtalálni filmjei közös nevezőjét, több-kevesebb sikerrel; ebben, úgy tűnik, az alkotó sem siet a segítségünkre. Szakmai önéletrajzként is felfogható Hogyan készül a film? című könyvében azt állítja: nincs kedvenc témája, nincsenek tézisei, amiket közölni akar, csak szeret rendezni, és minden döntésének, választásának, művészi szándékának eredője „a tudatalattijában rejtőzik”.

Tegyünk akkor egy merész sétát Lumet tudatalattijában.

Így ír arról, hogyan döbbent rá, hogy a Gyilkosság az Orient Expressen-ből filmet kell készítenie: „első osztályú krimi, az ember végig azon töri a fejét, hogy ki követte el a szörnyű gyilkosságot... valósággal beleremegtem a boldogságba, amikor rájöttem, hogy mindenki benne volt”. E sorok írója szerint ez a „mindenki benne volt” közelebb visz a rejtett intencióhoz.

Lumet filmjei bűnről és bűnhődésről, igazságról és ítéletről szólnak. Mégpedig úgy, hogy a bűnös-áldozat, bíró-vádlott, bűnöző-rendőr konfiktus hagyományos szerepeit összenyitja, felcserélhetővé teszi, olykor radikálisan fel is cseréli. Az Equus-ban a pszichiáter-őrült relációval teszi ezt, de az alapkonstrukció ugyanaz; a szörnyű és értelmetlen tettet elkövető fiút vizsgáló orvos kénytelen észrevenni, hogy saját tudatának sötét árnyaival viaskodik. A Serpico-ban a bűnüldözők az igazi bűnösök, akárcsak A város hercegé-ben – utóbbi filmjében egy lépéssel tovább megy, és a gengszter karakterét egy árnyalattal erkölcsösebbre festi, mint a rendőrét. A Kánikulai délután-ban az izgalomra éhes publikum bűnösebb, mint a túszejtő; a Hálózat-ban a médiarendszer áldozatából megvehető próféta lesz, a szakmai közösségből pedig hideg, gyilkos gépezet. „Mindenki benne volt.”

Az olvasó talán emlékszik Lumet első, korszakalkotó művére, a Tizenkét dühös ember-re. Miért dühös ez a tucat ember? Mert előfeltevéseik alapján halálra akartak ítélni valakit, azonban szembesülniük kell döntésük helytelen voltával – egyben saját bűnösségükkel. Lumet az ötvenes évek Amerikájában e filmjével az esküdtszéket ülteti a vádlottak padjára.

És itt ne felejtsük el, hogy az amerikai vallásos tudat(alatti)ban az, ami a tárgyalóteremben zajlik, a mennyei igazságszolgáltatás földi mása, számos szakrális szimbólummal; mintegy Isten nevében születnek a döntések (nem véletlenül egyezik meg az esküdtek száma az apostolokéval). Lumet világában gyakran a hétköznapi ítéleteink tesznek bűnössé minket; itt eszünkbe juthat a jól ismert bibliai vers: „mert nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel (Pál levele a Rómaiakhoz, 2,1.)

Van-e feloldozás a közös bűn alól?

A zsidó vallásos családból származó Lumet hitéről túl keveset tudunk ahhoz, hogy nyilatkozhassunk róla – ő maga soha nem tett explicit hitvallást. Műveiben ritkán jut túl a probléma, vagyis az egyetemes bűnösség erőteljes bemutatásán. Tény, hogy irgalommal fordul szereplői felé: tegyenek jót vagy rosszat, egyszerűen megtörténnek velük a dolgok; úgy viselkednek, ahogy karakterükből fakadóan viselkedniük kell. Akik a „jó” oldalon állnak, azok sem lángoló hitből cselekszenek. A Tizenkét dühös ember-ben így szól az ítélkezni nem akaró főhős: „I don't really know what the truth is. I don't suppose anybody will ever really know”, kb: „nem igazán tudom, hogy mi az igazság. És nem hiszem, hogy bárki valaha is tudhatná" (Ha valamiben, a „kulcsmondat” fontosságában Lumet mélységesen hitt; legtöbb filmjét egy-egy megfelelő pillanatban elhangzó szentenciára építette fel.)

De legyenek bármily gyarlók, hőseinek dönteniük kell, lelkiismeretük szerint.

Az 1982-es Az ítélet  című filmben az igencsak esendő ügyvéd csupán saját boldogulását keresi, a karrierjét akarja rendbetenni, amit felesége elvesztése, majd az alkohol elrontott. És egyszer csak azon kapja magát, hogy elszántan küzd az igazságért. Majd az igazi hollywoodi „final fight”, a végső tárgyalótermi összecsapás előtt a protagonista szerepét játszó asszony így szól hozzá: „Annyiszor mondjuk: Kérlek, Istenem, mondd, mi a helyes, mi az igazság! És nincs igazságszolgáltatás: a gazdag győz, a szegény tehetetlen. Egy idő után halottak leszünk, és mindannyian áldozatnak tartjuk magunkat. Gyengék vagyunk, kételkedünk az intézményeinkben, kételkedünk a törvényeinkben. Kételkedünk magunkban, kételkedünk a hitünkben. De ma te vagy a törvény. Te vagy a törvény. Nem valami, nem egy könyv, nem az ügyvédek, nem a márványszobrok, ezek csak szimbólumai a vágyakozásunknak. Ezek valójában egy buzgó és rémült imát testesítenek meg. De én azt hiszem, fel kell ismernünk az igazságot a saját szívünkben.” A külső, tételes parancsolatokból álló törvény válik itt a lelkiismeret belső hangjává.

Lumet talán legszebb tárgyalótermi drámájában, a 2006-os Védd magad!-ban, (eredetileg Find Me Gulity: tipikus, bosszantóan rossz a magyar címadás)  Vin Diesel megkapó alakításában a törvény és kegyelem viszonyának szinte már evangéliumi képét kapjuk. A főhős nem kér ügyvédet, önmagát védi, egyben kitárja. S végül a többiek helyett is „elviszi a balhét”. Az őt durván és becstelenül vádoló, bemocskolni akaró családtagjának –  aki a film elején ráadásul az életére tört –  azt mondja: „Miért nem akarod elhinni? Szeretlek, tesó. És a szeretet a legfontosabb.”

Addigra legyél a mennyben

Ha élete forgatókönyvét nézzük, talán erre is illik Lumet mondása, miszerint egy jó befejezésnél azt érezzük, hogy pontosan így kellett történnie. Nyolcvanhat évesen, szinte munka közben halt meg. A vallása a filmkészítés volt. Utolsó elkészült filmje, a Mielőtt az ördög rádtalál, nagy sikert aratott. (A pontosabb fordítás így hangzana: mielőtt az ördög észleli, hogy halott vagy;  ír mondás, azt tanácsolja: legyünk a mennyben már fél órája, mire észbekap a Gonosz.) Erős, rosszkedvű film, nincsenek hősei, csak sodródó bűnösök, akik nem tudnak megkapaszkodni. Utolsó kísérletének – bár ez nem volt szokása – maga írta a forgatókönyvét. Egy börtönben (saját börtönében?) levő férfiról szól, aki meg akar szökni. A műnek Getting Out (Kitörés) lett volna a címe.

Végül csak úgy önkényesen, főhajtásként idézzünk néhány mondatot a könyvéből; képzeljük el, hogy személyes üzenet a mestertől, aki nem-ítélni tanított minket.

„Szóval, most itt ülök egy pazar vetítőteremben, ahol kényelmes, kárpitozott székek vannak, a hang és a vetítőgép pedig maga a tökély. Azért repültem ide, hogy jelen lehessek, amikor a vezetőség először nézi meg a filmet…s  most itt van a stúdió főnöke.”

Ámen.

Balavány György

• Cimkék:
Sidney Lumet bűn bűnhődés dráma film

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére