Életösztön vagy élni akarás

Megváltásfilm: 127 óra fogságban

A 127 óra valós történet alapján készült. Aron Ralston amerikai hegymászó (civilben mérnök) 2003 májusában a utahi-i Blue John kanyonban balesetet szenvedett: kötél nélküli ereszkedés közben megcsúszott a keze alatt egy szikladarab és jobb karját odaszorította a szurdok falához. Ralston öt napot töltött a kanyon fogságában, mire sikerült kiszabadítania magát. Nehéz úgy írni a filmről, hogy ne lőnénk le a poént, ám a csattanó mégsem az, hanem amiről a film valójában szól: miért mondott köszönetet a tortúra végén Ralston a sziklának.

Danny Boyle, a Trainspotting és a Gettó milliomos rendezőjének új filmje igazi megváltástörténet. Az életösztön filmje is lehetne, de sokkal több annál. Ralston ugyanis a 127 óra alatt átértékelte addigi életét, a jövőbe, az új életbe vetett hit adott számára emberfeletti erőt a kiszabaduláshoz. Boyle mozija így az újjászületésről (is) szól (ahogy ott az újjászületés motívuma korábbi darabjaiban is, így az 1996-os Trainspottingban vagy a 2004-es Milliókban).

A hat Oscar-díjra jelölt mozi sokkoló opus, mégsem hatásvadász. Sokkoló, mert naturálisan ábrázolja a tragédiát, ugyanakkor mellőzi a felesleges effekteket, kikerüli az öncélúságot. Boyle bravúrosan sűríti öt nap eseményeit másfél órányi filmidőbe. A 127 óra cseppet sem vontatott, mint az gyakran megesik a csapdába szorult ember túlélésért folytatott küzdelmét bemutató monodrámák esetében. Eszköz ehhez a dinamikus vágás és kameramunka: Enrique Chediak és Anthony Dod Mantle operatőrök lenyűgöző természetképei kifejezetten felszabadítóan hatnak, ahogy végigpásztáznak a szemet (és lelket) gyönyörködtető utah-i tájon. Ám az igazi telitalálat a Ralstont megformáló James Franco. Nagyrészt a színésznek a szerepével való tökéletes azonosulásának köszönhető, hogy a 127 óra hősének küzdelme, belső vívódása átélhetővé válik.

Márpedig az átélhetőség nélkül oda a valós üzenet.  Anélkül a 127 óra nem lenne több megtörtént eseményeken alapuló hegyi drámánál. A szélsőséges élethelyzetből nem lehetne levezetni az általánosságra vonatkozó példázatot. Segíts magadon és Isten is megsegít. Persze épp isteni próbatétel a helyzet, amelyben a hegymászó találja magát. Boyle filmje szépen levezeti, mi a különbség életösztön és élni akarás között. Hogy húsz centiméter hús és csont nem is olyan nagy ár az életért cserébe, feltéve, hogy azt később megtöltjük értékes tartalommal. A jobb karunk nem nagy ár az újjászületésért -- ahogy azt Ralston 2003 májusa óta hirdeti. 

Schreiber András
 

• Cimkék:
127 óra Boyle film mozi hegy sokk

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére