Az egészséges emberi mentalitás ledönt minden korlátot

Műlábbal 8000 fölött: Erőss Zsolt a Marsra is felmászna

– Pár hónapja a 2010-es balesetedet követően első ízben, immáron műlábbal sikerült megmásznod a világ negyedik legmagasabb csúcsát a 8516 méteres Lhocét, amely a Mount Everest szomszédságában található. Mennyire akadályozott a műláb a mászásban?

– A fagyás jelentette a legnagyobb kockázatot. A műlábamat külön szigeteltem és a csonkra való illesztésnél is improvizálnom kellett a megfelelő vérkeringés fenntartásáért. A hőmérséklettől és az igénybevételtől függően bizonyos időközönként, amikor nagyon megizzadt a csonkom akkor meg kellett állnom le kellett csatolnom a műlábat, és le kellett törölnöm a verejtéket, hogy ne törjön fel.
A csúcs felé menet jelentős lemaradásba kerültem a többiekhez képest, de ezt a jó erőállapotomnak köszönhetően sikerült behoznom és még időben felértem.

– Azt mondják, hogy egy dolog felérni a csúcsra, de mindig a lejövetel a kritikus.

– A hegymászásban nagyon veszélyes, ha a csúcsot az utolsó erőnkkel érjük el, különösen ha egy olyan nehezen mászható hegyről van szó, mint a Lhoce. Ebben az esetben a lejövetel végzetes lehet. Az embernek nagyon kell ismernie a saját szervezetét, az éppen aktuális erőállapotát, hogy éppen mennyit bír. Úgy kell beosztani az erőt, hogy az utolsó energiáinkkal el tudjuk érni az alaptábort. Egy nagyobb spanyol csapat néhány tagja nagyon későn és legyengülve érte el a tetőt. Őket csak oxigénnel és nagy nehézségek árán tudták lehozni a környéken lévő nagyobb expedíciók hegyivezetői és serpái, azok a hegymászó szakmunkások, akiket a fizetős expedíciók alkalmaznak.

– Utaltál rá, hogy a hegymászásban nagyon fontos, hogy az ember fel tudja mérni a saját határait. Számodra hol a határ?

– Elég egyértelmű, hogy nem szabad a testi épségünket kockáztatni. Ugyanakkor a hegymászó attól hegymászó, hogy tudatosan vállalja a kockázatot, amely az eltervezett feladat végrehajtásával jár. Többnyire döntéseinken múlik testi épségünk, de azt is el kell fogadnunk, hogy érhet baleset. Jobb ezt elviselni, mint egy passzív életet, amely más nyűgökkel terhes.

– 2009-ben egy expedíció során meghalt egyik társad. Ez nem gondolkodtatott el a határokkal kapcsolatban?

– Egy barátunk elvesztése nagyobb trauma, mint ha egy végtagunkról kellene lemondanunk. Ez ugyanakkor nem érhet meglepetésként, mivel tisztában vagyok vele, hogy magas a kockázata  a tevékenységnek, amit csinálunk.

– Akkoriban többen támadták az expedíció életben maradt tagjait, hogy nem tettek meg mindent a bajba jutott társ megmentéséért. Ha jól tudom, van egy hegymászó szabály, miszerint ha emberéletről van szó, akkor a célt fel kell adni, és segíteni a bajba jutottnak.

– Az túlzás, hogy ez szabály volna.

– Ezt a Magyar Hegymászó Szövetség akkori elnöke fogalmazta meg így.

– Íratlan szabályok vannak, de hát minden szabályt túl kell lépni a hegymászásban, ez is egy szabály. Itt egyébként nem volt arról szó, hogy a célt fel kellett volna adni. Levente (Szabó Levente a halálos balesetet szenvedett hegymászó, a szerk.) a sor végén ment, rádióztunk is vele. Mivel elég rosszul haladt, lemondott arról, hogy elérje a csúcsot. Ezért azt beszéltük meg, hogy lejjebb megvár minket. Mi egyébként sokkal jobban elfáradtunk, sokkal kiélezettebb helyzetben voltunk. Levente inkább biztonságot jelentett nekünk hátul, aki segít majd lemenni. Tehát itt arról szó nem volt, hogy Leventére úgy kellett volna figyelni, hogy segíteni neki bármiben is. Ő egy jó állapotú, jó mászó volt a környezetünkben, akit szerencsétlen baleset ért.

– Történt ez a szörnyű baleset, és egy mászás során te is komolyan megsérültél, az egyik lábad amputálni kellett. Nem gondolkodtál el azon, hogy a többezres csúcsok talán nem véletlenül vannak olyan magasan?

– Az embernek el kell menni a Marsra. Az emberiségnek van egy fejlődése, jelenleg egy civilizációs és technikai fejlődésünk van. Az ember mentalitása nem szereti a korlátokat, az egészséges emberi mentalitás ledönt minden korlátot, illetve át akarja lépni ezeket. Irány az univerzum! Én úgy gondolom, hogy mindig is ez a mentalitás vitte és viszi előre az emberiséget.

– Egy interjúban azt mondtad, hogy a saját példádon keresztül harcolsz az elpuhult, tunya életmód ellen. Gondolod abból, hogy Erőss Zsolt 8000 méter fölé mászik, a legtöbb ember számára az következik, hogy egészségesebben kéne élnie?

– Nem arra célzok, hogy mindenkinek világszinten kell hegyet mászni, de túrázni igenis kell. El kell tudnia mindenkinek menni a Tátráig, vagy a Mátráig. Ha valakinek ez végképp idegen, ezt is el kell fogadni. A legfőbb harc a tunyaság ellen az, hogy ráébreszteni az embereket arra, hogy akkor lehet teljes életük, ha értelmes feladatokat találnak maguknak. Azon lehet vitatkozni, hogy mi értelmes és mi nem az. De káros dolog a passzivitás támogatása.

– A hegymászáson is lehet polemizálni, hogy értelmes dolog-e...

– Ha a fejlett társadalmakat nézzük, akkor az látható, hogy emberek tömegei értelmes tevékenységként kezelik a természetjárásnak ezt az ágát. Ha nem a hegymászás, akkor találni kell valami mást. Az emberek nagyon könnyen ráfogják a tunyaságukat arra, hogy elfoglaltak és más gondjaik, feladataik vannak, ezért nem érnek rá mozogni. Azonban a nagyon elfoglalt emberek akkor tudnak igazán hatékonyan megfelelni saját életvitelüknek, hogyha beleiktatják a mozgást. Ha ezt nem teszik meg, a  fizikai tunyaságuk mentális tunyasággá  válhat.

– Nemrég a Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért úgynevezett „extrémadó” bevezetését kezdeményezte. Ez az ittas vezetés közben balesetet okozókon kívül azokat is érintené, akiket különösen veszélyes (extrém) sporttevékenység közben ér baleset. Tehát ők is maguk fizetnék a kórházi rehabilitációjukat. Ez egy jogosnak tűnő felvetés.

– Sajnos tűnhet jogosnak, amennyiben fizetni kell a nagy közösből. Csak hogy abba a nagy közösbe ezért is fizetünk be, nem csupán a káros függőségek meg a túlsúlyos és mozgásszervi betegségek kezelésére, ami a legnagyobb megterhelés a kasszának. Felháborítónak tartom, hogy ezen szabályok alkotásában olyan dilettantizmus uralkodik, hogy újabban a bűncselekmény kategóriába sorolható ittas vezetés közben elszenvedett balesetet összemossák a tudatos és aktív életformákban előforduló sportbalesetekkel. Ez ügyben a legújabb ötlet, hogy kössünk biztosítást bűncselekményre, amelyben egyelőre a majd ittasan vezető a baleseti sérülése ellátásában gondolkodhat előre.

– Foci vagy tenisz közben azért kisebb az esélye a maradandó sérülésnek, mintha mondjuk szabadesés szerepel a programban. Azért lehet alapja annak, hogy különbséget tegyünk például a stressz okozta infarktus és a között, amikor valaki szándékosan kereste az extrém helyzetet.

– Mindennek megvan a maga kockázata, szerintem a passzív életvitelnek elég magas. Tudtommal  több baleset következik be az elfogadott „hétköznapi” sportok következtében, mint az úgynevezett extrém sportokban. Ám az aktivitás sokkal fontosabb és hasznosabb annál, hogy az ellene ható intézkedéseknek értelme legyen. Ha kereskedelmi alapokra helyezzük a finanszírozást, vagyis kizárjuk a szolidaritást belőle, akkor a beteges és passzív életet élők kerülnek emberhez méltatlan helyzetbe. Ez a réteg Magyarországon nagyobb az aktív rétegnél. Fizessen mindenki annyit, amennyibe belekerül a rendszernek! Az aktívak általában jól keresnek és ha természeti környezetben űznek tömegsportot, annak a baleseti kockázatára tudnak olcsó biztosítást kötni. Ez a mentés, stabilizálás és a szállítás költségeit fedezi. Jellemző, hogy ezzel nekünk is az Osztrák Természetbarát Szövetség 60 ezres tagságához kell csatlakoznunk, mert Magyarországon nincs erre mód. Sőt a világon csak nálunk lépett érvénybe olyan „extrém- törvény”, amely megkülönböztet egy önkényesen létrehozott extrémsport kategóriába erőltetett aktivitásokat.

– Az egész ország a szívébe zárt, az emberek büszkék a teljesítményedre. Elhangzott a részedről az is, hogy szolgálatnak is tartod amit csinálsz. A szolgálatról inkább az jut eszébe az embernek, hogy a közösségért tesz valamit, a hegymászás viszont mintha egy fokozott én-teljesítményről szólna. Akkor ez most mitől szolgálat?

– Szerintem bármilyen teljesítményt, amit letesz az ember az asztalra, lehet önösnek nevezni. Legextrémebb példám Teréz anya, akinek az lett volna terhesebb feladat, hogyha a megszokott albán asszonyok életét éli és szüli a gyereket. Ő úgy érezte arra hivatott, hogy elmenjen Calcuttáig és ott segítse a szegényeket. Ezt lehet úgy tekinteni, hogy önös dolog, mert nem azt tette, amit a többség, hanem keresett egy másik olyan tevékenységet, amivel ki tudta teljesíteni önmagát. Persze ezek a teljesítmények akkor hasznosak, hogyha a közösség szolgálatába állíthatók. Hogy a balesetem után képes voltam az amputáció mellett dönteni, ez megerősítést jelentett olyan betegeknek, akiknek hasonló döntéseket kell meghozniuk. Az pedig, hogy műlábbal is komoly teljesítményre vagyok képes, példát jelent arra, hogy egy ilyen szintű trauma után is fel lehet, és fel kell állni. De ki kell mondanom: a népesség nagy része mentálisan mozgáskorlátozott, es z ellen tenni ugyanolyan fontos, mint küzdeni egy képtelen és ártalmas szabályozással.

Ferkó Dániel
 

• Cimkék:
Erőss Zsolt amputáció Mount Everest hegymászás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére