Mindszenty József, aki legyőzetve is győzött

A hercegprímás olykor lepofozta a ministránsokat

A körlevél mellékletében küldött tájékoztató a többi között megjegyezte, hogy „Mindszenty Magyarországról való eltávozásával a katolikus egyházi reakciónak olyan irányzata szenved vereséget, amely több mint negyed századon át szembenállt a szocialista társadalmi rendszerrel. Mindszentynek úgy kellett elhagynia az országot, mint kegyelemben részesült és értékét vesztett politikusnak, ami egyben lehetetlenné teszi bárkinek is, hogy Mindszentyt »mártírnak« tüntesse fel”

A tájékoztató utolsó mondatai pedig megmutatták a párt kemény elszántságát: „A Magyar Népköztársaság kormány és a Vatikán közötti megállapodás olyan politikai esemény, amely átmenetileg, főként nyugaton szenzációként fog hatni. Ha az ellenség rágalomhadjáratot indít, szilárd pozíciónk alapján méltó válaszban részesítjük.”

Mindszentynek évek alatt sikerült elérnie

a hívő-pap arány jobbítását: amíg korábban egy papra mintegy 2500 hívő jutott, a plébániai munka ésszerűsítése után ez az arány 1:1500 lett. Megszervezte a házapostolokat, akiknek nagy szerepe volt abban, hogy egyre többen jártak a szentmisére egyházi rendezvényekre. Igaz, ha szükségét érezte, adott egy-egy (nem is kicsi) pofont a hibázó ministránsainak. Az is igaz, hogy szigorú ember volt: gyakorta előfordult, hogy a szentmise kezdetekor bezáratta a templom ajtaját: időben kell érkezni, aki késik, az ne zavarja a szertartást.

A Tanácsköztársaság utáni időszakban ő volt a Keresztény Párt megyei elnöke. „Magam csak lelkipásztor akartam maradni. A lelkipásztori életben a politikát szükséges rossznak tartottam. De mivel a politika ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a halhatatlan lelkeket - ahogyan azt a történelem folyamán annyiszor megtörtént - súlyosan kötelező lelkipásztori feladatnak tekintettem a szavazó polgárok alaposabb tájékozottságát és felvilágosítását még a pártpolitika vonalán is elősegíteni.” - írta az Emlékirataim című memoárjában. Őt azonban hiába kérték fel többször is, nem fogadta el a képviselőjelöltséget.

Nem egészen két héttel a német megszállás előtt,

1944. március 4-én nevezték ki érsekké. A negyedszázados plébánosi munkát Zalaegerszegen hagyva, Veszprémbe költözött: az 52. születésnapján érkezett a városba, előtte azonban még, március 25-én, az esztergomi bazilikában püspökké szentelte Serédi Jusztinián hercegprímás. Püspöki jelmondatául Mindszenty ezt választotta: Devictus vincit - legyőzetve győz.

Ő fogalmazta meg azt a Szálasi-kormánynak címzett 1944. október utolsó napján átadott memorandumot, amelyben az ország pusztítása, a zsidóüldözés ellen tiltakoztak a dunántúli püspökök. Két héttel később letartóztatták. Mindszenty püspöki díszben, kispapjai kíséretében, gyalog vonult a püspöki palotából a börtönbe: elől rendőrautó, utána a püspök, őt követve a kispapok, és az utca ablakaiban csodálkozó emberek. A járdán is akadtak persze nézelődök. Sőt, többen térden álltak, Mindszenty pedignémán osztotta az áldást.

Mindszenty 1945 tavaszán tért vissza székvárosába, de ősszel már tovább is ment Esztergomba: az elhunyt Serédi bíboros utódjául Mindszentyt nevezte ki a pápa. Az évek során egyre többen lettek, akik önmagunknak tulajdonították Mindszenty személyének előtérbe helyezését. A jezsuitából szabadkőművessé lett, KALOT-szervező Nagy Töhötöm 1945 tavaszán-nyarán többször is járt a Vatikánban és találkozott monsignore Silvioval, aki a távollévő Montini államtitkár-helyettes, a későbbi VI. Pál pápa nevében fogadta őt.

Amikor Nagy összefoglalta a Mindszenty melletti érveket,

kiemelte: „következetes, szilárd és semmi nehézségtől meg nem riadó férfi; kiváló szervező tehetség; szociális szellem jellemzi; példás életű pap, képzett ember; a kommunisták is nagyra becsülik.” De felsorolta az ellene szóló érveket is: „túlságosan rideg (szigorú); az igazságot néha túlságosan nyersen mondja meg; akaratereje túlságosan nagy; a vend területek Magyarországhoz való csatoltatásában részt vett, amely most visszakerült Jugoszláviához; köztudomásúan királypárti; újabban a kommunisták méltatlankodtak ellene.” És Nagy Töhötöm végső következtetése: „Mindszenty Józsefben a jeles és kiváló férfiak minden erénye és hibái vegyülnek össze.”

A lényeg: Mindszenty József lett az esztergomi érsek és a hercegprímás. Amikor XII. Piusz  az akkor kreált 31 kardinális között  fejére helyezte a bíbornoki kalapot, az „Éljen Magyarország!” szavak mellé hozzátette:  „Te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!”

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla levélben köszöntötte az új esztergomi érseket, amelyre Mindszenty ezt válaszolta: „Meleg gratulációját hálásan köszönöm. Az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.” Sokan ezt úgy értelmezték, hogy Mindszenty önmagát tekinti államfőnek, 1946 februárjáig ugyanis, nem volt államfője, ezt a jogkört a Nemzeti Főtanács gyakorolta.

Vitatható volt az esztergomi érsek közjogi helyzete

is: korábban valóban az esztergomi érsek, a hercegprímás volt az első zászlós úr, aki adott helyzetben a királyt is helyettesíthette - ha nem volt a nádori tisztség betöltve. A Horthy-féle törvényhozási reform, amelynek során az 1920-as években a nemzetgyűlés helyett ismét kétkamarás országgyűlés hozta a törvényeket, értelmében új zászlósurak kinevezésére addig nem kerül sor, ameddig a királyi trón üres. A Mindszenty elleni vádak egyike is ez volt: zászlósúrként a Habsburg Ottót akarta trónra ültetni.

Mindszenty esztergomi évei alatt - a hatalom megszerzésének részeként - a kommunista párt támadást indított az egyházak ellen: nem sokára Mindszenty lett az első számú célpont. Ráadásul, Mindszenty „támadható” is volt, hiszen nem akarta elfogadni a köztársasági államformát, az egyház birtokainak az elvételét, az egyházi iskolák államosítását, a szervezett, de álcázott általános egyházüldözést. A sikeresnek mondható 1947-es Mária-évről nem is beszélve, amikor először másfél millióan, majd másodszorra, annál is többe zarándokoltak el a Mária-kegyhelyekre, szeptemberben Mindszenty személyesen vezetett 100 ezer zarándokot Máriaremetére.

Rákosiék döntöttek és 1948 decemberében, Esztergomban letartoztatták Mindszentyt, a bíróság pedig életfogytiglanra ítélte. Évek múlva azonban, betegsége miatt, a börtönből Püspökszentlászlóra szállították és házi őrizetbe helyezték. Innen került azután Felsőpeténybe, ahonnan 1956 október 30-án Pálinkás - eredeti nevén Pallavicini őrgróf - Antal őrnagy vezette csapat előbb Rétságra, majd a fővárosba vitte a hercegprímást, aki eltávolította a kommunistákkal együttműködő papokat, rádióbeszédet mondott és küldöttségeket fogadott.
 

Az Országházból 1956. november 4-én, szovjet tankok között kísérte át Mindszentyt Nagy Kálmán alezredes az amerikai követségre. A honvédtiszt így emlékezett vissza erre:

Mindszenty 15 évet töltött az amerikai követségen: Magyarországon is volt meg nem is, hiszen maga az épület a Szabadság téren van, de területenkívüliséget élvez. Mindszenty rab is volt meg nem is, hiszen nem volt letartóztatva, de nem hagyhatta el az épületet. Mindszentyt az amerikai kormány politikai menekültnek tekintette és kijelentette, hogy a hercegprímás addig maradhat a követségen, ameddig akar - akkor még senki nem gondolta, hogy másfél évtizedig időzik ott.

Mindszenty jelenléte a követségen elsősorban a magyar

kormányzatnak okozott problémát, különösen az első időszakban, amikor Mindszenty aktív érsekként tevékenykedet és különböző utasításokat adott a papjainak. Amikor azonban a hetvenes évek elején, készülve a helsinki értekezletre - amely egyébként magyar kezdeményezés eredményeként ült össze és amelynek „szülő atyja”, a párt Központi Bizottságának külügyekkel foglalkozó titkára, Komócsin Zoltán volt -, a többi között az egyház helyzetét is rendezni kellett, a magyar kormányzat egyre inkább úgy vélte, hogy az egyházi kérdés rendezésének legfőbb akadálya maga a bíboros, Mindszenty, ezért el kell távolítani őt az országból. Az amerikaiak is kezdték finoman jelezni: a „Mindszenty-problémát” jó lenne végre megoldani.

Ebben a helyzetben igen nagy nyomás nehezedett a pápára, VI. Pálra: megállapodás a kommunista kormánnyal, némi engedményt téve, és rendezni az egyház ügyeit, vagy Mindszenty? A pápa az előbbit választotta és hosszú tárgyalás eredményeként Mindszenty távozott a követségről - az Egyesült Államok akkori elnöke, Nixon is azt javasolta, hogy Mindszenty törődjön bele a sorsába, és hagyja el a követséget -, és szentszéki diplomata útlevéllel a zsebében az országot is elhagyta. Előbb persze, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elengedte a büntetésének hátralévő részét.

Amikor a bécsi nunciatúra diplomáciai rendszámúja autójával elhagyták a fővárost, egy útjelző táblánál, amelyen az „Esztergom” felírat volt olvasható, Mindszenty fanyarul megjegyezte: „Ez nem nekem szól…” Rómában a pápa fogadta a magyar bíborost, levéve és Mindszentynek adva a saját mellkeresztjét és gyűrűjét. Három évvel később pedig, ismételten a magyar kormány nyomásának engedve, VI. Pál megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. Tény azonban, hogy a pápa ugyanakkor megígérte Mindszentynek: ameddig a bíboros él, nem nevez ki új esztergomi érseket - egyébként betartotta az ígéretét, mert csak Mindszenty halála után nevezett ki új érseket, Lékai Lászlót, aki addig kormányzóként vezette a főegyházmegyét.

Mindszentyt a nyugállományba helyezésével - amit az élete végig nem fogadott el - kapcsolatban, a legjobban az szomorította el, hogy a pápa azt a letartóztatásának 25. évfordulóján közölte vele.

Simon F. Nándor

• Cimkék:
Mindszenty bíroros hercegprímás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére