A nyitás politikája: gazdasági kolonizáció

Kína kisemmizheti Afrikát

Az Economist brit gazdasági lap egy olyan kínai szindikátusról rántja le a leplet, amely ügyeskedései és személyi összefonódásai segítségével Angolából nevetségesen alacsony árakon szivattyúzza ki az olajat Angolából.

A kínai térnyerés Afrikában sokakban aggodalmat kelt. Hiába hangoztatja Kína, hogy Peking éppen a kölcsönösen előnyös együttműködés jegyében köt üzleteket a fekete kontinensen, nem szűnik a szkepticizmus, miszerint Kína afrikai befektetéseivel egyszerűen hosszú távra kívánja bebiztosítani a stratégiailag fontos nyersanyagokhoz való olcsó hozzáférést. Afrika logikus választás, a kontinensen található ugyanis az ismert nyersanyagkészletek 30 százaléka, a világ megműveletlen termőföldjeinek több mint fele, és a szakértők szerint nem szabad alábecsülni az itt rejlő fel nem tárt készletek jelentőségét sem.

Egyre fontosabb lesz Afrika

Afrika stratégiai jelentősége megnőtt az elmúlt évtizedben, és Peking ezt az elsők közt ismerte fel. Ennek jegyében 2000 óta háromévente megrendezik a Kína-Afrika Együttműködési Fórumot, amely a gazdasági és társadalmi kapcsolatok további erősítését szolgálja, és rendszeresen nagy volumenű együttműködési megállapodásokkal zárul. 2006-ot Kínában egyenesen „Afrika évének” nevezték, a Peking által eszközölt afrikai beruházások ugyanis minden korábbi mértéket meghaladtak. A befektetések nem meglepő módon a természeti erőforrásokban gazdag országokba irányulnak, így Szudán, Nigéria, Angola és Zimbabwe gyorsan Kína legfontosabb afrikai kereskedelmi partnereivé váltak. Kína elsősorban kőolajat, fát és különböző ásványkincseket vásárol fel Afrikában, cserébe főként infrastrukturális fejlesztések finanszírozását vállalja és késztermékeket szállít az országokba.

De nem csak a kínai érdeklődés nőtt meg Afrika iránt, a térség gazdasági potenciálja a nyugati országok figyelmét is egyre inkább felkelti. Míg azonban a fejlett országok elsősorban továbbra is a segélyek formájában vannak jelen Afrikában, addig Kína sokkal inkább az üzleti szemléletet helyezi előtérbe a kontinensen. A Nyugattal ellentétben nem köti (politikai és egyéb) feltételekhez a segélyezést, minden nyersanyagban gazdag országban szívesen fektet be – sőt, a kínai tőke kifejezetten ezekbe a stratégiai szempontból fontos államokba irányul. Ez a fajta hozzáállás azonban azt eredményezni, hogy Peking olykor elnyomó, illegitim rezsimekkel is együttműködik, hozzájárulva azok hatalmon maradásához. Ez a szemlélet teljesen szembemegy a nyugati gyakorlattal, amely a demokratikus értékek követését és jó kormányzást követel meg az afrikai országoktól az együttműködésért cserébe.

Kína azzal érvel, hogy az ország Afrika számára nem segélyeket kínál, hanem minden fél számára jövedelmező üzletet, amit nem politikai megfontolások, hanem gazdasági érdekek dominálnak. Szemben a nyugati országokkal, Pekingnek egyáltalán nem célja, hogy kereskedelmi partnereit valamilyen fejlődési irányba ösztönözze, pedig sokak szerint a kínai gazdasági sikersztori tanulságos és akár követendő példa is lehetne a fejlődő afrikai országoknak. Kétségtelen, hogy Kína fejlődése az elmúlt években szinte töretlen és a kommunista vezetés intézkedései mára sok millió embert emeltek ki a szegénységből, ugyanakkor a demokratikustól még mindig messze álló kínai politikai berendezkedés nem biztos, hogy a legszerencsésebb mintául szolgálna Afrika számára.

A nyitás politikája

A kínai gazdaság sikerének egyik fontos eleme volt a kormány által 1999-ben meghirdetett „nyitás politikája”, ennek köszönhető tulajdonképpen az afrikai terjeszkedés is. A nyitás hátterében a gazdasági diverzifikáció általános igénye mellett Kína növekvő nyersanyagigénye állt, amit az ország eddigre egyszerűen képtelen volt belső erőforrásokból kielégíteni. A kínai kormány ezért a korábbi gyakorlattól eltérően ösztönözni kezdte a külföldre irányuló kínai befektetéseket, kiemelt tekintettel a nyersanyag-kitermelő szektorokba tervezett beruházásokra. A kilencvenes évek végére különösen a kőolaj jelentősége értékelődött fel, ugyanis az egykori olajexportőr Kína 2000 után a világ második legjelentősebb kőolaj felhasználójává vált.

Peking figyelme ebben az időszakban fordult először komolyabban Afrika felé. A kezdeti tapogatózást nagy méretű üzleti befektetések követték az olajban gazdag országokban (Szudánban, Nigériában és Angolában), ma már a kínai kőolajimport csaknem harmada a fekete kontinensről érkezik. Az afrikai kapcsolat jelentőségét jól jelzi, hogy 2007-re Angola Kína első számú kőolaj exportőrévé lépett elő, megelőzve ezzel Szaúd-Arábiát, a világ legnagyobb olajexportáló országát is.

Azért vannak ellentmondások

Az Angola és Kína közötti olajüzlet fontosságát mutatja az is, hogy Manuel Vicente, az angolai állami olajvállalat elnöke áprilisi pekingi látogatása során már szinte államfőknek kijáró fogadtatásban részesült, egyenesen Hszi Csin-ping, a Kínai Kommunista Párt főtitkári posztjának várományosa fogadta. A vezetőknek volt miről beszélniük: a Sonangol nevű angolai állami olajvállalat kizárólagos kutatási és termelési joggal rendelkezik az összes angolai olajmező felett, ezért kulcsfontosságú szereplő a Kína és Angola közötti olajüzletben.

Az Angolából érkező olajban kínai oldalon leginkább érdekelt vállalat a Kínai Nemzetközi Alap (Chinese International Fund) nevű szindikátus, egy magánvállalkozásokat tömörítő gazdasági szervezet, ami 2005-ben az elsők között kötött kitermelési szerződést a Sonangollal. A csoport az egyik legfontosabb közvetítő a Sonangol és a kínai olajóriás Sinopec között, jelentőségét csak fokozza, hogy a kínai állami olajvállalatoknak máig nincs közvetlen kapcsolata a Sonangollal, az angolai kőolaj különböző közvetítő cégeken keresztül érkezik Kínába.

Az egyik legtekintélyesebb angol gazdasági hetilap, az Economist utánajárt a szindikátus működésének, amit ugyan korábban is sokan visszaélésekkel és szabálytalanságokkal gyanúsítottak, mégis szinte zavartalanul folytatja működését. A kutatás megdöbbentő eredményekkel zárult: személyi összefonódások a legfelsőbb fokon, megígért, de be nem fejezett beruházási projektek és átláthatatlan üzleti megegyezések jellemzik az Alap cégeinek működését, a visszaéléseknek pedig láthatóan nincs semmilyen következménye. Pedig a csoport nem csak Angolában tevékeny: Guineában az elnyomó katonai rezsimmel és Mugabe diktátor Zimbabwéjével is próbált üzletelni az elmúlt években.

A szindikátus átláthatatlan szerkezete sok kérdést felvet, néhányak szerint az is elképzelhető, hogy a szervezet valamilyen formában a Kínai Kommunista Párthoz köthető. Az Economist szerint ez azonban nem túl valószínű, sokkal inkább aggasztó azonban, hogy milyen feltételek mellett vásárolja fel a csoport az angolai olajat. Elemzők szerint lehetséges, hogy máig a 2005-ben kötött szerződésben foglaltak vannak érvényben, és ez azt jelentheti, hogy a mai piaci árakhoz képest nevetségesen olcsón jut a cég az angolai olajhoz. Ez évente akár több milliárd dollárnyi profitot jelenthet a szindikátusnak.

A jövő zenéje

Ha a Kínai Nemzetközi Alap visszaéléseit sikerülne bizonyítani, az bizony roppant kínos lenne Kína számára, és újabb alapot szolgáltatna a Peking afrikai terjeszkedésével szemben táplált félelmeknek. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a szindikátus hivatalosan nem egy állami szervezet, ezért a kínai vezetést csupán közvetve terhelhetné felelősség a visszaélések miatt.

Afrika szempontjából azonban mindez lényegtelen: ameddig hasonló dolgok megtörténhetnek, az afrikai állampolgárok joggal érezhetik úgy, hogy a külföldi befektetők és az államaik korrumpálható vezetése egyszerűen megfosztja őket a valódi gazdasági felemelkedés esélyétől.

Thurányi Kata

• Cimkék:
Kína Afrika gazdasági terjeszkedés szindikátus nyitás politikája

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére