Műsorrácsunk struktúrája söralátéten is elfér

Ókovács Szilveszter: hibahatáron a Duna TV

– A Duna TV már kész brand, az jut eszébe róla a többségnek, hogy kultúra, meg minőség... Min akarsz változtatni?

– Visszakérdezek: mi az, amiről tudod, hogy ingyen van, sokra tartod, mégsem használod?

– A Duna TV?

– Talált. Igaz, a nézettséget csak belföldön tudjuk konzekvensen mérni, miközben arányaiban biztosan többen figyelnek minket például Erdélyben és másutt a Kárpát-medencében, tehát eleve viszonyítási problémánk van. Ameddig nem sikerül kivívnunk a teljes szórásnak – tehát a távoli kontinensek Duna-nézettségének is – hiteles mérését, nehéz elénk magas lécet állítani. Nem tudjuk a mihez képestet, így semmi sem biztos.

– De hogy most kevés, az biztos?

– Hibahatáron mér minket az AGB. Az néhány százalék mindössze. De változtatnunk kell azon a hiedelmen is, hogy a nézetlenség a minőség fokmérője. Szép a feladatban, hogy úgy kéne összességében emelkedést produkálnunk, hogy ne híguljunk közben, sőt, még a magas kultúráért is tegyünk az új második programunkkal.

– Milyen lesz a Duna kettő?

– Először is nevet adunk neki, hisz a magyar köztelevíziózás legelső tematikus csatornája indul el vele. Lecseréljük az eddigi, lényegében ismétlőcsatorna Autonómia címkéjét: dunART néven fut majd, és csak magas kultúrát fog sugározni. Ezalatt nemcsak művészfilmet, zenét, vagy animációt és táncfilmet értek, hanem éjjeli baglyoknak szánt színvonalas beszélgetős műsort is, értelmiségi, akár tudományos kerekasztalokat. A dunART-ról mindig fogod tudni, mikor van a klasszikus zene napja, mikor színházi adás, vagy melyik idősávban fut garantáltan kvalitásos dokumentumfilm. Mondhatnám: a műsorrácsunk struktúrája majd egy söralátéten is elfér.

– Színházi közvetítés?

– E tekintetben profilírozunk: míg a Duna közéleti csatornája színházi nyelven fogalmazva népszínházi-vígszínházi repertoár futtat majd, addig a művészprogramon inkább absztraktabb alkotások mennek.

– Archív anyagokat fogtok kitenni?

– Eleinte többet, aztán kevesebbet. A 2011. szeptember 26-i indulás csonka évet jelez, amolyan nulladik évfolyamnak ígérkezik, s ebben a kvázi próbaadás-időszakban több ismétléssel számolunk. Az egyesített közszolgálati trezor kincseit széltében-hosszában fel kell túrni, műfaj, szerző, szereplő, stílus, nemzetiség vagy kor alapján is lehet szerkeszteni belőlük.

– Ezek nyilván mai szemmel is kiváló minőségű anyagok.

– Na persze. Sokszor nézhetetlen a kópia, olyan a hang, hogy elsírod magad; az akkoriban a zsöllye végénél leszúrt két, húszpercenként zoomolgató kamera képét pedig mérhetetlenül elunod. A világ azok számára is változott, a vágás azok számára is gyorsult, a képszögek azoknak is kreatívabbak lettek, akik azt hiszik, hogy még mindig a Tolnay-Páger kettős lassúdad dialógusai kellenek nekik. Ez ma már nem, vagy csak alig, esetleg a kivételes művészek miatt nézhető.

– De azért a múzeum-funkciót legalább így betölti a tévé...

– Nem ez a fő cél, sőt. A Duna másik nagy feladata az én értelmezésem szerint, hogy dokumentálja a jelen művészetét. A mi énekes-generációnknak például nincsenek felvételei. Amikor végeztünk, a hanglemezipar épp tönkrement, a rádiófelvételi lehetőség beszűkült, állás nem volt az Operában, és a televíziók sem jeleskedtek megkeresésekkel. Holott folyamatosan kéne valakinek a kultúrát dobozba tenni, s onnan hamar fel is mutatni – főleg, hogy leginkább állami pénzből teremtődnek ezen értékek, és mégis, rámentés nélkül vesznek el.

– Mi marad a régi Dunán?

– Az, amit Duna brandként azonosítasz, csak újrafésülve, felfrissítve. Tehát mindenekelőtt a határon túli érzékenység, de pl. igényesebb filmek is maradnak, sőt, erősödik a filmprogram, és ahogy mondtam, lesz színház is, populáris műfajokkal. Dominál majd a szolgáltató jelleg: az integrált közmédia akkor lesz erős, ha nem párhuzamosságokkal működik, hanem profilírozza magát – nem cél tehát egy másik MTV létrehozása, kopírozása.

– Ha rajtad múlna, hogyan alakítanád át a magyar közszolgálati a tévéket?

– Nem magamtól leszek bölcs, hisz számtalan testvéries egyeztetésen vagyunk túl. Az MTV-nek országos politikai-közéleti főadónak kell maradnia, népszerűbbé kell válnia, mindőnk közül a legkereskedelmibb jelleggel, ám a közszolgálati mezsgyén innen. Az M2 ifjúsági- és gyermekadóvá válik, a DTV1 összmagyar és szolgáltató-közéleti tévé lesz, a dunART pedig művészeti-kulturális csatorna. Intendánsaink, Bakonyi Péter és Daru Gábor épp ezen dolgoznak. Ha öt jelzővel kellene a Duna-programpár arcélét megrajzolni, azt mondanám: összmagyar, szolgáltató, igényesen szórakoztató, a magas kultúra és vallási tematika iránt érzékeny.

– Lesz Kárpátaljai Krónika, meg Erdélyi Expressz?

– Nyilván gúnyolódsz… Persze, hogy a nemzet televíziójaként nem határon túli műsorgettókat kell létrehozni az adásrácson belül, viszont – természetesen a dedikált műsorok némelyikének megtartása mellett – minden vitába, adásba be kell vonni a távolabbi magyarokat. Schengen óta hamar megszoktuk a légnemű határokat: miért ne lehetne ezt a szemléletet az elkötelezett közszolgálati-össznemzeti televíziózásba is bevezetni?

– Milyen vallási műsorokat terveztek?

– A közmédia szerkezete rétegzettebb annál, hogy erre magam felelhessek. Nagy örömünkre Barlay Tamás kollégánk lett az MTVA vallási főszerkesztője, vele együtt alakítjuk ki az új vallási műsorrendet. Amit a magam részéről nagyon szeretnék: például Püspökkenyér címmel havonta leültetni három nagy, történelmi keresztény felekezet egy-egy püspökét, és megvitatni velük világias témákat: az abortuszt, a japán földrengést, a Eurovízió dalfesztiválját, bármi aktuálisat, amin keresztül a keresztény világlátás egysége és különbözősége, társadalmi beágyazottsága vagy épp elszigeteltsége megmutatható. Idős atyával kenetteljesen beszélgetni, harangtornyokat filmezni: ez nem merítheti ki a közszolgálat vallásos tartalmát, ennek az ideje lejárt.

– A konfrontáció ideje nem jött el ugyanakkor? Például a három lelkipásztor közé be lehetne ültetni egy ateistát, és azt mondani, hogy beszéljék meg az abortusz-kérdést egy teljesen szekuláris gondolkodás mentén is...

– Nem volna fair, ha három keresztény püspök darálna le egy ateistát – ebből nyilván leszűrheted, hogy mint magánember, mit gondolok az abortuszról magam is… Viszont tervezünk olyan műsort, amelyben több, egymásnak nagyon ellentmondó világnézet képviselője ül együtt. Mi is szeretnénk nagy, ám közszolgálati kontroll alatt tartott vitákat, ezektől előrébb mehet a világ, szemben a veszekedéssel, ami mindig terméketlen.

– Mennyire őrzik egymáshoz képest az integritásukat a közszolgálati adók?

– Olyan a viszonyunk, mint a kéz ujjainak egymáshoz. Kezdetben vala négy állami médium: a két televízió, a rádió és a távirati iroda. Ezeknek szinte az összes dolgozója lecsorgott a tenyérbe, több mint 3000 kolléga. Ez a tenyér látja el az ujjakat, amelyek törzsöke közös, mégis marad mozgásterük. Én hiszek abban, hogy ez ügyes szerkezet, ötujjas kesztyűvel varrni is lehet. Mivel testvérekként fogjuk fel egymást, testvéries versengés talán előfordulhat, de testvérháború nem. Meg tudjuk beszélni, hogy nemzeti ünnepen a Kőszívű ember fiait melyik adó adja, és hogy két sportműsor ne menjen egymással szembe, két híradó ne ugyanazon időben készüljön, vagy két talkshow-ban ne ugyanaz a színész legyen majd vendég ugyanaz időtájt. Eddig a Duna is önálló vár volt, az MTV is, a Rádió pláne – most arra törekszünk, hogy a rendszer szinergiáit kihasználjuk.

– Anyagilag hogy vagytok eleresztve? Saját műsorok gyártására, új emberek integrálására van-e pénz?

– Erre most még nehéz bármit mondani, épp az elmúlt évet zárjuk, és a temérdek egyszeri kiadás (örökölt tartozások, székház-vásárlás, vitás ügyek, perek, végkielégítések) miatt nem egészen világos, hogy az idei büdzsé hogy fog alakulni. Minden eshetőségre készültek adástükreink.

– Újságíróként az adófizető állampolgárokat képviselem. Nem mondanád meg, mennyi pénzünk van Dunában?

– Képzeld, egy közszolgálati csatorna vezetőjeként és újságíró kollégaként én is őket képviselem, mégsem lenne helyes konkrét számot mondanom, a függő ügyek miatt. Ha mondanék is, ahhoz külön cikkben kellene mellékelni a megfejtést: ki mit ért nettó műsorköltségen, s az előző évek bázisa vajon milyen tételek vetítésével alakult ki... Gondold el, hogy mind a négy médium más szoftverekkel, más bérrendszerrel és stúdiótarifákkal, amortizációval dolgozott – ez tipikusan a „mi harminc?” „mi mennyi?” esete.

– Mekkora gárda fog dolgozni?

– Czigány Zoltán kollégánk fájdalmas halálával negyven alá csökkent a Duna Televízió Nonprofit Zrt-ben dolgozók száma. Az átalakulás része volt, hogy még január elsejével, idejövetelem hatodik hetében 497 ex-dunást átigazolt az Alap.

– És meg is váltatok sokaktól?

– Nyilvános, hogy az Alap elhatározta: átstrukturálja a megörökölt négy médium-divíziót, s ennek az átszervezésnek a mentén 124 korábbi Dunás dolgozóról kaptam én is listát, amely egyelőre belső használatú és változtathatatlan. Ez a karcsúsítás első köre, amelynek tényét józan ésszel senki sem ellenezheti. Ha csak a hírTV-re gondolok, amit alig kétszázan működtettünk – és gondolom, működtetnek most is –, akkor háromszáz ember biztosan el tudta volna vinni a Dunát is. Itt viszont közel hatszázan dolgoztak rendszeresen, s pár napja találtunk még egy félreeső zug szekrényében több száz megbízási szerződést is. De azt is szeretném leszögezni: nevével ellentétben nem a Dunának volt a legnagyobb a vízfeje.

– Hogy lehet negyven emberrel megcsinálni egy tévét?

Úgy, hogy nem készítünk adást. Mi a fejegység vagyunk, a megrendelő, míg a gyártó az egységesülő MTVA. Mi azt döntjük el, melyik szinopszis valósuljon meg, ezt rácsba szerkesztjük, utána a kész műsort elfogadjuk és adásba engedjük. Tehát az alfát és az ómegát mi markolásszuk, az összes többi betű pedig az Alapnál kötött ki.

– Elegendő jó minőségű magyar produkció készül ahhoz, hogy a törvényben előírt húsz százalékot be lehessen tartani?

– A tavalyi jelentést olvastam, nálunk minden ilyen típusú elvárás teljesült. Inkább az sajnálatos, hogy magyar filmet nem tudsz olcsóbban megszerezni, mint külföldit. A magyar állam belső pénzügyi szerkezete még olyan, hogy egyazon költségvetési csecsen csüggő intézmények egymással bizniszelnek: amit az egyik kiadásba tervez, az a másik bevételi lábát jelenti majd. A másik válaszom, hogy a dunART végképp azt jelenti: a magyar kultúrát tágan, az igényesség fogalmával lefedve értelmezzük. Az összmagyarságnak szóló televízió alapvetően rólunk szóljon, de nem baj, sőt a régi inaséveket idéző, megtermékenyítő haszon, ha kipillantunk a világba, ha nem csapjuk magunkra a pinceajtót. Remélem, jövő heti villámlátogatásunk nyomán, brüsszeli együttműködéssel létrejön egy átfogó műsorcsere-megállapodás, aminek folytán egy kiváló minőségű salzburgi operaelőadás HD-filmje nálunk éppúgy lemehet, mint Shakira koncertje, vagy mint a tőlünk belga kultúrcsatornákra kiajánlott Liszt-programok bármelyike odaát.

– Lehet a magyar kultúrát egy ilyen dunART-on politikamentesen kezelni, tehát nem sorolni jobb és baloldalra, ami sokszor reflexszerűen történik ma? Konkrétabban: a nemzeti-konzervatív vonal futtatásáról szól majd a történet?

– Nem szabad elköteleződnünk, ugyanakkor elfogadhatatlannak tartanám, ha valaki pusztán azért bírálna, mert az elmúlt nyolc évben negligált ikonikus művészeket visszahozzuk a közszolgálat köztudatába. Nem az örökül kapott, igencsak féloldalas status quo konzerválása jelenti a méltányosságot.

– Értem, tehát a nemzeti-konzervatív vonal futtatásáról szól a történet.

– Nem arról szól. Egy Schumannt zongorázó ember puszta játékából nem fogod megtudni soha, hogy biztosan hívő-e, s hogy hova szavaz, milyen a nemi irányultsága. És nem is kell, hogy ez kiderüljön, minket nem ez érdekel...

– Ebben tökéletesen egyetértünk, csak azért faggatlak, mert most jobboldali, kvázi keresztény többség és hatalom van, s mert sokak szerint az úgynevezett keresztény kultúra az igazi, a többi meg az ördögtől való...

– Ugyan már. Ezt lehetetlen volna szétszálazni, hisz Magyarország történetét tekintve minden a keresztény kultúrából nőtt ki valamiképp, ami pedig véletlenül mégsem, mert korábbi, azt is átformálta a kereszténység. De mondok mást: az én énekes ideálom egy német úriember, aki ma már a szakma doyenje: Dietrich Fischer-Dieskau. Húsz éve kutatom a munkásságát, ezt-azt talán tudok róla. Például, hogy evangélikus lelkész is volt a családjában, sőt egyik őse, von Dieskau udvari kamarás rendelte meg Bachtól a Parasztkantátát, benne is maradt a neve az utolsó tétel szövegében. Azt viszont a saját fülemmel hallom, hogy Fischer-Dieskau úgy énekli a lutheránus Bach kantátáit, mint megannyi gyönyörű imádságot. Ehhez képest hidegzuhany volt, amikor egy interjúban felfedte ateizmusát: művészetéből ezt soha ki nem hallottam volna.

– Szilveszter, valójában ki dönt arról, hogy ez most jó, az pedig nem jó? Ki dönt arról, hogy mi, az adófizetők Rátóti rendezését nézzük vagy Alföldiét?

– Végső soron én. A kinevezésemre kell gondolnom ilyenkor, és minden olyan intézményre vagy humán szervezetre, amelyben végül egy ember dönt. Ha pedig olyan a feladatleosztás, hogy éppen a kollégáim döntenek, akkor is az én nevem alatt teszik, tehát a felelősség az enyém, ahogy a kiválasztásuk is rám vet jó vagy rossz fényt. Ha újságot, ha honlapot szerkesztesz, ugyanúgy az jön ki, amit te akarsz – illetve kijöhet az is, amit véletlenül sem akartál, végső soron mégis te tehetsz róla. És nem lehet, mert értelmetlen is volna népszavazást tartani arról, hány ember akar Zilahy Lajost nézni és hányan Esterházy Pétert. Az arányok megtalálása művészet, erre törekszünk.

– Mit lehet azzal kezdeni, hogy megváltozott az emberek tévézési attitűdje? Az úgynevezett magas kultúra jelenléte a televízióban régebben nem volt kirívó. Egy művészfilm-sorozatot végignézett az esztergályostól a sebészorvosig mindenki.

– Persze, talán megnézte az esztergályos is, más kérdés, látta-e valójában. De legfeljebb az olajos kezeit nézegethette volna, ha nem akarja Pasolinit, hisz csak egy televízió volt, más nem. Nem létezett internet, meg persze ennyi mellékállás és egzisztenciális gond sem. Most teljesen más a világ. A székből, amiben ülsz, fél órája állt fel Azerbajdzsán nagykövete. Kérdeztem a tévézési szokásaikról, és azt mondta: alig néznek tévét – inkább interneteznek, nyugati honlapokon lógnak… Azerbajdzsánban, ahol a lakosság 90 százaléka muszlim! Mindent letarol a globalista gőzhenger. Örülök, ha el tudunk menekülni egy efféle kulturális csatornára, és nem baj, ha azt eleinte csak 50 ezren nézik naponta.

– Ezt nem érzed pénzpocsékolásnak?

– Nem, ha az olyan 50 ezer ember lesz, akinek van véleményformáló szerepe. És ha a DTV1 nézettségét tudjuk növelni azzal, hogy sokan telefonálnak be, sok embernek ad jogsegélyt, orvosi problémákra választ, gyereknevelési tanácsokat, és beszél a kertészettől az állatsimogatásig mindenről, ami a Kárpát-medencei vagy a nyugati szórványmagyarság számára érdekes vagy fontos lehet. Nagyon kívánjuk a változást, eközben folyamatosan figyelni kell azok organikus megszervezésére is. Mert hiszen a kilúgozott igényű magyarságot fölfelé húzni csak úgy szabad, hogy nem rángatod nagyon füleket, mert akkor azok leszakadnak. Tehát csak óvatosan, türelmesen. Ugyanakkor muszáj felvenni a tempót, a vágásokat úgy alakítani, ahogy megszokták az esti kereskedelmi szemzsibbasztásnál, és akkor valamiféle trükkel beadni azt, ami értékes. Ahogy a gyermekkel megetetjük az orvosságot, a lekváros kanálba rejtve. Velem legalábbis így csinálták.

Balavány György

Fotók: Vörös Szilárd

• Cimkék:
Ókovács Szilveszter Duna TV magaskultúra színházi közvetítés Alföldi költségvetés Pasolini

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére