A felejtés paktumai

Így bocsássunk meg történelmi bűnöket

Karácsony kapcsán a szokásosnál jóval gyakrabban kerülnek elő a megbékéléssel és a megbocsátással kapcsolatos gondolatok. Érdekes a társadalmi megbocsátás jelensége, mely során egy közösség deklarálja a felejtést, és törvényi erővel tesz semmissé olyan korábbi sérelmeket, melyek normál esetben büntetést érdemelnének. A társadalmi megbocsátás parancsolata általában akkor születik meg, amikor egy adott közösség tagjai a múltban elszenvedett sérelmek és viszontsérelmek hálójába gabalyodnak egymással, és a politikai döntéshozók attól tartanak, hogy a mélyben gyökerező gyűlölködés lehetetlenné teszi az együttélést, és polgárháborúba taszítja a közösséget.


Családjának gyilkosa helyett ítélték el

A társadalmi megbékélés egyáltalán nem modern találmány, egyik első példájával az athéni demokráciában találkozhatunk. Az ókori Hellasz egyik meghatározó városállama az i. e. V. század derekának virágkorát követően súlyos válságba került. A Spártával szemben elveszített pelopponészoszi háború megtizedelte polgárait, kimerítette erőforrásait és megtépázta tekintélyét. A flottáját és gyarmatait veszített Athéni Birodalom bukása a demokratikus rendszert is maga alá temette, a spártaiak a városállam fölé arisztokratikus kormányzatot emeltek, melyet „Harminc Zsarnok” néven ismer a történelmi emlékezet. Az elnevezés nem volt véletlen, mert az új rezsim felrúgta a törvényes rendet, számos athéni polgárt végeztetett ki bírósági eljárás nélkül, másokat száműzetésbe taszított.

És bár a polgárok korábban már számtalanszor csalódtak a demokratikus rendszerben, az új önkény miatt a Harminc Zsarnok uralma mégis igen hamar gyűlöletessé vált. Ezért 403-ban egész Athén nagy megkönnyebbüléssel fogadta, mikor egy thébai száműzetésből hazatérő hadvezér, Thraszübulosz kis csapatával megdöntötte uralmukat, és visszaállította a demokráciát. A Harminc Zsarnok rövid rémuralma azonban keserű viszályokat hagyott örökül, az oligarchák ugyanis a közös bűn erejével akarták uralmukat megszilárdítani, ezért esetenként ítéletvégrehajtóinak adományozták a kivégzett vagy száműzött polgárok javait. Ezek örökösei vagy maguk a visszatértek azonban érthető módon azonnal elkezdték visszakövetelni jussukat.

Így tehát a Harminc Zsarnok tulajdonképpen helyesen kalkulált, mert bukásuk az anarchia szélére taszította Athént. Ezért Thraszübulosz a demokrácia restaurálását követően sietve kihirdette a „felejtés törvényét”, mely szerint a rendszer vezetőin kívül senki nem vonható felelősségre a Harminc Zsarnok alatt elkövetett tetteiért. Cornelius Nepos Krisztus előtti első században élt történetíró szerint a társadalmi megbocsátás parancsát Thraszübulosz nagyon komolyan vette. Állítólag még saját száműzött sorstársát is meggátolta abban, hogy bosszút álljon az őt elüldözőkön, sőt, egy másik történet szerint egy ember, aki a színházban felismerte családja gyilkosát, és bevádolta a tettest, maga kellett, hogy elszenvedjen komoly büntetést a „felejtés törvényének” megsértése miatt.

Azonban a mégoly szigorú amnesztia sem működött tökéletesen: adódtak jogi kerülőutak az előző rendszerrel szimpatizálók megbüntetésére. „Istentagadás” bűne miatt kötelezték a bürökpohár kiürítésére – egyébként a bürökpohár volt a Harminc Zsarnok egyik kedvenc kivégzési módszere – Szókratészt is, de a filozófus a valódi bűne az volt, hogy az egyik leggyűlöltebb zsarnokot, Kritiaszt a demokrácia megvetésére nevelte. A paradox szituációk ellenére a megbékélés politikájának sikerét végső soron a polgárok is elismerték, ennek jeleként Thraszübuloszt két olajággal – a béke és a jólét szimbólumával – jutalmazták meg.


Béke a tömegsírok felett

Már a XIX. századi nagy francia politikai gondolkodó, Alexis de Tocqueville is a demokrácia nagy érdemeként említette azon képességét, hogy belső konfliktusait képes békés mederben tartani. Ez a békéltető képesség több modern kori rendszerváltás során is megmutatkozott, Európában legerősebben talán Spanyolországban. A csaknem negyven évig hatalmon lévő diktátor, Francisco Franco (nyitóképünkön) 1975-ös halálát követően az országban János Károly király vezetésével alkotmányos rendszerváltás ment végbe, és egy rövid átmeneti időszak után 1977-ben 41 év elteltével végre a demokratikus választásokra is sor került.

A demokratikus pártok azonban „soron kívül” megegyeztek abban, hogy nem engednek utat az előző rendszerben – leginkább a rezsim véres fogantatását jelentő polgárháború során – felgyülemlett sérelmeknek. Ezt a megegyezést volt az „el pacto de olvido”, azaz a „felejtés paktuma”, melyet a ma is érvényben lévő 1977/46-os törvény tartalmazott. A felejtés paktuma lehetővé tette, hogy az újszülött demokratikus rendszert nem zilálták szét a diktatúra hétköznapi bűnei miatti elszámoltatások. Persze a törvény végrehajtását megkönnyítette az a tény, hogy uralma végén Franco rendszere – Kádáréhoz hasonlóan – a hatvanas évektől követően amolyan „zsebfasizmussá” vált, melyben az embereknek a közvetlen és brutális elnyomás helyett inkább a diktatúra ócska és hazug mivoltával kellett szembesülniük.

A felejtés paktumához évtizedekig tartották magukat a politikai szereplők, de az elmúlt évek történései megmutatták, hogy egy politikailag alapvetően bölcsnek bizonyult döntéssel sem lehet meg nem történtté tenni a múltat, és tökéletesen beforrasztani a sebeket. 2004-ben az új, szocialista párti miniszterelnök, Jose Luis Rodriguez Zapatero kimondta a francoista diktatúrával való szembenézés szükségességét. Zapatero, akinek a republikánusok oldalán harcoló nagyapjával a polgárháborúban francoista sortűz végzett, úgy gondolta, a politikai konszolidáció korszakának lezárulásával már lehet és kell is nyíltan beszélni Francisco Francóról és elnyomó rendszeréről.

A szembenézés jegyében egymást követték a szimbolikus cselekedetek, melyek az addig a nemzeti emlékezetben agyonhallgatott polgárháborút csempészték vissza a köztudatba. A baloldali kormány történelmi igazságtételi törekvése óriási vitákat váltott ki – és vált ki ma is. A francoista nosztalgiaszavazatokra is számító jobboldali Néppárt mereven elzárkózik a felejtés paktumának feladásától, de a harc nem csak a politikában, hanem a bíróságokon, a katolikus egyházban vagy az egyetemeken is fellángolt. A baloldal eltökéltségét jól jellemzi, hogy miután 2005-ben Franco grandiózus mauzóleumát „oktatási intézménnyé” alakította át, a Zapatero-kormányzat még az idén novemberben elszenvedett választási vereségének másnapján is fontosnak tartotta, hogy gyorsan rendeletet alkosson a caudillo hamvainak exhumáltatásáról.


Bűnbánók bizottsága

A kilencvenes évek elején Dél-Afrikában az apartheid rezsimből való békés átmenet során az egyik legégetőbb kérdés az volt, hogyan lehet megakadályozni, hogy a jogszerű igazságtétel önkényes megtorlásba csapjon át – mint ahogy az a szomszédos Zimbabwéban a fehéreket elüldöző Mugatu elnök alatt be is következett. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress – ANC) évtizedes emberi jogi küzdelmet követően a legkevésbé sem akart egy „fordított apartheidet”, sokkal inkább egy igazságosabb, békésebb és toleránsabb társadalmat (ez volt egyébként a rendszerváltó fehér miniszterelnök, Frederik de Klerk kikötése is).

Azonban az is igazságtalan lett volna, ha egyszerűen elfelejtik a fajgyűlölő rendszer bűneit, mint ha mi sem történt volna. Hiszen a harminc évig tartó nyílt elnyomás nem csak az olyan emberiesség elleni bűncselekményekben nyilvánult meg, mint például az 1960-as sharpeville-i vérengzés vagy 1976-os sowetói diákmészárlás, hanem a rasszista rendszer emberi életeket megtörő mindennapjaiban is.

Az 1994-es választásokat követő évben ezért Desmond Tutu püspök vezetésével felállt az úgynevezett „Igazság és Megbékélés Bizottsága” (Truth and Reconciliation Commission – TNC), mely nevében is jelezte, hogy egyszerre kívánja leleplezni a bűnösöket és szolgálni a megbékélést. Ez a kettősség jól reprezentálta a békés rendszerváltás mögötti megegyezést a „nürnbergi modell” – II. Világháború utáni Németországban történt teljes felelősségre vonás – elvetéséről. A kettős igény kielégítése érdekében a TNC három kamarája meghallgatásokat tartott mindazok számára, akik az apartheid rendszer alatt igazságtalanságot szenvedtek el – hangsúlyozva azt a fontos szempontot, hogy készek mind a fehérek, mind a feketék, indiaiak, malájok és más színes bőrű polgárok sérelmeit meghallgatni.


Őszinte kísérlet

Sőt, a meghallgatásokon való részvétel nem csak az áldozatok, de azon elkövetők előtt is nyitva állt, akik vallani akartak tetteikről. Azoknak, akik mindenre kiterjedő vallomást tettek, a TNC az amnesztia lehetőségét is kilátásba helyezte, de a Bizottsági meghallgatásoktól távol maradókat a rendes bírósági eljárás fenyegette. Ennek ellenére a „bűnbánók” leginkább az egyszerű katonák és rendőrök közül kerültek ki, az apartheid rendszer irányítói nem éltek a lehetőségükkel, bízva abban, hogy a jog eszközével nehezen lehet majd bizonyítani közvetlen felelősségüket.

A Bizottság egyik legfőbb eszközének a nyilvánosság bizonyult, a norvég kormány anyagi támogatásával az eredetileg zártkörűre tervezett meghallgatásokat az elejétől a végéig – 1996 áprilisától 1998 júniusáig – közvetítette az állami tévé, a felvételek pedig a mai napig is számos fikciós és dokumentumfilm alapanyagául szolgának. A Bizottság előtt összesen 7112 bűnbánó jelent meg az amnesztia reményében, de közülük csak 849 nyerte el az amnesztiát. A TNC tevékenységét mégis elsősorban a jogsértések kárvallottjai részéről érték a leghevesebb támadások. Sokan nehezményezték a könnyű kézzel osztogatott amnesztiát, különösen a „nagy halak”, az apartheid felelőseinek megmenekülését.

Másfelől pedig a meghallgatások és szembesítések során kiderült, a jogsértő esetek felidézése több esetben nem a sebek végleges begyógyulását, hanem a trauma újraélését eredményezte. Az Igazság és Megbékélés Bizottsága mindenesetre őszinte kísérlet volt a társadalmi emlékezés és a társadalmi megbékélés összeegyeztetésére, melynek sikereiből és kudarcaiból egyaránt tanulhatnak a történelem terhével viaskodó társadalmak. A felejtés és az emlékezés ugyanis egymagában kevés a társadalmi békéhez, ki kell egészíteniük egymást, hogy – József Attila sajnálatos módon politikai közhellyé koptatott szavaival szólva – „a harcot békévé oldja az emlékezés”

E. V.

A kép innen.
 

• Cimkék:
megbocsátás történelmi bűn franco tutu zapatero szókratész béke

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére