A mesteredző osztrák színekben lett olimpiai résztvevő

Laurencz mezére lehet licitálni

– Nekem egy kicsit gyanús, hogy a különböző internetes fórumokon a kitüntetéséről szóló hírekhez kizárólag pozitív hozzászólások érkeztek. Nem divat ez manapság.

– Tényleg furcsa, talán a koromnak szól, egy 75 éves embert már nem akarnak bántani.

– Ha már itt tartunk, mi volt, amiért hosszú edzői pályafutása során a legtöbb kritikát kapta.
 

– A televízióban, a rádióban és az írott sajtóban is nagyon sokszor támadtak a keménységem miatt, de sose kutatták a hétteret, azt, hogy mit, miért tettem.

– Itt az idő, kutassuk együtt!

– Ha valami nem tetszett egy-egy játékos magatartásában, akkor elmondtam a véleményemet, megkértem, hogy változtatasson rajta. Ha nem értette meg, szóltam még egyszer, harmadszor viszont már jött a következmény, s a külvilág már csak ezt érzékelte.

– Mindezek ellenére egykori tanítványaival többnyire remek a viszonya.

– Ezen már én is gondolkoztam, s úgy érzem a kézilabdázók nyolcvan százaléka előbb, vagy utóbb elfogadott. Előfordult, hogy az egyik világhírű játékosomat egy súlyos baleset után megbüntettem, mert a hiányzására ráment a csapat bajnoksága. Az esethez hozzátartozik, hogy a baleset éjjel egy órakor történt, méghozzá néhány nappal az egyik legfontosabb meccsünk előtt, s a hölgy még akkor sem hazafelé tartott. Abban az időben szabályosan gyűlölt, mert én megbüntettem, pedig ő majdnem meghalt. Én erre azt válaszoltam: ha délben történt volna a balesete, akár három hónapig is ápolom, hordom alóla az ágytálat, de így számomra elfogadhatatlan, ami történt. Jó néhány évvel később, újra találkoztunk, amikor már az említett játékosom is edző volt, s egymás ellen játszottunk felkészülési meccset. Akkor ismerte el, hogy igazam volt, és hozzátette, hogy mindenkinek kellene egy kicsit edzősködnie, mielőtt játékos lesz.

– Akadtak ezen kívül is nehéz esetei?

– Az 1965-ös világbajnok csapat egyik eminens játékosa Lengyel Erzsébet, a Bakony Vegyészben volt a játékosom. Erzsinek testnevelő tanári diplomája is volt, meg ott volt a vitrinjében a vb-arany, ezek után mindenről megvolt a saját véleménye, ha azt mondtam jobbra menjen, akkor számára egyértelmű volt, hogy balra megy. Egy alapozás elején leültem vele, és megkértem, hogy most az egyszer csinálja végig a felkészülést az én elképzelésem szerint, s ha nem látja hasznát, utána azt csinál edzéseken, amit akar. Becsületére legyen mondva végigdolgozta a kőkemény időszakot, s utána egyedül verte meg a nálunk edzőmeccset játszó dán válogatottat. Legutóbb, amikor Veszprémben a kézilabdagálán találkoztunk egymás nyakába borultunk, úgyhogy azóta is szent a béke.

– Veszprém, Tatabánya, Dunaújváros, Szekszárd, Esztergom, Debrecen. Úgy tűnik tősgyökeres pestiként, mindig vidéken érezte jól magát.

– Budapesten az Építőknél voltam komoly csapatnál edző, ott nyertem két bajnokságot. Az országjárást tényleg élveztem, tudja vidéken más az emberek viszonya a sportolókhoz, a sporthoz, népszerűbbek a játékosok, az edzők, a helyeiknek valóban van érzelmi kötődésük a csapathoz.

– Az 1995-ös, magyar-osztrák közös rendezésű világbajnokság hozta meg a női kézilabda igazi áttörését Magyarországon. Fantasztikus lehetetett azokat a heteket szövetségi kapitányként megélni.

– Szerintem nem csak a női szakág, hanem az egész sportág áttörését az a vb hozta meg. Amikor 1990-ben átvettem a válogatottat a C-csoportban voltunk, aztán megnyertük a B-csoportban is a vb-t, így kerültünk vissza az elitbe. Érdekes volt, mert közben felkészülési tornákon rendre legyőztük a világ legjobbjait, de amikor hivatalosan is odakerültünk megpróbáltak megfogni bennünket, furcsa dolgok történtek a meccseinken. Ekkortájt beszélgettünk végig egy éjszakát Sinka Lászlóval, amikor elhangzott: addig nem fognak elfogadni minket, amíg nem rendezünk világversenyt. A mai elnök, akkori főtitkár elévülhetetlen érdeme, hogy felvállalta ezt az ügyet és megcsinálta, pedig nem volt kockázatmentes a dolog.

– Megérte, mert szó szerint megőrült az ország.

– Elképesztő volt a csapatot körülvevő miliő, ma is érzem a hatását, mert a kitüntetés átadása után a múzeum előterében odajött hozzám egy férfi, és azt mondta, hogy uram nagyon szépen köszönjük azt a sok örömet, amit lányokkal szereztek nekünk. A döntőt Bécsújhelyen játszottuk Dél-Korea ellen, s a csarnok felé vezető utakon nem lehetett haladni a magyar autóktól. A „Szállj el kismadár” pedig a vb nem hivatalos himnusza lett, aztán kölcsönadtuk Erdei Zsoltnak, s neki is sikert hozott.
 

– Akadt még egy furcsa világverseny az életében, hiszen az 1984-ben, a los angelesi olimpiát a Magyar Népköztársaság bojkottálta, ön mégis ott volt az osztrák női válogatott kapitányaként.

– Az biztos, hogy igazi unikum volt a jelenlétem. A rendezők persze nem készültek a bojkottra, az olimpiai faluban voltak magyar nyelvű feliratok is. Mondtam is a játékosaimnak: látjátok, engem külön is vártak az amerikaiak.

– Korábban is kapott állami elismerést?

– A koromnál fogva elég sok rendszert megértem már. A Horthy-korszakban még fiatal voltam, a Rákosi-korszakban pedig osztályidegen lettem, apámat internálták. Aztán Kádár idején kaptam miniszteri elismerést, az atlantai bronzérem után a most kapott érdemkereszt ezüst keresztjét, s most a Fidesz-kormány is méltónak talált az elismerésre. Mondtam is viccesen, remélem lesz még császárság, s ha megélem, akkor is kapok valamit.

– Legutóbb Vácon dolgozott a másodosztályú férficsapatnál, ám eljött. Azóta mivel telnek a napjai?

Rendezgetem az évek során összegyűlt edzésanyagokat, van belőlük bőven. Persze dolgoznék még szívesen, de az első osztályban csak szaktanácsadóként, a heti nyolc-tíz edzés már sok lenne. De eddig is dolgoztam alacsonyabb osztályban, s nem esett le a gyűrű az ujjamról, vagy a korona a fejemről.

Bereczky Attila
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére