A debreceni Dobszai Jenő kapta az Év Utánpótlás Edzője címet

Kézilabda: hatalmas elismerés az élő legendának!

– Kitől tudta meg, hogy ön kapta az elismerést?

– A sportiskola akkori igazgatója, Komáromi Ákosné hívott fel, hogy felterjesztettek az illetékes alapítványhoz a díjra, aztán Csapó Erika értesített, hogy én lettem a befutó.

– Nagyon érett már ez a díj.

– Ha azt nézzük, hogy kisebb megszakításokkal 35 éve vagyok a szakmában, akkor igen. De egy ilyen megtisztelő címre sohasem lehet azt mondani, hogy jár valakinek, éppen ezért nagyon jólesett, hogy engem választottak.

– A több mint három évtized alatt dolgozott lányokkal és fiúkkal. Melyik a könnyebb műfaj?

– Mindegyiknek megvan a sajátossága. A lányok szorgalmasabbak, fegyelmezetten betartják a taktikai utasításokat, míg a fiúk szeretik tágítani a határokat, „kijátszanak” a megbeszélt taktikából. Maradjunk annyiban, hogy mással lehet őket motiválni.

– Sohasem gondolt arra, hogy felnőtt csapat mellett is kipróbálja magát?

– Nagyon specializálódott az edzői szakma, sok sikeres utánpótlás-szakember próbálkozott sikertelenül a váltással. Én nem tudnám elképzelni magam felnőtt csapat mellett.

– Fiatalokkal foglalkozni talán nagyobb felelősség.

– Nem próbáltam a másik oldalt, tehát nincs összehasonlítási alapom. Az biztos, hogy sokszor többet tudunk a gyerekekről, mint a saját szüleik. Nagyon fontos, hogy a gyerek érezze, hogy szeretik, hogy érte dolgoznak. Ha ezt érzik, akkor sok mindent elviselnek.

– A debreceni férfi kézilabdában ráadásul speciális a helyzet, hiszen hiába sikeres utánpótlásvonal, ha jelen pillanatban nincs magas szintű felnőtt csapat.

– Nagyon nehezen dolgoztam fel a helyzetet, amikor a legendás Dózsa után a DKSE is megszűnt. De az még hagyján, hogy én miként dolgozom fel, a gyerekeknek kellene a debreceni perspektíva.

– Biztos sokszor feltették már a kérdést: meddig csinálja?

– Addig feltétlenül, míg nem ülhetek tanítványaimmal újra debreceni első osztályú férficsapat mérkőzésén, és nem mutathatom nekik az egyes játékosokat, hogy ő is meg ő is a Kazinczyba járt, és a Debreceni Sportiskolában kézilabdázott.

– Van visszaút, lehet újra NB I-es férficsapat a városban?

– A jelenlegi helyzetben az a pozitívum, hogy előfordult már, s ha egyszer sikerült újra építkezni, miért ne sikerülhetne ismét. Az a baj, hogy mindig ellentétes a mozgásirány. Mára kiépült a teljes korosztályos rendszer, erre nincs első osztályú csapat, nincs minta, nincs jövőkép, legalábbis helyben. Sok tehetségünk van, de sorban állnak értük a kérők, nem is akárhonnan. Fontos, hogy ne gyűjtő klubba menjen. Ebből a szempontból jobb az NB I/B-ben való folyamatos játéklehetőség, mint az első osztályú kispadkoptatás.

– Azért az mindenesetre biztató, hogy a sportágnak komoly renoméja van az országban.

– Változatlanul kedvelt sportág a kézilabda, ezt jelzi, hogy helyi élvonalbeli együttes nélkül is szeretnek a gyerekek edzésre járni. Ez egyrészt a sportág hazai elismertségének tudható be, de az is fontos, hogy még mindig él, és hat az emberekre a Debreceni Dózsa legendája. Pedig lassan a szülők sem látták Varga Pistáékat játszani, de szájhagyomány útján terjed a történet, s bármennyire meglepő a gyerekek ismerik az egykori kedvenceket, mindent tudnak róluk.

– A legendának pedig folytatódnia kell.

– Szerencsére vagyunk még néhányan megszállottak. S nemcsak Debrecenben, hiszen Balmazújvároson, Hajdúböszörményben és Hajdúnánáson is komoly nevelőmunka folyik.

– Hogy áll a sportág helyzete az iskolákban?

– Ez az egyik nagy fájdalmam. Amikor Debrecenbe kerültem 14 iskola indított csapatot a városi diákolimpián, most a IV. korcsoportban az én iskolám, a Kazinczy és a Hunyadi nevezett.

– Ha már a Kazinczy szóba került: az edzősködés mellett „mellékesen” ennek az iskolának az igazgatója.

– Ez a kettő nagyon jól kiegészíti egymást. Alapszakom a matek és a testnevelés, ez is kiegészíti egymást, pedig ez nagyon ritka párosítás.

– Akkor a kézisei jó matekosok, hiszen a hosszú utak alkalmával az edzőjük akár korrepetálhatja is őket.

– Nem nagyon igénylik. Nem árt, ha egy sportoló jó tanuló, de nem tudtak szoros kapcsolatot kimutatni az általános intelligencia és a sportbeli intelligencia között. Ezzel együtt azt mondom, hogy kockázatos fiatalon minden feltenni a sportkarrierre, még akkor is, ha valaki nagyon tehetséges. A sport viszont fontos a gyerekek életében, akkor is, ha valaki nem született talentum. Rendszert visz a fiatalok életébe, megtanulják, hogy a döntésekért vállalni kell a felelősséget, s hogy milyen egy közösségben dolgozni. Én azokra a srácokra is büszke vagyok, akik nem lettek élsportolók, de az életben megállták a helyüket, akár asztalosként, akár cégvezetőként.

– A sok szép emlék között akad legszebb?

– Talán edzői pályafutásom első diákolimpiai sikere, még 1990-ből. De ez is csak azért, mert az első az igazi. Mindegyikhez fűz valami szép emlék, s nem csak az aranyérmekhez, az ötödik, hatodik helyekhez is. Tudja, messzi, dunántúli gyerekként számomra elképzelhetetlen volt, hogy megismerhessem Varga Pistát, Süvöltős Misit, a bajnok Debreceni Dózsa csillagait, aztán barátok lettünk. De büszke vagyok a mai edzői garnitúrára is, hiszen egykori válogatott példaképekkel dolgozhatom együtt.

– A családja hogy viseli, hogy vasárnapi ebéd helyett vasárnapi meccs a program?

– Szerencsém van, mindenben támogattak és támogatnak, nélkülük nem tudtam volna ezt az utat végigjárni. De szeretnék köszönetet mondani minden egykori és jelenlegi tanítványom szüleinek is, amiért rám bízták a gyereküket!

M. B.

• Cimkék:
Dobszai Jenő kézilabda utánpótlás papírforma

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére