Dani Gyöngyi paralimpikon: így volt megírva

A vívópást mellett mondták a Miatyánkot

A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségénél (MEOSZ) tanácsadóként dolgozó, élsportoló Dani Gyöngyi pontosan látja, miért marad el hazánk Európában a mozgáskorlátozottak foglalkoztatásában (is). Szerinte a munkaadók túlmisztifikálják a sérültek világát, míg a másik oldalon nehezen tudnak túllépni saját árnyékukon. A megoldáshoz segít közelebb jutni a mozgáskorlátozottak felvételére irányuló kvótarendszer, de úgy véli, a munkavállalóknak is jobban kellene képezniük magukat, és bátrabban eladni a szaktudásukat.

– Az elmúlt öt évre visszatekintve melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

– Az idei párizsi világbajnoki harmadik helyezésemre és a tavalyi Európa-bajnoki címemre. Ezt megelőzően volt egy újabb világkupa-győzelmem, ami azért nagy szó, mert Varsóban eddigi karrierem legerősebb mezőnyével volt dolgom. Közvetlenül az Európa-bajnokság után jártunk ekkor, és még akkor is csúcson tudtam maradni. Ez nagy reménységgel töltött el azt illetően, hogy az idei világbajnokságon szintén sikerül az ázsiai ellenfeleket is legyőznöm, hát ez sajnos nem így lett. Még visszább tekintve az athéni ezüstérem jelenti a legtöbbet, ott csúcsosodott ki mindaz, amit a vívásba belefektettem. 2002-ben volt egy budapesti világbajnokság, ahol második lettem. Arra is büszke vagyok, de akkor jóval kisebb volt a mezőny, így a mostani vébé harmadik helyezésem nagyobb eredmény számomra.

– Volt olyan momentum az életedben, amikor tisztán megfogalmazódott benned, hogy a vívásban van keresnivalód?

– Nem volt kifejezetten egy pont, amikor azt mondtam, hogy innentől kezdve aztán… Szépen lassan éreztem azt, hogy fejlődök, és úgy látom, hogy még mindig nem vagyok a csúcson, hiszen még sokféle aranyat nem akasztottak a nyakamba.

– Melyikre vágysz a legjobban?

– Természetesen a paralimpiaira. Londonban lesz erre a következő esélyem. De ugyebár világbajnokságot sem nyertem még. Európa-bajnokságot és világkupákat már igen. Szóval még mindig van miért küzdenem.

– A vancouveri téli paralimpián történt síbaleset miatt nem vívhattál, a következőn ott szeretnél lenni?

– Nagyon szeretnék, de nem engedélyezi a vezetés, hogy a két sportágat egymás mellett csináljam. Azt mondják, túl sok lenne nekem, szétapróznám magam. Azt szeretnék, ha csak a vívásra koncentrálnék.

– Igazuk van?

– Úgy érzem, van bennem elég energia ahhoz, hogy a két sportot egyszerre űzzem, sőt nagyon jól kiegészítik egymást. Hiszen az egyik teremben van, a másik kint a szabad levegőn. A vívás egyoldalú megterhelést jelent, síeléskor viszont párhuzamosan mindkét oldalon terhelem az izomzatomat. De kénytelen voltam elfogadni, hogy nem folytathatom a síelést.

Korábban jet-skiztem és paintballoztam is; attól nem tilthatnak el, hogy mozogjak. Mivel lejárni a vívóterembe kőkemény feladat a monotonitása miatt, kell valamilyen kiegészítő sport, hogy legyen erőm nap mint nap munka után még vívni is. Persze nagyon szeretem a vívást, a versenyzést, de azért lássuk be, az élsport nem mindig a szórakozásról szól. A vívásban a vezetők fontosnak tartják, hogy az edzésmunka mellett meglegyen a kellő pihenés is, most ez utóbbira helyezzük a hangsúlyt, viszont ezt rosszul bírom. Már nagyon várom, hogy újra elkezdődjenek az edzésmunkák.

– Mikor hozták meg a fejed fölött a döntést, hogy nem síelhetsz?

– Már a téli paralimpia előtt sem akartak engedni, az is egy nehéz küzdelem volt. A balesetem is ekkor történt. Én sem értem, hogy lehettem ekkora lúzer. Elmegyek egy paralimpiára, ahol a szobában töröm el a lábam, nem is a pályán. Nonszensz. Aznap még elmentem a megnyitó ünnepségre, az ott készült képeket visszanézve láttam csak, hogy kétszer akkora a térdem, mint normálisan. Másnap délelőtt még az edzésre is elmentem, mert azt mondta az orvos, hogyha lejjebb megy a duzzanat reggelre, nincs baj. Én meg persze azt akartam látni, hogy így történik. Később a röntgen kimutatta, hogy ízületbe hatoló törésről van szó. A bal lábamban a szárkapocs és a sípcsont is eltört. Fél évig tartott, míg rendbejött.

– Mióta és hogyan van jelen az életedben Isten?

– A tizenhat évesen elkövetett öngyilkossági kísérletem előtt nem éltem kifejezetten a hit világában. De amikor tudatomra ébredtem a kórházban, és szembesültem azzal, hogy nem haltam meg, viszont kerekesszékbe kerülök – ez utóbbit persze eleinte elhessegettem azzal, hogy fogok én még járni –, szembe kellett néznem Istennel. Aki egy ilyen traumán átesik, akár önhibájából, akár máséból, elkerülhetetlenül számot vet Jézussal.  Két út lehet ilyenkor, vagy megtagadja Istent, mondván, ha velem ilyen történt, akkor Ő nem létezik, vagy nagy levegőt vesz, és azt mondja, hogy akkor keressük meg az okát, miért történtek így a dolgok, miért maradtam életben. Az én esetemben az utóbbiról volt szó.

Azt mondják, hogy a Szűzanya kötényébe – egy hókupacra – estem, körülöttem ugyanis mindenhol beton volt. Az én meglátásom szerint azért történhetett így, mert onnantól fogva nem csak én nyitottam Isten felé, hanem ő is felém.  Akkor lecsendesedett minden körülöttem. Ő nyilván előtte is ott volt, csak nem hallottam a hangját.

A nagymarosi keresztény ifjúsági találkozón találkoztam Kerényi Lajos atyával, aki öngyilkosságot megkísérelt személyeket látogat kórházakban. Az ő prédikációja szíven ütött. Utána napokig nagyon csendben voltam. Ezt követően sokat jártam templomba, ami idővel abbamaradt. Azóta sok minden átértékelődött bennem, csalódtam külsőségekben, közösségekben, már nem a liturgia gyakorlása  a lényeg, de a mindennapjaimban Isten velem van folyamatosan, mindig neki adok hálát és belőle merítek erőt. Karácsonykor viszont elmegyek a templomba, jót tesz a lelkemnek.

– A versenyeken is elmondasz egy-egy imát?

– Igen. Volt olyan, hogy a többieket is belevittem.  Az Európa-bajnokságon történt, ahol döntőt vívtunk, és a kimenetel nagyon kétesélyes volt. A pást mellett álltam a többiekkel, fogtuk egymás kezét, én pedig mondtam a Miatyánkot. Éreztem, hogy átjárja őket is a hit. Végül mi nyertünk.

– Visszatekintve mit gondolsz arról az énedről, aki öngyilkos akart lenni?

– El kellett fogadnom, hogy az is én voltam. Én akkor hirtelen felnőttem, és azt mondtam, hogy mostantól nézzünk előre. Persze vannak ötletek, hogyan lehetett volna elkerülni ezt a döntést, de sohasem hárítottam másra a felelősséget. Azt gondolom, hogy ez volt az utam, ennek így kellett történnie.

– Szoktál azon gondolkozni, hogy ha nem így alakul az életed, mi lett volna belőled?

– Régen sokat gondolkoztam rajta, és pont azért mondom, hogy ez az én utam, mert arra jutottam, hogy elkallódtam volna. Ugyanis amerre akkor tartottam, az abszolút nem a jó irány volt.

– Mi az, amit a sport adott neked?

– Alapjában véve egy nagyon lusta ember vagyok, aki hajlamos az elkényelmesedésre. A sport nem engedi meg, hogy ez így legyen, és ez a munkámban is megmutatkozik. Amióta versenyszerűen sportolok, azóta sokkal összeszedettebb, kitartóbb vagyok. Ha a sportról általánosságban beszélünk, egyszerűen maga a mozgás, közösséghez, csapathoz tartozás érzése is csupa jót jelent, felszabadító.

Vér Viktória
 

• Cimkék:
paralimpikon London mozgáskorlátozott Miatyánk

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére