Interjú Kropkó Péterrel, a magyar triatlonosok példaképével

„Hihetetlen dolgokat tapasztalhatsz közben”

– Az úszás-bringa-futás szentháromság után civil karriert építesz. A Vasember konszolidálódik?

– Igen, a triatlon szövetség alelnöke vagyok, az utánpótlásért felelek. A programot úgy kell felépíteni, hogy figyelembe vesszük: a sport a társadalom, és ezen belül a kultúra része. Szétesett társadalmunkban fontos, hogy élhető és mintaadó közösséget hozzunk létre. Nemcsak az olimpiai bajnokok kinevelése a cél, ezt meg sem lehet mondani egy nyolcéves gyereknél. Nagyot merítünk, mindenki jól érzi magát, aztán majd elválik. Nem csupán néhány év sportkiképzésről, többről van szó: a tanulás, a kiegyensúlyozottság, a hatékonyság minél magasabb szintű műveléséről a sportban és az életben egyaránt.

– Mit látsz, ha visszaemlékszel a te sporttal kísért gyermekkorodra? A motiváció, a hozzáállás vagy a fegyelem mennyiben más manapság?

– A fő probléma, hogy széteső, gondatlan társadalomban élünk, ahol a gyerekek kényszerközösségekhez csatlakoznak. Célunk, hogy olyan értékrendhez, látásmódhoz, világnézethez juttassuk őket, amiből profitálhatnak. A sport olyan sikerekhez juttat, amihez más nem igazán. Olyan örömöket szerez, amit semmi más. Energiát forgat vissza, és dupla annyit ad.

– Veszélyes dolog, ha valaki annyira elmerül a sportban, hogy szinte rituálévá, vallássá válik?

– Mindent lehet elvakultan, szélsőségesen csinálni. Mindennek az alapja a boldogságkeresés, amiben eszközként jelenik meg a sport vagy akár a hit is.

– Ezek szerint az endorfin hajszolása lenne a sport értelme?

– Mindegy milyen szinten sportolsz, a boldogság jön vele. Ez vezethet a kiegyensúlyozottsághoz, ez segít, hogy jól tudj „pufferolni”, a stresszt elviselni, motiválódni az élet más területén. A sport útmutató az életben, egyfajta profán vallás.

– A hit és a sport kéz a kézben jár?

– A sportban nehezebb dolgod van: ott magadnak kell felállítanod egy értékrendet, amit a vallással kvázi készen kapsz. Egy ateista sokkal nehezebben adaptálódik a sport „hitszerűségéhez”. A hit a bázisa a dolgoknak. Hiszek, bízom: ez az egód alapja. Elhiszem magamról, hogy meg tudom tenni. Ez a könyvem címe is „Megtettem, mert elhittem”. Segít abban, hogy az életet értelmesebben és sikeresebben éljük meg. Az élsport egyszer véget ér, és utána is tudni kell teljes életet élni.

– Neked nehéz volt váltanod?

– Minden váltás nehéz. Mondhatjuk úgyis: válságos volt. Olyan, mint az ősz, előkészíti a következő tavaszt. Tudni kell arra koncentrálni, hogy az ember másképp és újszerűbben végezze el a dolgait, élje az életét.

Nem élsportolónak készíti fel a gyerekeit, azt szeretné, ha végigmennének a saját útjukon

– Elfáradtál, meguntad vagy kiöregedtél, vagy úgy gondolod, nem tudsz megfelelni a magad keltette elvárásoknak?

– Még mindig szeretek edzeni, de a négy gyerekünk miatt nincs rá annyi időm, mint szeretném. 42 évesen hagytam abba, itt már radikálisan nő a sérülésveszély. Állóképességem még volt, de a regeneráció sokkal lassabban ment. Az utolsó évben tüdőgyulladással második voltam egy Világkupán 2006-ban. Szükséges volt, hogy abbahagyjam, még ha furcsán hangzik is. Egészségesen akartam leélni a hátralevő időt.

– Miért nem nyitottál az ultravilág felé, extrémebb távok, másfajta kihívások felé?

– Így is nehéz volt az átállás. Most vagyok 48, 36 év élsportban eltöltött idő nagyon sok, le kellett állnom.

– Hogyan lehet elviselni egy Ironman-terhelést elitszinten? 3,8 kilométer úszás, 180 kilométer bicikli, és egy maratonfutás a végére, mindez 8 és félóra alatt?

– Ki kell érlelni. Megvan az ideje mindennek: akklimatizálódni, felkészülni fejben és testben. Nem szabad elsietni, mert visszaüthet. Sokat beszélek magamhoz, kívülről nézem magam. Sok megoldandó probléma adódik verseny közben, de ha rendesen felkészülünk, akkor egy extrém verseny teljesítése is hétköznapi dolog lesz annak, aki ehhez szokott.

– Sose féltél attól, hogy túlhajtod magad ebben a durva iramban?

– Nyilván, aki 750 000 kilométert biciklizik és több tízezer kilométert úszik vagy fut, az számol ezzel, de tudja is, hogy orvosi ellenőrzésre szükség van. Például ha a szegény Kolonics Gyurinak, aki többször elájult már edzéseken, lett volna egy profi pulzusmérős órája és mellkaspántja, akkor magától is rájön, hogy túlhajtja magát. Ez amatőr hiba volt szerintem. Nagyon sajnálom.

– A triatlon egyre nagyobb divattá válik, a jövő tömegsportja. Jó vagy rossz ez?

– Hát, én örülök a népszerűségének, de azt nem szeretem, amikor valaki poénból áll hozzá. Nem tetszik, amikor valaki jelmezben futja le a maratont. Óriási belső motiváció, tűz kell ahhoz, hogy igazán elhivatottan állj rajthoz, hogy komolyan vedd, hogy megcsináld. Lassan jönnek az eredmények, hinned kell benne, meg kell küzdened a sikerekért. És hihetetlen dolgokat tapasztalhatsz közben. Ahogy a mondás tartja: számtalan ok van, amiért feladd, de csak egy, hogy végigcsináld: a célbaérés. És aki ezt abszolválja, az az életben is helyt áll. A sport, a teljesítmény nem csupán cél, hanem eszköz az egészség, a jókedv és a dolgos élet eléréséhez.

– A gyerekeidre mennyire ragasztottad rá a sportszeretetet?

– A Jázmin már fogócskázik velem, úgy hívjuk: cápázás. Márti már elsőáldozó, harmadik osztályos, Marci hatéves: mindketten triatlonoznak. Nem élsportolónak készítem fel őket. A lényeg, hogy tudjanak odaállni, bízni, merni, végigmenni egy úton. Csak ez hozhat eredményt. Az elbizonytalanítás, kishitűség alááshat mindent. Az első lépés a legnehezebb, amikor rálépsz az útra. De hinni kell abban, hogy tudsz valami jót csinálni.

Simonyi Balázs

• Cimkék:
Kropkó Péter triatlon ironman vasember

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére