Tíz év alatt kicsit nőttem

 A józan ész próbája

E sorok írója egyszer már elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy a ma híreiben oly jeles szerepet kivívott Széll Kálmán Alapítvány egy korábbi összejövetelén a józan észre apellálva felhívta a jelenlévő iparbárók és pénzhercegek figyelmét arra: az infláció és a bérszínvonal az 1995-öt követő bő évtizedben éppen ellenkező irányban mozgott, mint ahogy a bölcs tankönyvek és elemzők tekintéllyel kinyilatkoztatni szokták. Nevezetesen: a Bokros-féle, csak a korai Rákosi-korszakhoz hasonlítható reálbér-csökkenés idején a pénzromlás az egekbe tört, míg az Orbán-Medgyessy féle erőteljesen bérszínvonal-növelő években vált végre egyszámjegyűvé. Jogos-é mindennek fényében elszánt harcot folytatni a „bérinfláció” ellen? – kérdezém, mire nagy felzúdulás lett.

A józan hétköznapi ész próbáját nehezen álló magvas szakmai kinyilatkoztatások azonban újra meg újra elhangzanak, így – a kockázatokkal és mellékhatásokkal számolva, a tévedés jogát fenntartva, ellenvéleményekre nyitottan, de – vizsgáljuk meg némelyiket alaposabban. Itt volt nyáron például a bankadó, amit számos pénzügyi és gazdasági (köz)szereplő azzal támadott, hogy fékezni fogja a gazdasági növekedést. Amíg ezzel az állítással a bankok propagandájában találkozunk, értjük, talán meg is értjük. Ám e felfogást nem kisebb tekintély nyomatékosította személyes és hivatali súlyával, mint Kopits György, a Költségvetési Tanács elnöke. A bankok döntő többsége (az OTP is!) külföldi bankok vagy pénzügyi befektetők (majdnem) százszázalékos tulajdonában van. Minden fillér, amit a külföldi tulajdonú pénzintézetek az ügyfelektől megszereznek, s amit az állam adó formájában tőlük nem szerez meg, hivatalos vagy rejtekutakon profitként távozik az országból. Vagyis a magyar gazdaság számára elveszett. Viszont ami a verseny hatására az ügyfeleket gazdagítja vagy amit az állam elvon, az idehaza marad és közvetve vagy közvetlenül táplálja a hazai gazdaságot.
Akik azzal riogatnak, hogy a bankadó visszafogja a gazdasági növekedést, egyben azt is mondják: hagyjuk inkább ezt a pár százmilliárdot kivinni az országból. A dolog ilyen egyszerű. A többi, még ha bizonyos korlátozott érvényességgel bír is, ehhez képest alárendelt jelentőségű. Másrészt ha igaz is Kopits másik borús prognózisa (a bankoknak komoly piaci erejük van és meg fogják találni az áthárítás módját), még mindig nem vagyunk rosszabb helyzetben, mintha ki sem vetettük volna a bankadót. Ha ellenben az állami szabályozás – és erre két évtized szabad rablása után ma láthatóan van némi politikai akarat – ennek részben gátat vet, az össztársadalmi nyereség biztos.

Legutóbb a magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatos kormányzati döntés kapcsán riogatnak többen azzal, hogy a nyugdíjpénztárak „ellehetetlenítése” az állampapírpiacon is komoly zavart okozhat. Más nézőpont szerint jövőre az intézkedés hatására legalább 160 milliárddal növekszik a nettó kínálati nyomás az állampapírok piacán, vagyis nehezebbé válik az adósságfinanszírozás. A magánkasszák hangadói valamivel nagyobb összegről beszélnek: a kasszák a jövő évi befizetésekből úgy 200 milliárd forintot az állampapírpiacon költöttek volna el, s ez a kereslet – az állampapírpiacról – most eltűnik. Csak arról az apróságról nem beszélnek, hogy az át nem utalással viszont kb. háromszázötvenmilliárddal csökken a költségvetés hiánya, amit értelemszerűen nem kell állampapírok kibocsátásával fedezni.

Kétszázmilliárdos nyugdíjpénztári állampapír-keresletcsökkenéssel szemben háromszázötvenmilliárdos állami kínálatmérséklés áll, vagyis az állam kisebb mérvű kiszolgáltatottsága miatt az állampapír-spekulánsok kénytelenek lesznek alacsonyabb hozammal is beérni. A helyzet tehát logikusan meggondolva pont az ellenkezője annak, mint amivel riogatnak. Már ha a kereslet-kínálat szent törvénye érvényes. Ez is ilyen egyszerű. Mások nem a jövőre, hanem a múltra mutogatva fenyegetőznek: 2008 elején szinte megbénította az állampapírpiacot, amikor a magán-nyugdíjpénztárak – úgynevezett portfólióátrendezés miatt – (részben) kivonultak a piacról. Ha most kiiktatják a pótlólagos keresletet, annak „csúnya következménye lehet” a magyar állampapírpiacon, ahol a pénztárak fontos szereplők voltak. Csakhogy akkor azért vonultak ki, mert a liberális pénzügyi kormányzat egyenesen előírta számukra, hogy vagyonuk egy részét részvényekben kell tartaniuk. Vagyis eladtak állampapírjaikból, hogy részvényt vásároljanak; miáltal az állam saját maga nehezítette meg önnön finanszírozását. A nyugdíjjárulék-tömeg kiment az állami rendszerből, és még az a sovány vigasz is csak részben maradt, hogy az így keletkező költségvetési lyukat maguk a magánpénztárak állampapír-vásárlása nagyjából be is foltozza.

Arra a logikusnak tetsző aggályra pedig, hogy az állami rendszerbe visszalépők vagyonának az állami nyugdíjkasszába való átutalásához szegény pénztáraknak piacra kell dobniuk állampapírjaikat, ami a másodlagos piacokon túlkínálathoz vezetve emeli az elsődleges kibocsátás hozamait is, józan paraszti ésszel tudunk egy pofonegyszerű megoldást. Adják csak bátran magát az állampapírt: az Államadósságkezelő Központ majd néhány tízezerért vásárol egy tetszetős kandallót, s abban szép apránként elhamvasztja azokat, imígyen semmisítve meg a magánpénztári szemfényvesztés által bő egy évtized alatt felgyülemlett államadósság egy jelentős részét.

Krómer István