EU: a tagországok saját érdekeik szerint reagálnak Tunéziára

Párizsnak kínos lett Ben Ali

Tunéziában másfél hónapja törtek ki zavargások, miután egy 26 éves, munkanélküli fiatalember felgyújtotta magát, hogy ezzel hívja fel a közvélemény figyelmét a gazdasági kilátástalanságra. A magas – a diplomások körében 40 százalékos – munkanélküliség és infláció elleni rendhagyó tiltakozása óriási hullámot indított el. Sikerrel, hiszen a szűnni nem akaró, eddig 50 halálos áldozatot követelő megmozdulás végül arra késztette Ben Ali elnököt, hogy elmeneküljön az országból. Összepakolt tehát másfél tonna aranyat és elfutott egészen Szaúd-Arábiáig.

Eredetileg azonban nem oda tartott, hanem Párizsba. Franciaország ugyanis régi szövetségese a volt tunéziai diktátornak, így a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hazája kezdetben nem is csatlakozott a forradalmat üdvözlő európai országok sorához. Ezzel Tunézia volt gyarmatosítója sok kritikát kapott, hiszen Párizs hasonló esetekben – többek között Irán, Burma és Elefántcsontpart esetében – előszeretettel hangoztatja a demokratikus elvek iránti elkötelezettségét.

Most viszont épp ellenkezőleg, hallgatásával és kiváró álláspontra való helyezkedésével mintha közösséget vállalt volna Ben Ali elnyomó rendszerével. Ezt a kettős mércét leginkább az magyarázza, hogy az országban lévő francia gazdasági érdekeltségek – és 22 ezer ott élő állampolgára – miatt Franciaországnak egy stabil és szélsőségektől mentes Tunéziára volt szüksége, ami egy erős vezető nélkül nehezen lett volna elképzelhető.

Ezt a stabilitást a keménykezű Ben Ali garantálta (nem engedett teret például a militáns és nyugatellenes iszlamista szervezeteknek), cserébe Párizs elnézte az elnök rendszerének visszásságait – az ellenzéki politikai erők és a sajtó elnyomását, valamint a hatalmas korrupciót.
De a tunéziai erőszak – és így a nemzetközi nyomás – fokozatos növekedésével nem lehetett ezt a politikát sokáig fenntartani: Nicholas Sarkozy francia elnök végül nem fogadta be a menekülő elnököt, aki így kénytelen volt a szintén elnyomó rendszeréről hírhedt Szaúd-Arábiába repülni.

Franciaországgal ellentétben az Európai Unió többi állama viszonylag korán és egyértelműen kiállt a jázmin-forradalom mellett, több ország pedig konkrét lépéseket is tett a felkelés támogatására. Németország és Svájc például Ben Ali és közvetlen társai európai bankszámláinak befagyasztásáról döntött, emellett az Európai Unió ígéretet tett arra, hogy azonnali segítséget nyújt a szabad és tiszta választások lebonyolításában.

A tunéziai eseményekre adott európai válasz összességében erőtlennek és megkésettnek hat, ami jól jelzi az EU jogi határait: hiába reprezentálja a lisszaboni szerződés értelmében egyetlen személy (Catherine Ashton bárónő) az európai közös kül- és biztonságpolitikát, a tagállamok eltérő érdekei meggátolják az egységes és hatékony fellépést a különböző kritikus ügyekben.

Moamer Kadhafi líbiai vezető a legjobb példa talán arra, hogy a gazdasági érdekek sokszor felülírják az elveket. A líbiai kőolajhoz való hozzáférés elvesztése olyan erős félelmeket szül az európai vezetőkben, hogy az 1969 óta uralmon lévő Kadhafi lényegében bármit megtehet európai partnereivel szemben. Ezzel természetesen ő tisztában is van, így minden kínálkozó alkalmat megragad, hogy bosszantsa Európát – legutóbb éppen Tunéziával kapcsolatban nyilatkozta, hogy „sajnálja a felkelést”, ugyanis szerinte Ben Ali „tisztességes és munkás” rendszert épített föl, melyet ő „példaértékűnek” tart. Talán ideje lenne, hogy az Európai Unió egységes álláspontot képviseljen minden Ben Ali-hoz hasonló diktátorral szemben.

–t.m–

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére