Kim Ir Szen-től számítják az időt

Észak-Korea: kommunizmus, istentisztelet (videóval)

Még mindig csak keveseknek adatik meg, hogy öt napot töltsenek a népi paradicsomban. Hangulatjelentés az észak-koreai diktatúra mindennapjairól és egy különös istentiszteletről.

Kedden érkeztünk, aznap egyetlen gép indult a fõváros nemzetközi repülõterérõl: a helyi légitársaság, vagyis az Air Koryo pekingi retúrjárata. Akadnak napok, amikor nincs ekkora zsúfoltság, ugyanis egyetlen civil repülõ sem bukkan fel a kifutón. Tévedés ne essék, 2010-ben vagyunk, vagyis mégsem: Észak-Koreában az idõszámítást is a nagy vezetõ, Kim Ir Szen elvtárs születési dátumához igazították, ezért most kilencvenkilencet írnak.

Másodszor járok itt, és nem tudok nem arra gondolni, hogy ha Romániában annak idején nem történt volna meg az a felemás rendszerváltozás, most én is ilyen országban élnék.

Mindjárt érkezésünk elsõ fél órájában hatalmas megtiszteltetés ér bennünket: megkoszorúzhatjuk az ország örökös elnökének hatalmas bronzszobrát (amely a világ legmagasabb embert ábrázoló alkotása). Véletlenül elfelejtettünk virágot hozni, de ez sem gond: az autó csomagtartójából váratlanul elõkerül egy hatalmas csokor a „koreai és a magyar nép örökös és megbonthatatlan barátsága” felirattal, így felsorakozhatunk az ünnepi aktushoz. Halk zene szól a hatalmas téren, a lépcsõket épp úttörõk seprik (õk kiemelkedõ iskolai teljesítményük miatt nyerték el a megtisztelõ lehetõséget). Amikor fényképezni kezdek, egyik kísérõnk figyelmeztet: csak egész alakos képet készíthetek a Nagy Vezérrõl.

Hetekkel elõre, aprólékosan egyeztetett programunk van, és ettõl nem lehet eltérni. A Baptista Szeretetszolgálat a diplomata-negyedben bérel lakást, ebben szállunk meg. Az õr az udvarunkról még kienged, hogy elmehessünk a valutáért áruló élelmiszerboltba és vendéglõbe, de a lakótömb határán álló fegyveres õr már nem hagyja, hogy tovább kóboroljunk. Nemcsak kifelé, befelé sincs átjárás: helyi ember csak különleges engedély birtokában léphet be arra a területre, ahol külföldiek is elõfordulnak.

Legutóbb kilenc éve jártam itt, télen. A kizöldült természet jót tesz a betonrengetegnek, most nem tûnik kopottnak és sivárnak minden. A korábbi látogatáshoz képest jóval több a jármû is az utakon, de azért dugóktól egyelõre nem kell tartani; az útkeresztezõdésben álló rendõrnõk agilis forgalomirányítása autó híján elég vicces látvány. Hamar megtudjuk, hogy immár lehet magántulajdonban is autó, de az öt nap alatt mindössze két sárga rendszámot (ezzel különböztetik meg a magánt az államitól) sikerült felfedeznünk.

A fejlõdés más területeken is látszik, például az ütött-kopott szovjet IL–62-est vadonatúj orosz repülõgépre, TU–204-esre cserélték. A munkával megbízott egyiptomi cég is szépen halad az annak idején a világ legmagasabb szállodájának megálmodott betonmonstrum, a háromszáz méter magas, 1989 óta befejezetlenül álló Rjugjong Hotel építésével, trendi acél- és üvegköpenyt kerül a hatalmas betonfelületre.

Az öntudatos polgárok ingyen dolgoznak

A valutáért árusító boltban most is van magyar jelenlét (korábban rossz minõségû magyar borral töltötték fel az üres polcokat), ám a negyvenkét eurós Pick szalámi borsos árnak tûnik. Amikor az árcédulát nézzük, épp kikapcsolják a villanyt, így tárgytalan lesz az eladó tiltakozása, aki azért hagyta ott a kasszát, hogy erélyesen lebeszéljen a szalámi lefényképezésérõl.

Elmegyünk vidékre, a fõvárostól hetven kilométerre lévõ Sarivonba, a magyar orvosok által alapított megyei kórházba. A koreai háború alatt felhúzott épület már nincs meg, de a koreai és a magyar nép örök testvéri barátságát ma is kétnyelvû feliratos emlékmû õrzi. A kórházban is látszik a fejlõdés: az ötvenes években idehozott magyar gyártású röntgent ugyan még használják, de a mûtõt – amelyben legutóbbi látogatásunk idején kézben tartott elemlámpával, életlen szikével és érzéstelenítés nélkül mûtöttek – teljes egészében kicsempézték, és modern lámpával világítanak. Itt van villany, nem úgy, mint a kórtermekben, ahol víz sincs, és most legalább nem sörösüvegbõl folyik a betegekbe az infúzió, hanem rendes, erre a célra gyártott palackból.

Mikor megkérdezzük, mire volna szükségük, szinte mindent felsorolnak, ami egy kórház mûködéséhez kell. A baptisták most szívgyógyszert, antibiotikumot és tébécé elleni medicinákat hoztak, de nemrég érkezett meg az országba egy kétmillió dollár értékû gyógyszerszállítmányuk is. Ez a debreceni Teva Gyógyszergyár adományaként akkora segítséget jelentett az országnak, hogy a külügyminiszter-helyettes utolsó esti hivatalos vacsoránkon többször is megköszönte. Itt tudtuk meg azt is, hogy a Magyar Baptista Szeretetszolgálat az egyetlen külföldi nem kormányzati szervezet, amely állandó saját irodát tarthat fenn Észak-Koreában. Jártunk egy árvaházban is, itt sem tûntek a gyerekek alultápláltnak, viszont a legkisebbek a földön, pokrócon vagy vékony matracon feküdtek a bútortalan szobákban.

Sarivonba különben kétszer két sávos autópályán mentünk. A fõvárosból kifelé az elsõ ötven kilométeren megelõztünk egy tartálykocsit, a szembejövõ sávban pedig láttunk egy buszt és két teherautót. Ezután enyhült a jármûforgalom, gyalogost és kerékpárost viszont sokat láttunk. A leglehetetlenebb helyeken is sepregetnek vagy kézzel gyomlálják a két irányt elválasztó sávot. Amikor megkérdeztük, hogy kik õk, és mit csinálnak, a kísérõink elmondták, hogy az öntudatos polgárokat nagyon zavarja, ha szemetes és gyomos az autópálya, ezért akár hatvan-hetven kilométert is elbicikliznek, hogy megtisztogassák a kérdéses szakaszt. Nagyon sok füvet szedõ embert is megfigyeltünk, de nem étkezési céllal, hanem gyógyteának gyûjtötték a növényeket, legalábbis a kísérõink ezt állították.

Az ateista ország kevés keresztény gyülekezetének– ha nem az egyetlennek - vasárnapi istentiszteletén ülök, ide járnak a vallásos diplomaták is. Mellettem egy helyi férfi. Ért angolul, ezért megkérdezem tõle, mióta jár a gyülekezetbe. Több mint tíz éve, mondja büszkén, nálunk vallásszabadság van. A lelkész talán a legismertebb igeverset, a János 3:16-ot készül felolvasni (ez így szól: „mert úgy szerette Isten e világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õ benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”). Mindenki nyúl a padban lévõ Biblia iránt, padtársam is lázasan keres, de nem jár sikerrel, mert az Ószövetséget lapozgatja percekig.

Budapestre kitérõvel érkezünk, elõtte meglátogatjuk a sanghaji világkiállítást. Megnézzük Észak-Korea standját is, a teremben hatalmas felirat foglalja össze az ország lényegét. Paradise for People, vagyis a nép paradicsoma. Hát, mit mondjak, épp onnan jöttünk, és ott nem úgy tûnt.

Lukács Csaba (Phenjan)

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére