A belgák megőrizték humorérzéküket

Egy európai állam négyszáz napja kormány nélkül

A tavaly júniusi előrehozott választások óta nincs kormánya Belgiumnak, ezzel Irakot és Kambodzsát megelőzve negatív világrekordot állított fel az Európai Unió egyik alapító atyja. Miután a belga választási rendszer sajátosságai miatt a győztes párt is csak a parlamenti mandátumok 18 százalékát szerezte meg, koalíciós társak után kellett néznie. A mély etnikai ellentétek azonban sokadszorra hiúsították meg az együttműködést.


Ilyen adottságokkal baromi nehéz

A vita a belga pártok között a régóta terítéken lévő államreformon van. Belgium 1830-ban mesterséges ütközőállamként jött létre Franciaország és Németország között, így érthető, hogy az etnikai-nyelvi-vallási vonalakra nem igazán figyeltek oda. Egy szűk német közösség mellett az országot a francia anyanyelvű, nagyrészt katolikus vallonok és a holland nyelvet beszélő, jellemzően protestáns flamandok alkotják. A kezdetben egységes, központi irányítású alkotmányos monarchiában a többségi (az éppen akkor felfutó bányászatban dolgozó, így gazdag) vallonoknak állt a zászló a kisebbségi flamandokkal szemben. Mára teljesen megváltozott a kép: a flamandok teszik ki Belgium lakosságának 60 százalékát, Flandria és Vallónia széleskörű autonómiát kapott, a flamandok pedig átvették a gazdaság irányítását, miután a vallon bányászat teljesen elvesztette versenyképességét.

Az ellentétek tehát komplexek, legalább annyira identitásbeli (nyelvi, etnikai), mint gazdasági gyökerűek. A flamandok máig úgy érzik, hogy elnyomja őket a központi vezetés, ráadásul nekik kell finanszírozniuk a „lusta vallonokat”, amiért azok többet vesznek ki a szociális ellátórendszerekből. Ennek megfelelően évek óta nagyobb önállóságot (sőt, függetlenséget) és a közös adóalapba történő befizetésük csökkentését követelik. A vallonok persze a status quo-ban érdekeltek, hiszen a flamand – nem éppen önkéntes – szolidaritásból fakadó extrabevételek nélkül tovább csökkenne az életszínvonal a térségben.

A jelenlegi belga kormányzati struktúra még a legedzettebb szakértőket is megizzasztja. Adott a föderális szint II. Albert belga királlyal, ide tartoznak a külügyek, az államadósság, a pénz-, ár- és bérpolitika. Alatta pedig két különböző rendszer húzódik: a három nyelvi közösség (német-flamand-vallon) és a három régió (Vallónia, Flandria és Brüsszel) is külön törvényhozással és kormánnyal rendelkezik, egyre növekvő kompetenciákkal. A két fő etnikum tagjai, a vallonok és a belgák mintha két külön világban élnének: külön újságjaik vannak, külön boltokba járnak – és természetesen külön pártokra is szavaznak. Na most, Belgiumban koalíciós kényszer van, tehát legalább egy, a másik etnikumhoz tartozó pártot be kell vonni minden egyes kormányba, hogy mindkét fél kellően képviselve legyen.


A mumus: a flamand függetlenség

Ilyen rendszer mellett nem csoda, hogy nem sikerül koalíciót kötni. Legutóbb Elio di Rupo, a tavaly Vallóniában győztes Szocialista Párt piros csokornyakkendőt előszeretettel hordó vezetője kapott megbízást Albert királytól, néhány héten belül azonban ő is feladta. A programját a legtöbb párt jól fogadta, ám nem tudott megegyezni a legfontosabb alakulattal: a Flandriában diadalmaskodó, nacionalista-populista Új Flamand Szövetséggel (Nieuw-Vlaamse Alliantie, N-VA), amely a bemutatott elképzelésnél radikálisabb decentralizációt képzel el, konföderatív berendezkedéssel és egy pusztán jelképes királysággal.

Patthelyzet ez a javából. Nem is látszik a kiút, hiszen a flamand N-VA olyan feltételeket támaszt, amiket épeszű vallon nem fogadhat el. Az N-VA végső célja ugyanis Flandria függetlensége. Békés úton, fokozatosan – ellentétben tehát a szélsőjobbos Flamand Érdekkel (Vlaams Belang, VB) –, de Flandria kiválásában gondolkodik. Márpedig ilyen alapállásból nehéz az együttműködésről tárgyalni.
Klasszikus értelemben vett anarchia szerencsére nincs Belgiumban, helyén van ugyanis a flamand kereszténydemokrata Yves Leterme vezette ügyvivői kormány. Noha a kormányfő sok kritikát kapott, amiért összetévesztette a belga és francia himnuszt (a nemzeti ünnep alkalmából tartott központi misén ráadásul mobilozott), az mindenképp dicsérendő, hogy Belgium szépen elvegetál. Van költségvetése, a folyó ügyeket intézik, sőt, rutinból lenyomták az EU-elnökségi feladatokat is – de az egyre égetőbb gazdasági reformokra természetesen már se felhatalmazásuk, se támogatottságuk nincs, így a feladatuk kimerül a tűzoltásban.

Most, hogy Elio di Rupo is bedobta a törülközőt, nincs könnyű helyzetben a király. Felmerül ugyan új választások kiírása, ám ez sem oldaná fel a patthelyzetet, az előrejelzések ugyanis a tavalyihoz hasonló eredményt vetítenek előre. Ráadásul a választási kampány bizonytalan időszakot hozna az ország életében (hiszen az ügyvivő kormány is inkább a lakosság megszólítására koncentrálna), a lehető legrosszabbkor. Görögország után most éppen Olaszország van bajban, de az adóslistán rajta van Portugália, Spanyolország és Írország is. Nem kell sok ahhoz, hogy szégyenszemre a hatalmas adóssággal és szintén ijesztő költségvetési hiánnyal küszködő Belgium is rajta találja magát.


A legfőbb gond Brüsszel

Az etnikai, nyelvi és gazdasági ellentétek mellett a tárgyalások legfőbb akadályát egy praktikus probléma jelenti: a főváros, Brüsszel hovatartozása. A város ugyanis nem csupán Belgium és az Európai Unió fővárosa, hanem Brüsszel-Főváros Régiónak, a Francia Közösségnek, a Flamand Közösségnek, és a Flamand Régiónak is. Igen, ennyire bonyolult a belga rendszer, ezért is mondják sokan, hogy a belga együttélésnél már csak egy dolog nagyobb képtelenség: a kettészakadás.

Brüsszel 90 százalékban francia ajkú város (noha hivatalosan kétnyelvű), ugyanakkor a flamand részbe ékelődik be egy enklávéként. A várost érthető módon mindkét fél magának akarja (Flandria területei, Vallónia nyelvi alapon), így egy esetleges szétszakadás nyomán vélhetően egyikük sem fogja azt megkapni – a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy egy európai speciális övezetként működne tovább, bármit is jelentsen ez.


A humor megmaradt

Több, mint egy évnyi döntésképtelenség kellőképpen felkorbácsolhatná az indulatokat – ehhez képest a belgák inkább cinikus rezignáltsággal veszik tudomásul a történteket. A patthelyzet harmadik hónapjában kezdődtek a tüntetések, jellemzően az egység mellett kardoskodók vonultak utcára, jelezve, hogy ők sem nem vallonok, sem nem flamandok, hanem szigorúan belgák. A figyelemfelkeltő demonstrációk aztán idővel elhalkultak, mígnem elértek a kormány nélküli 100. naphoz, amit sok helyen utcabállal „ünnepeltek”.

Ekkor született az a világsajtót is bejárt gerillaakció, amikor egy újságíró felrakta Belgiumot az Ebay-re. „Királyság három részben: külön-külön is elvihető (egyben nem ajánlott)”, szólt az felhívás. A potenciális vevőt figyelmeztették, hogy használt áruról van szó, amihez hozzátartozik a 300 millió eurós adósság is. Az 1 eurós kikiáltási árról induló licit a 10 milliót is elérte, mire a szolgáltató eltávolította a hirdetést.

A világrekord elérését is több megmozdulás kísérte, az észak-afrikai forradalmakra rímelve például „sültkrumpli-forradalomra” szólítottak fel helyiek, nem sokkal korábban pedig „Növessz szakállat az új kormány felállításáig!” akció indult. Ennél azonban még nagyobb visszhangja volt egy szocialista szenátor asszony felhívásának, aki azt tanácsolta a politikusok feleségeinek, hogy szexsztrájkkal gyakoroljanak nyomást döntéshozó férjeikre. A szenátor ennek hatékonyságát Kenyában tapasztalta meg még 2009-ben, ahol az egy hetes akció valóban sikeres volt, hiszen – ideiglenesen ugyan, de – feloldotta a két párt vezetői közötti ellentéteket. Az ötlet egyébként nem új: Arisztophanész Lüszisztraté című drámájában is így érik el a görög asszonyok, hogy véget érjen a peloponnészoszi háború.


Nincs igazán jó megoldás

Bárhogy is alakul Belgium jövője, valakinek biztos fájdalmat fognak okozni. A jelenlegi állapot érthetően frusztrálja a flamandokat, a kettéválás azonban a vallonokat sodorja kilátástalan helyzetbe. Talán egy lazább szerkezetű, mégis egyben maradó (konföderatív) Belgium lenne a legideálisabb kompromisszum, a kérdés csak az, hogy a folyamatosan radikalizálódó flamandok ebbe belemennének-e.

Egy esetlegesen (a németekkel együtt) magára maradó Vallónia előtt mindenesetre több lehetséges út is áll: önállósodni nyilván nem fog (még ha Brüsszelt meg is kapja, nagyon fejletlen lenne), így hát a nyelvi logika alapján csatlakozhatna Franciaországhoz (de Párizsnak mi szüksége lenne rá?), vagy akár a Luxemburghoz. Ez utóbbi ötlet eléggé meredeknek tűnik, pedig nem az: ott a német mellett a francia is hivatalos nyelv, ráadásul ugyanaz a ház adja az uralkodót, mint Belgiumban – a luxemburgi nagyherceg Albert király unokaöccse.


Az EU vége?

Nemzetközi szinten nagyon sokan bosszankodnak a belga belpolitikai válságon, hiszen éppen a legfőbb európai alapértékeket – a szolidaritást, a békés egymás mellett élést, a sokszínűséget – kérdőjelezi meg az Unió egyik alapító tagja. Belgiumnak éppen hogy példát kellene mutatnia, az egységes Európa ideáljának propagálása helyett azonban maga is tevékenyen részt vállal az EU gyengítésében.

Sokan attól is tartanak, hogy Flandria szeparatista törekvései lendületet adhatnak Európa többi elszakadásban érdekelt kezdeményezésének, mint az Albániában élő görögöknek, a Bosznia-Hercegovinában élő szerbeknek, az Észak-Ciprust megszállva tartó törököknek, a Dániához tartozó Feröer-szigetek pártjainak, a Spanyolországban élő katalánoknak, a francia és spanyol területre is átnyúló baszkoknak, az Olaszországból kiválni kívánó északi területeknek, vagy éppen a székelyföldi törekvéseknek.

Figyeljük meg a görög válsággal kapcsolatos párhuzamot is! Athént most ideiglenesen – kénytelen-kelletlen – megmentette az EU, de a tendencia világos: az Unió központi hatalmai egyre kevésbé hajlandóak áldozathozatalra a leszakadó térségekért. Nem csinál mást a Belgiumban a feltételeket diktáló Flandria sem: nem kér az elmaradott Vallóniából, szeretne megszabadulni ettől a fejletlen perifériaterülettől. Nyilván egyik pillanatról a másikra nem teheti ezt meg – túl nagy lenne a tiltakozás –, de hosszú távon nem elképzelhetetlen ez a végkifejlet. Ez a hozzáállás lehet azonban végső soron az Európai Unió halála.

Tóth Miklós

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére