Pat Robertson Gbagbóért kampányolt

Amerikai keresztények a népirtó diktátor mellett

Abidjani palotájában, feleségével együtt fogták el Laurent Gbagbo volt elefántcsontparti elnököt, több hónapos politikai válság és több hetes katonai offenzíva zárult le ezzel. Megfordultak tehát a szerepek: az eddig a Golf Hotel „börtönében” csücsülő Alassane Ouattara kiszabadult, a volt elnök pedig fogságba esett. Noha Gbagbo hívei francia puccsról beszélnek, Párizs és az ENSZ is határozattan tagadta, hogy tevékenyen részt vettek volna Gbagbo letartóztatásában, szerintük azt egyedül a felkelők, az Ouattara elnökhöz hű Köztársasági Erők hajtották végre.

Az már korábban látszott, hogy ez a fordulat csak idő kérdése, hiszen az ellenzékiek úgy szántottak végig Elefántcsontparton – elfoglalva többek között a fővárost és San Pedro kikötőjét, a kakaóexport fő bázisát –, mint kés a vajban. Az abidjani ütközet azonban a vártnál hosszabban elhúzódott, annak ellenére, hogy az ENSZ és Franciaország is bevetette Gbagbo ellen haderejét. A nemzetközi beavatkozás egyébként sem segítette feltétlenül a válság gyors lezárását, hiszen Gbagbo „külföldi puccskísérlet” vádjával próbálta mobilizálni az afrikai országokat, hogy siessenek segítségére – sikertelenül egyébként.

A Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) főügyésze, Luis Moreno Ocampo is szerencsétlenül nyilatkozott, amikor kijelentette, hogy „senki nem menekülhet a felelősségre vonás elől”. Ez ugyanis a politikai tárgyalások előtt egyértelműen bezárta a kapukat, Gbagbo számára nem maradt más választás, mint fegyverrel harcolni a végsőkig. A volt elnököt jelenleg ismeretlen helyen tartják fogva, sorsa kérdéses. Az ICC szívesen látná őt a hágai vádlottak padján emberiesség elleni bűncselekmények miatt, ám az is lehet, hogy végül elefántcsontparti bíróság előtt kell felelnie az elkövetett atrocitásokért. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága mindenesetre felállított egy vizsgálóbizottságot az atrocitások kivizsgálására, amit egy thaiföldi, egy szudáni és egy benini jogász vezet.

Most jön csak a neheze

Az új elnök, Alassane Ouattara nyugalomra és megbékélésre szólított fel, óva intve az elviekben hozzá hű felkelőket a bosszúhadjáratoktól. Ennek a veszélye ugyanis komolyan fenyeget, az abidjani csata második felére az addig szinte kizárólag a Gbagbo csapatainak bűncselekményeiről szóló jelentések mellett megjelentek olyan hangok – többek között a Human Rights Watch-é –, hogy a felkelők is akár több száz civilt lemészároltak hadjáratuk során. Ouattara pedig hiába szólította fel őket önmegtartóztatásra, valójában neki nem volt – és jelenleg sincs – komoly ráhatása az irreguláris hadseregre. Sokan éppen attól tartanak, hogy a felkelők most majd az elnök orra alá tartják a markukat, amiért hatalomra juttatták őt.

Hatalmas teher nyomja tehát Ouattara vállát. A hosszan elnyúló válság az ország minden dimenziójában óriási károkat okozott. Elmélyítette a 2002 és 2007 közötti polgárháború alapját szolgáló északi-déli ellentéteket, milliós nagyságrendű menekültáradatot generált, a kakaóexport leállítása pedig a gazdaságot érintette érzékenyen. Abidjan utcáin még mindig fekszenek magukra hagyott halottak, a Gbagbo-párti kerületek lakói pedig kivégzésekről és razziákról számolnak be. Mások arról panaszkodnak, hogy katonák – hol egyenruhában, hol civilben – egész egyszerűen kifosztanak kiszemelt üzleteket. A rend helyreállítása érdekében az ENSZ és Franciaország is segíti az elefántcsontparti rendőrség munkáját, ám ez utóbbi testület komoly gondban van, a harcok során ugyanis a legtöbb épületüket bezárták, többet pedig komolyan meg is rongáltak, tagjai egy része pedig elmenekült a városból.

A társadalmi megbékélés és az igazságszolgáltatás is vérverejtékes munkának ígérkezik. A kezdeti „jó és rossz harca” narratíva hamar megdőlt, mára már világos, hogy az északi felkelők ugyanúgy követtek el emberiesség elleni bűncselekményeket, mint a másik fél. Ami végső soron nem csoda: kalasnyikovokkal felszerelt, kellőképpen feltüzelt, ám bármiféle katonai kiképzést és fegyelmet nélkülöző gerillabandáról beszélünk – nem lesz egyszerű feladat az integrálásuk a hivatalos hadseregbe. Már csak azért sem, mert azzal fel kellene adniuk az északi országrész egyoldalú ellenőrzését.

Gbagbo-párti amerikai keresztények

A nemzetközi közösség szokatlanul egyöntetűen állt ki Alassane Ouattara mellett, még az afrikai országok körében is csak néhány maga is diktatórikus állam (mint például Líbia és Angola) állt ki Laurent Gbagbo mellett. Ennek fényében különösen meglepő, hogy egyes amerikai keresztények miként interpretálják a konfliktust.

Az amerikai „keresztény jobboldal” – amely egyébként a republikánus idősebb és ifjabb George Bush-nak egyaránt egyik legfőbb választói bázisa volt – nehezen megfogható, heterogén csoportosulás, ám radikális konzervativizmusuk egyik közös pontjuk. A szigorú protestáns felekezetek így érdekes tálalásban láttatják híveikkel az elefántcsontparti konfliktust: Pat Robertson keresztény médiamogul például nyíltan Gbagbo mellett kampányolt – egy okból: mert ő keresztény. „Látják, áhítattal hallgatja a lelkész beszédét, keze pedig a Biblián pihen” – érvel egy videóban, jelezve, hogy itt egyértelműen a jó (a hívő keresztény Gbagbo) és a rossz (a muszlim, tehát szükségképpen szélsőséges Ouattara) között folyik a küzdelem. Bár ez a keresztény-muszlim leegyszerűsítés nem is teljes mértékben igaz, hiszen a felkelők vezére, egyben Ouattara miniszterelnöke, Guillaume Soro például római katolikus, jól illeszkedik ez a felfogás az amerikai konzervativizmus George W. Bush idején megtapasztalt iszlamofóbiájába.

Az amerikai politikában erős lobbival rendelkező mozgalom más vezéralakjai is kiálltak Gbagbo mellett, az iszlám terjedése elleni keresztény oszlopnak titulálva az elefántcsontparti zsarnokot. Az oklahomai szenátor, Jim Inhofe például Hillary Clinton külügyminiszternek is levelet írt ez ügyben, azzal érvelve, hogy „matematikailag lehetetlen, hogy Gbagbo veszített volna.” Glenn Beck, a demagóg amerikai televíziós műsorvezető tendenciózusan a „keresztény” és a „muszlim” elnökjelölt csatájáról számolt be, többször jelezve, hogy az összes halálesetért Ouattara a felelős. Európában is akad ennek az áramlatnak képviselője, a francia szélsőjobboldali Nemzeti Front vezetője, Jean-Marie Le Pen azt nyilatkozta, hogy Ouattara győzelmével Elefántcsontpart „muszlim befolyás alá kerül”.


Tóth Miklós

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére