Mivel etet minket az Isten?

Akkoriban enyhe éjszakákon fölmentek az emberek a tetőre; kocka alakú házaikat – bibliai parancsnak megfelelően – tetőkorláttal látták el, hogy le ne essen senki bámészkodás közben. Nem volt még fényszennyezés, ezért napszállta után Korazim, Bethsaida, Betlehem, Jeruzsálem és a többi város felett föltárult a mindenség feneketlen, sötét tava. A Zsoltárok könyve nyolcadik részében a zsidók királya, Dávid fölnéz az égre, és így szól: „Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél: Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?”
 

Ezt a reszkető békességet

Az ember az egyetlen lény, amely képes fürkészni az eget, a többit anatómiája vagy egyéb elfoglaltsága akadályozza ebben. Mióta ember néz az égre, gondolkozik – s az első, amit megállapít, hogy a világmindenség nagy, ő pedig kicsi. Ha tehetné, kimérné vödörrel az eget: na, mekkora, mekkora? Mi van rajta túl, és azon meg azon túl?

Misztikus filozófusok szerint a világegyetem belefér az agyunkba, sőt benne is van. A mindenség káprázat. Ülünk a tetőn, a minden közepén, ám ez a minden voltaképp semmi; az ember a végtelen boldogságú semmit tölti meg ábrándjaival. A szolipszista bölcselet is ebből a gondolatból merített. „Solus ipse”, azaz: egyedül van az ipse. Nem csak az eget találja ki folyton: a földet is, a másik embert, önmagát is, még a kitalálást is; ám a káprázat – ezt már napkeleti bölcsek teszik hozzá – a leleplezés szent pillanatában eloszlik, és marad a semmi ragyogása. A semmi a minden, a minden a végtelen, az idő körbeér, a tér önmagába fordul, ez mind együtt az isten, az isten pedig én vagyok, tat tvam assi, ahogy a szanszkrit mondja.

A materialisták számtanpéldába fogják a mindenséget. Semmi sem nagyobb, mint a számtan, és semmi sem nagyobb, mint az ember, az istent teremtő csodaszellem, ahogy Babits nevezi. Ül az ember a tetőn, a fejében minden mindennel találkozik és összefügg, és a párhuzamosok a végtelenben összesimulnak. Nincsen új az ég alatt; az alap, a mérték és a cél minden esetben ugyanaz. Ehje aser ehje, mondja az ember: vagyok, aki vagyok. 

A gondolkozás a tetőn ülő ember ethosza. És ez a veszte is. Azt szokták mondani, a filozófia kérdezés – nem igaz, a kérdezéshez két fél kell. A filozófia körforgás. Nem kérdez és nem beszél, mert nincs kihez, egyedül van az ipse az ég alatt, és gondolkozik. És mér, és meregeti vödrével az eget. Minden mértékegység antropocentrikus; könyök, ujj, láb, öl, hüvelyk – hány hüvelyk ide a nap? Ember nélkül a világegyetem nem lenne nagy, de kicsi sem. Nem volna értelme a kérdésnek, sőt nem létezne kérdés.

De miért nem tud szabadulni a tisztelt olvasó a gondolattól, hogy végső soron nincs nála hatalmasabb? Azért, mert fél a csillagközi szakadékoktól, a közömbös és hideg ragyogástól; megsejti olykor, hogy a pár csillogó műhold meg rakéta dacára, amelyet széttüsszentett a naprendszerben, eléri egyszer az idő körfűrésze, s a párhuzamosok irtózatos karambolban fognak találkozni.

Nappal még emberléptékűek a dolgok. A nap elvakít, ha fölpillantunk, hát itt marad tekintetünk a felhők alatt, ahol tulajdonképp elboldogulunk: sereg sereggel szemben, párt párttal szemben, nő férfival, felekezet felekezettel, ország országgal szemben, gyógyszer a betegséggel szemben, felejtés a halállal szemben. Belátjuk és számolgatjuk az időt: ekkor itt leszek, akkor ott. Családunk van és nemzetünk, hazánk és munkahelyünk, szerelmesek vagyunk, és fiatalok és öregek és gyerekek. De este Dávid fölmegy a tetőre, és minden léptékét elveszíti. Szeretnék az égben horgászni, mondja Thoreau, melynek mélye csillaggal kavicsos.

Dávid túllát az égen. A Bibliát nem értő misztikusok és materialisták ezt úgy magyarázzák: lám, Dávid is fölteszi a bölcselet örök kérdését: „Kicsoda az ember?” Nem, Dávid zsoltárt ír, istendicséretet. Túllát a csillagokon, és látja Istent. Nem lesz eggyé a teremtővel, de érzi magán a leheletét. Belereszket – mert ebbe az ember belereszket –, s meg is nyugszik abban a pillanatban. Ezt a reszkető békességet nevezik a pszichológusok mysterium tremendinek, az istenközelség élményének. A gazdag király, sikeres hadvezér, elismert költő és zenész, a férfi, aki előtt ellenségei hódolnak, akibe Izrael leányai szerelmesek, most nagyon gyönge és kicsi. Isten tenyerén jó kicsinek lenni. „Kicsoda az ember, hogy gondod van rá?” Nem feszül a tudata pilléreinek, megérti, hogy nem kell mindent értenie; elég, hogy az, aki a világokat teremtette a semmiből, ért mindent – a kormányzás úgyis az ő dolga. Dávid tudja, hogy Isten alkotta, és ő adott neki országot, házat, feleségeket, gyerekeket, győzelmet és vereséget, ő vonzotta föl a tetőre fürkészni a csillagokat, és ő adta szájába a zsoltárt.
 

Szabad-e vagy?

Az ember, míg a Bibliát nem ismeri, berzenkedik a predesztináció ellen. Pedig ha nincs eleve elrendelés, Isten sincs. Ha van Isten, akkor nincs véletlen, és nincs önkényes emberi akarat. Akkor ő minden akarat ura. Nincs, aki felelősségre vonja, de bárkit felelősségre vonhat. Ha van Isten, nem kérhető rajta számon háború, betegség, ínség, bűn, ördög és pokol, mert ha ő van, akkor az ő igazsága és méltányossága csak tökéletes lehet, a miénk pedig tökéletlen. A létező Isten nem mérhető a mi igazságérzetünkkel, mert minden igazság belőle fakad, s az igazság mértékét is ő szabja meg. Bármit tesz, annak egyrészt jónak, másrészt – a mi korcs, megromlott, önző és szituatív igazságérzetünk számára – érthetetlennek kell lennie.

A mindenségben nem fér meg a létező Isten és az ember szabad akarata. A teológusok már az egyháztörténet korai századaiban foglalkozni kezdtek a szabad akarat kérdésével, de máig nem tudtak megbirkózni vele. Miért? Mert rossz a kérdés. A szabad akarat a hellén filozófiából szivárgott be a teológiába, és az általa szült viták mentén egyházszakadások történtek, mert mindenki máshol akarta meghatározni a helyét. A töprengő ember folyton azt kérdi, hol az én szabad akaratom. A zsidók, akik az ószövetségi kinyilatkoztatást személyesen Istentől kapták, egy percig sem foglalkoztak szabad akarattal. Jézus sem, az apostolok sem. A szabad akarat nem szerepel a Bibliában, még csak szinonim kifejezés sincs rá.

Vannak persze praktikus isteneink, akiknek semmi bajuk a szabad akarattal. Be lehet tenni őket fiókba, farzsebbe, felakasztani a falra; besuvasztani egy vasárnap délelőttbe vagy néhány szikár tantételbe – lehet velük viccelni, beengedni vagy kizárni, elfogadni vagy elutasítani őket. Az emberalkotta isten mindig a cselekvésünk vagy gondolkozásunk tárgya. Nagyon aranyos, csak sajnos nincs; s épp akkor nincs, mikor kéne. Hiszen egyszer mindenki rájön, hogy kint van a tetőn, pucéran és egyedül. Rájön, hogy kicsi és gyönge, odalent maradt mindene, még a képzelőereje is, és már nem képes visszamenni érte. Akkor az eget feneketlen gödörnek látja, az istenei sincsenek sehol.

Dávidnak nincsen szabad akarata, ezért boldog. Azt állítja, a hatalmas Isten törődik vele. Mi baj érheti azt, akivel a Mindenható törődik? Jahve-salom, mondja Dávid. A salom békességet jelent; a héber nyelv logikája szerint a madár békessége az ég, a halé a víz, az ember békessége pedig az Isten. Áldás, békesség. Az általunk teremtett világ nem vezet békességbe: a misztikust bamba révületbe viszi, a materialistát meg aktivizálja, hogy nekiálljon megvalósítani a világát. Így születnek az ideológiák és a rémuralmak.
 

De azért vannak olyan bölcsek is, akik reménykedve nézik az eget. A háromkirályok valójában nem királyok, az eredeti szöveg szerint mágusok, így nevezték akkor a keleti filozófusokat. Ők hárman: profán háromság. A bölcsek olvasták a Bibliát, és lesték az eget. „És mikor meglátták a csillagot – írja Máté –, igen nagy örömmel örvendezének.” A karácsony szóba belehallatszik az inkarnáció, azaz a testetöltés. Már az ószövetségi népnek megüzente Isten, hogy el fog jönni, azt is, hogy Dávid törzséből, asszony magvából származik, azt is, hogy Betlehembe fog érkezni. Betlehem, ezt így lehet fordítani: a kenyér háza. Egy régi, magyaros bibliafordítás szerint Kenyérházán született Krisztus. Ahonnét az élelem, az élet származik. Jézus később így szól önmagáról: én vagyok az élet kenyere, az égből aláhulló manna. Szent beetetés. Ahogy a horgász beetet a tavon: kenyérdarabokat szór a vízbe, hogy oda gyűljenek a halacskák, ő meg kifogja, hogy megegye őket.

De Isten nem ezért fog ki, hanem hogy megetessen minket, önmagával. Karácsony éjjelén felszolgálta nekünk az első eucharisztiát. A betlehemi éjszakán ragyog az ég, kitárul az égbolt, és az angyalok azt kiabálják, amint Lukács írja: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” És ez az evangélium, hogy e hatalmas, mindenható, létező és szabad akaratú Isten a javunkat akarja. Istálló sötétjében zihál a szűz; József valami sebtében előkotort ronggyal idegesen törölgeti a homlokát, ügyetlen mozdulataival felrebbenti az alvó legyeket; végül a trágya- és szénaszagban gyönge gyereksírás hallatszik, Mária hátrahanyatlik, az ég ragyog. Néhány száz évvel korábban Ésaiás próféta, kezeit az ég felé emelve – akkoriban így imádkoztak, mint a gyerek, aki várja, hogy fölvegyék –, látva a világ hitetlenségét, felkiáltott: „bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál!” Ésaiást később akkurátusan kettéfűrészelték népe sötét szívű tagjai, mondván, ne beszéljen már annyit az Istenről. De mikor ütött az óra, a mindenség teremtője, aki kiméri a teret és az időt, egészen kicsiny emberré lett; József áldja az Urat, és toporzékol örömében, a napkeleti mágusok már a város szélén tudakozódnak, s lassan, álmosan cihelődnek a pásztorok is. És szerte a világon kicsap a harcterekre a szabad akarat, és tenyésznek a halál vírusai, mert nincsen békesség a világon, mert nem nagy az ember, de képzeli, Ádám óta mást nem is képzel.

A materialista és misztikus pásztorok, filozófusok, mosónők és egyéb potentátok sokat töprengenek rajta, hogyan kéne magyarázni a karácsonyt, pedig nem magyarázatokra, hanem békességre vágyunk: arra, ami Dávid lelkét belepte ott a tetőn: micsoda az emberfia, hogy törődsz vele? Arra a békességre éhezünk, amely a filozófusok lelkét belepte, mikor meglátták a világ teremtőjét az istállóba vágó csillagfényben, Mária mellére tapadva, és leborulhattak végre előtte az emberi gondolat görcsétől megszabadulva. Azt predesztinálta a mennyei és földi téridőkön kívül, az örök pillanatban az Isten, hogy végigjárja az embersorsot. János evangélista leírja, hogy egy nyári éjszakán Jézus kint ült a tetőn egy öreg farizeussal, Nikodémussal, és azt mondta neki: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Mária, a prófétalelkű asszony boldog is meg fél is – még nem érti, hogy az emberparány kozmikus gőgjének büntetését ez a csecsemő fogja elszenvedni, aki telesírja a fura, motoszkáló betlehemi éjszakát.

Mi pedig csak szaladgálunk, akcióhajhász nemzedék, karácsonyról karácsonyra. Folyik az immanens beetetés: tömjük a kamránkat meg a bendőnket akciós bejglivel, akciós pulykával, mégis éhesek maradunk. Budapesten nincs békesség, és az idő is vacak. A város fénye eltakarja az eget, kivillognak a szobákból a karácsonyfák és a televíziókészülékek, mindenütt zene szól, és hiába fülelsz, nem hallod az angyalok énekét. Tele van szabad akarattal a város, és tele van a szíved háborúval és halállal. És úgy éjfél után csönd lesz, az ég zavaros vizében ütni kezd egy templomóra. Békére éhes, Krisztusra éhes a világ.

Balavány György

(részlet a szerző Kivezetés a filozófiából című, kiadás előtt álló esszékötetéből)

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére