Volt egyszer egy Mindennapi

Tisztelettel jelentem: Magyarország egyetlen független keresztény közéleti lapja, a Mindennapi.hu befejezte pályafutását.

Ha emlékeztek még, 2010. október 23-án indultunk a Corvin közi helyiségből egy nagylelkű támogató segítségével, aki a pénzt, a paripát és a fegyvert biztosította.

Nem rossz kezdése egy forradalomnak és szabadságharcnak.

Merthogy az volt: a szavak szabadságharca. A Szóé. A Szó szabadságharcát önmagunkkal is meg kellett vívnunk, hogy világosan ki tudjuk és merjük mondani, amit evangéliumi hívőkként – egy kisebbség tagjaiként – társadalomról, kultúráról, egyházról, politikáról gondolunk. Ismeretlen terepen, nem túlzok, aknamezőn jártunk; nemcsak az igaztalan támadásokat, hanem a tévedéseinket is vállalnunk kellett. Az eredményről egy konkurens lap főszerkesztője mondta: kulturális sokk, ami kiszámíthatatlan, emészthetetlen és kikerülhetetlen.

Csekély másfél éves korunkra átestünk egy csomó gyermekbetegségen. Elkövettünk hibákat is – a legnagyobbakat nyilván én. Viszont: ennyi idő alatt ekkora látogatottságot és elismertséget keresztény lap még nem produkált. Állítólag sikerült az evangéliumi gondolatot úgy megfogalmaznunk, hogy sokan megérezhették a vonzerejét. Nem tudom. Számomra a legszebb olvasói visszajelzés ez volt: „srácok, én nem vagyok keresztény, de ez kib...ott jó.”

Köszönet mindenkinek, aki segített, és a munkatársaknak, akik minden szavukkal médiatörténetet írtak. Külön tisztelet azoknak, akik kitartottak az utolsó töltényig. És persze köszönet nektek, olvasók, akiknek csináltuk. De főként annak jár hála, aki létezést ad mindennek. Persze, hogy érte és általa volt a Mindennapi, azért és az által, aki a dolgok idejét megszabja, bölcsebben, mint mi szoktuk.

Úgyhogy ne kérdezzétek, mi történt valójában. Én sem tudom igazán. Ha tudnám: lehet, hogy inkább nem akarnám tudni.

Mikor megvolt a temetés – zárcsere, leltár, utolsó takarítás –, és mentem hazafelé a Corvin közből, megakadt a pillantásom egy táblán, amit nem vettem észre addig. A mozi kávézójának bejáratánál függ, ez van rája írva: „Dicsőség a legyőzöttnek”. Azt gondoltam először, milyen fura, hiszen ebben a világban minden dicsőség a győztesé, aki a dobogó csúcsáról fröcsköli a pezsgőt.

De aztán arra a Legyőzöttre gondoltam, akinek nevében az egészet csináltuk. Rövid szabadságharcot vívott, ami halálos bukással végződött – és mégis övé a dicsőség.

A történet szerint, amiben hiszek, a bukás csak átmeneti. Utána feltámadás következik.

Úgyhogy sziasztok:

Balavány György
főszerkesztő

vans.blog.hu

Balavány György összes blogbejegyzése

• Cimkék:
mindennapi szabadság köszönet

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére