Lázadó királylány és humanitárius apáca

Ma ünnepeljük a magyar punk szentet

Nem bővelkedünk túlzottan nemzetközi hírű szentekben, de Árpád-házi Szent Erzsébet a mai napig közkedvelt szentje Európának. Ennek oka talán az is lehet, hogy a lázadó lelkű királykisasszony sok tekintetben meghaladta korát. Humanitárius cselekedetei, határozott kiállása és értékvállalása talán közelebb áll a mai keresztény női ideálhoz, mint saját kora asszonyeszményéhez. Nekünk, magyaroknak talán annyira nem is meglepő Erzsébet határozottsága, ha tudjuk, hogy édesanyja a Katona József Bánk bánjából ismert Gertrudis. A nagy akaratú királynő a korabeli források alapján szerető feleség és példás anya volt. Erzsébet tőle örökölhette céltudatosságát, és azt, hogy nem sokat törődött a konvenciókkal, az Árpádok vére pedig szilajságában ütközhetett ki.

A kis Erzsébet – akit alig négyévesen elígértek a türingiai őrgróf Hermann nevű fiának – már kora gyermekéveiben is kitűnt különcségeivel. Ha a középkori szentek gyermekkorára gondolunk, akkor égre emelt tekintetű, vérszegény leánykák jutnak eszünkbe, akiket nem érdekelnek a földi hívságok. Erzsébet azonban nem ilyen volt. Ernst Wies Szent Erzsébetről az 1990-es években írott munkája szerint a lázadó szent „osztályának provokátora és bosszantója lett”, aki felrúgott minden konvenciót. Leendő anyósa, Zsófia növekvő aggodalommal figyelte a lány „féktelen viselkedését” és furcsa szokásait. Azt még meg is bocsátották volna neki, hogy játékait szó nélkül abbahagyta, hogy „Istent szeresse”.

Az azonban megbocsáthatatlan véteknek tűnt, hogy nem volt hajlandó betartani az udvari etikettet, és egyáltalán nem viselkedett királylányhoz méltóan: képtelen volt elsajátítani a kor szokásai szerint nőiesnek és nemesnek tartott tipegő járást, affektáló beszédmódot, utált táncolni, megvetette a cicomát, a szép ruhákat. Vad lovaglásaival nemcsak anyósát, hanem a német nemes urakat is halálra rémítette. Királynői méltóságát soha nem érzékeltette, embertársait, közöttük a szolgálókat, szegényeket, koldusokat, de még a leprás betegeket is önmagával egyenrangúnak tartotta. Nem csoda hát, hogy a vadóc királykisasszonyt anyósa szíve szerint kiebrudalta volna a házból. Ám jegyese, Lajos kiállt Erzsébet mellett, és ragaszkodott ahhoz, hogy elvegye feleségül.


Idegen férfi a hitvesi ágyban

Mai szemmel nézve Lajos ragaszkodása nem meglepő, ha tudjuk, hogy gyermekkoruktól kezdve szerették egymást. Erzsébetet először Lajos bátyjának szánták feleségül, de már ekkor Lajos volt Erzsébet legjobb barátja. Hermann korai halála után lett csak Lajos jegyese Erzsébet, s kaphatott szabad utat szerelmük a házasságban. A kor erkölcsei és házassági szokásai között azonban a „szerelemházasság”, főleg nemesi körökben nemcsak hogy ismeretlennek, hanem szinte erkölcstelennek számított. A nő szűziességének misztifikálása, a testiség teljes megvetése jellemezte a kort, a testi szerelmet az alantas néprétegek zsigeri ösztöneként fogták fel. Az pedig szinte teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy az anyai döntés ellen a fiú felszólaljon, s elvegye azt a lányt, akit a család és a királyi udvar egybehangzóan alkalmatlannak tart a királynői méltóságra.

Mindenkit egyenrangúnak tartott. Kép innen.

De úgy tűnik, hogy Erzsébet Lajosban lelki társra talált. Míg abban a korban a házas felek még a hitvesi ágyban sem igazán mutatták ki érzelmeiket, kapcsolatuk alig lépte túl a formalitás határait, addig Lajos és Erzsébet úgy turbékolt Wartburg várában, mint egy gerlepár. Az udvar megütközéssel vette tudomásul, hogy nemcsak a lakomákon, hanem hétköznap is együtt étkeznek, együtt lovagolnak ki, vagy olvassák az Írásokat. A korabeli feljegyzések megbotránkozva jegyzik meg, hogy ha Erzsébet férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte: „ezernél többször is megcsókolta szívvel és szájjal” mindenki szeme láttára.

Így házasságukkal nemhogy konszolidálódott volna Erzsébet viselkedése, hanem immár férje jóváhagyásával végezhette „őrültségeit”. Lajos elfogadta a bőkezűen alamizsnát osztó Erzsébet Isten iránti rajongását is. Nem panaszkodott, ha hitvese a közös étkezéseknél vagy akár a főúri lakomáknál is visszautasította az ételt, mert éppen böjtölt. Még azt is megértéssel fogadta, amikor Erzsébet egy másik férfit fektetett a királyi ágyba. Celanói Tamás, Erzsébet első életrajzírója szerint ugyanis, amikor egyszer Lajos éppen hosszabb időre volt távol, Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, és hogy könnyebben ápolhassa, férje ágyába fektette. Amikor Lajos hazaért, először felháborodott, mikor azonban belépett a szobába: ,,Az Úr megnyitotta belső látásának szemét, és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!”

Szerelem mindhalálig

Erzsébet és Lajos szerelme mesébe illő volt, de nem tartott sokáig, mert az 1227. évi keresztes háború során a férj elvesztette életét. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s amikor megtudta, kiáltozva rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!” Mikor egy esztendő múltán férje teteme hazaérkezett, Erzsébet ugyanúgy kilovagolt elé, mint régen. A koporsóra borulva így búcsúzott élete szerelmétől: „Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni, még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adaadnom érte.”

Erzsébet Lajos halála után sem adta fel a szerelmet: Isten szerelemese lett mindhalálig. Vagyona ráeső részét elosztotta a szegények között, és 1228-ban bevonult a ferences rendiek marburgi kolostorába. Özvegyi javaiból ispotályt rendezett be Marburgban, ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló, ami szintén szokatlan volt, mivel akkoriban csak férfiak gondozták a betegeket. Erzsébet szó szerint odaadta életét a szegényekért, hiszen alig 24 évesen végkimerültségben halt meg. Szentté avatása nem volt olyan egyszerű: a pápának és a teológusoknak is fejtörést okozott ez a nem mindennapi nő. Élete, a halála utáni csodák egyértelműen bizonyították, hogy alkalmas a szentek közösségére, ám az, hogy kolostorba vonulása előtt házas volt, gyermekeket szült, így szüzességét nyilván elveszítette, komoly problémát jelentett az avatási procedúra során. Végül 1235 pünkösdjén avatták szentté a renitens királykisasszonyt, aki így még halálában is kalamajkát okozott a pápának.

Miklya Luzsányi Mónika

A nyitókép innen.
 

• Cimkék:
szent erzsébet királynő szentek egyház vallás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére