Egy oratórium feltámadása

Liszt Ferenc mint Szent Erzsébet

A legenda hat jelenetben meséli el a szentéletű királylány életét, így a híres rózsacsodán kívül láthatjuk, amint megérkezik négyévesen Wartburgba, ahogy férje elmegy a keresztesekkel a Szentföldre, ahogy kiűzik fiatal özvegyként saját várából, ahogy elbúcsúzik szeretteitől, végül ahogy II. Frigyes császár eltemeti. Összefüggő cselekmény helyett állóképek lazán szőtt sorozatából áll az oratórium, amelynek egységét azonban belső zenei logikája biztosítja, amely a korábban említett „szó-lá-dó” keresztmotívum, és a Szent Örzsébet asszony kezdetű katolikus népénekből kialakított motívum kettős szövetére épül.

Liszt Ferenc a Szent Erzsébet legendája című oratóriumát 1857-1862 között írta, az ősbemutatóra 1865-ben a pesti Vigadóban került sor. A komponálás öt éve alatt Liszt élete drámaian megváltozott. Miközben művészként hercegeknek kijáró tisztelet övezte, hiszen III. Napóleon, Ferenc József és a weimari nagyherceg is kitüntette, életét tragédiák sora kísérte, így 1859-ben meghalt Daniel fia, 1862-ben Blandine lánya. Megrázkódtatást jelentett számára az is, hogy 1861-ben a pápa előbb engedélyezte, majd megtiltotta Sayn-Wittgenstein Caroline hercegnővel tervezett esküvőjét, sőt értésére adták, hogy nem nevezik ki a Vatikán zenei együtteseinek vezetőjének.

A Szent Erzsébet legenda az alkotó élet kettősségét jeleníti meg. Azokat a jeleneteket, amelyek Szent Erzsébet külső-belső vívódásait, látomásait, vagy végtelen emberi magányát jelenítik meg, hihetjük, hogy Liszt maga is megélte. Az oratórium lelkendező részletei (a kis Erzsébetet fogadó ünneplő kórus, a keresztes lovagok indulója, vagy a szentté avatási jelent) viszont a nagyromantika mesterét idézik.


Gátló szöveg

A Trisztán és Izoldával vetekedő jelentőségű oratórium méretei (bő 3 óra) miatt színpadra kívánkozik, témája miatt templomba, ám cselekmény híján egyik helyen sem állja meg a helyét – és erre maga Liszt figyelmeztette előadóit. A legenda egyes-egyedül a hangversenytermekben szólaltatható meg úgy, hogy abból ne vesszen el se a szent, se a profán – se a zene. Ezen nehézségek lehetnek felelősek azért, hogy az oratórium – noha zenei értékei vitán felül állnak –, vajmi ritkán kerül előadásra még a Liszt-központokban is. Az idei Liszt-év nagy feladata, hogy ezt a remekművet a repertoár részévé tegye.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar május 24-ei hangversenyén a Müpában Szent Erzsébet halála került a zenei cselekmény középpontjába, amelyet Kocsis Zoltán jelentős lassításokkal hangsúlyozott a korábbi igen élénk tempókkal szemben. Ekkor hallhattuk a nagyívű előadás legmegrázóbb akkordjait, végtelen halk pianóit, és legbensőségesebb hangszíneit, amelyek révén a karmester fenn tudta tartani a zene drámai izzását. Liszt számára is ez a jelenet – hogy kivel is találkozott a szent a mennyekben – lehetett a dramaturgiai csúcspont, s talán azért is tette oly hangsúlyossá a partitúrában úgy a szöveg, mind a hangszerelés terén.

Az énekes szólisták közül kiemelkedett Cser Krisztián (Hermann őrgróf) és Kálmándi Mihály (Lajos őrgróf), míg a zenekari jelenetek közül kitűnt az Erzsébet halálát lezáró fuvolaszóló. Viszont az NFZ hangzástól idegennek éreztem a kürtök recsegtetős fortissimóit. Lábjegyzetbe való megjegyzés, hogy ideje lenne újrafordítani a szöveget, mert Vargha Károly némileg dagályos szövege ugyan korhű, de a zenei folyamat élvezetét esetenként gátolja. Mindezzel együtt bízunk abban, hogy minél előbb repertoár-darab válik a Legendából, s legalább évente egyszer hallhatjuk.


Windhager Ákos
 

• Cimkék:
Liszt Ferenc Kocsis Zoltán Müpa zene koncert

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére