Júdás hullája valószerűen himbálózik

Jézus a Madáchban szupersztár

Webber rockoperáját a megírás óta eltelt negyven évben nem játszották sokszor magyar színpadon, legutóbb majdnem huszonöt évvel ezelőtt mutatták be utoljára. Az ősbemutatók annak idején minden országban hatalmas viharokat kavartak: nevezték antiszemitának, keresztényietlennek, volt, ahol politikai vonatkozásai miatt be is tiltották, a zene azonban mindent túlélt, és érvényes színpadi értelmezésévé vált Jézus történetének, melyben Jézus és Júdás emberként és egyenrangú ellenfélként áll szemben egymással.

Érhető, hogy nagy várakozás előzte meg a Madách Színház őszi premierjét, amely látványos színpadképet, megújult fordítást, hármas szereposztást, tartalmában és formájában is 21. századi előadást ígért. A Madách Színház ráadásul Webber-művek terén otthon van, jelenleg négy darabját tartják műsoron, joggal számíthattam frenetikus előadásra.

A nyitány első ütemeinél felszisszenek: a zenekar mintha dobozból szólna, pedig azt vártam, hogy a hangok betöltsék a teret. A régi hangszórók még recsegnek is néha, mintha nemcsak a darab, a technikai eszközök is a hetvenes évekből maradtak volna itt. Mindegy, a néző az ilyesmin hamar túlteszi magát, a látvány elfeledteti a bödönhangzást, nem hallgatok, inkább nézek.

Az instrumentális bevezetés alatt a rendező – itt Szirtes Tamás - meg tudja határozni az egész darab stílusát, hangulatát. A zsinórpadlásról leereszkednek a jelmezek, a színészek beöltöznek. Ezt már láttam. A filmadaptáció ugyanígy indul. Ráadásul mintha a ruhák is ugyanazok volnának: a stilizált korhű öltözékek mellett a hetvenes évek hippijeit látom. Legalább egy raszta vagy deszkás volna köztük a mi korunkat jelképezendő. Vagy Jézus követői automatikusan hippikké válnak? Egyedül Júdás tűnik kortársnak piros bőrdzsekijében. Biztos nagyon szigorú feltételeket szabtak a szerzők az új magyar bemutatóhoz, talán ragaszkodnak egy jól bevált képi világhoz. Nem baj, egy jó rendező bárhova be tudja csempészni a mondanivalóját, ha van neki.

Kíváncsian várom az első szöveget. Nincs nehezebb egy szerzőnek, mint saját magát újraírni. Vajon képes-e Miklós Tibor, a magyar szöveg írója átugrani a saját árnyékát? A harmadik sorra kiderül: nem képes. A fordításban egyrészt semmi költőiség, szolgai nyersfordítás, tele szótagszaporító töltelékszavakkal: még, én, már, hát, ma, most, és a többi. A prozódia pedig egyenesen hajmeresztő. Zenés műfajban az egyik legfontosabb tényező az énekelhetőség, vacak szöveget is elvisz a dallam, ha a kettő összesimul, és a rossz prozódia egy remek szöveget is tönkre tud tenni. Hát még ezt. Nehezen is érthető, nézem az eredetit a kivetítőn, és arra gondolok, miért is ne mehetne az egész darab eredeti nyelven, a kivetítőn magyar felirattal? Opera esetében megszokott eljárás, a nézők többsége tud olvasni, a magyar szöveg helyett pedig kárpótol a színpadi jelenlét. Már ha van.

Ebben az esetben nincs. A szereplők pusztán énekesek, nem válnak figurává, nem töltik meg tartalommal a zenét. Minden látható jó szándék és erőfeszítés ellenére lötyögnek rajtuk a súlyos szerepek, túl nagy nekik a színpad, képtelenek betölteni. Nem a hangjukkal, énekesnek mindegyikük kifogástalan, hanem a jelenlétükkel. Céltalanul járkálnak föl-alá a térben, ürességük, tehetetlenségül annyira egyforma, hogy ez nemcsak jó színészvezetés, hanem a rendezői koncepció hiányáról is árulkodik. Instrukció és alkotói ötlet nélkül pedig szegény színészek csak bolyonganak a színpadon – talán nem blaszfémia a hasonlat – „mint a pásztor nélkül való juhok”.

A darab stílusán a bizonytalanság uralkodik, a rendező nem tudja eldönteni, stilizált vagy naturalista előadást visz színre: Jézus megkorbácsolása során a vért az egyre vörösebb háttér jelenti, Júdás hullája viszont valószerűen himbálódzik a térben. Az utolsó vacsora előtt Jézus vizet önt tanítványai kezére (talán a lábmosásra utal ez a gesztus), a kancsóban azonban nincs víz, az apostolok a levegőben dörzsölgetik a kezüket. Ez az apróság az egész előadás szimbóluma is lehet: minden a helyén, minden plasztikus, csak épp valójában nem történik meg semmi.
Három jelenet sikerül erősre látványban és koreográfiában egyaránt: a kufárok a templomban, Heródes palotája, és az utolsó, Jézus látomása Júdásról az angyalok között. A koreográfia is csak az utolsó jelenetben sikerül igazán látványosra, különben enervált hadonászás, a jobb sorsra érdemes táncosok csak a karjukat, a felsőtestüket használják, főleg ha épp Jézus tanítványait alakítják. Ilyenkor a színpad megint hatalmasnak tűnik, ahol néhány elveszett, tehetetlen hívő lézeng. Semmi ötlet, Jézus felé nyúlkáló karok, mintha a koreográfus fáradtan, fotelban ülve találta volna ki az egészet.

Úgy látszik, a Madách Színház igazgatója csak a glamúrral tud mit kezdeni: ha az üres csillogást kell megmutatni, azonnal elemében érzi magát, mihelyt azonban mélyebb dolgok jönnek szóba, elveszti a lába alól a talajt. A darab pillérjeit jelentő Jézus, Mária Magdolna és Júdás közti viszonyokról nem tudunk meg semmit, Jézus és az Atya viszonyáról a semminél is kevesebbet.
Szirtes Tamás rendező még a premier előtt azt nyilatkozta a zene.hu-nak: „az új színrevitel feladata lesz bizonyítani, micsoda titkokat rejt Webber rockoperája.” – Felette nagy titkok lehetnek ezek, mert a Madách igazgatója egyet sem bírt megfejteni közülük.

Az ígért modernségnek sincs nyoma, a rendezőnek nemcsak egyszerűen nincs mondanivalója Jézus történetéről, kifejezetten vigyáz arra, nehogy véletlenül mondjon valamit. Itt nem spiritualitásról vagy hitről volna szó, egyszerűen emberi kapcsolatokról: szerelemről, féltékenységről, félelemről, haragról, gyávaságról. Ami az utóbbit illeti, ez a tudatos semmitmondás egy alkotóművésztől viszont kimeríti a gyávaság fogalmát. Megbocsátható, hogy egy rendezőnek nincs köze Jézushoz, de hogy a színházhoz sem, az semmiképp.

Nem istenélményre vártam, hanem színházi élményre, ehelyett végiguntam gyerekkorom kedvenc zenéjét. Vége a darabnak, Jézust keresztre feszítik, lemegy a komor színezetű finálé. Webber művének egyik szeretnivaló vonása, ahogy valóban passiót ábrázol, meri pianóban, sötét tónusban befejezni a művét. Jó lenne ezzel lezárni, de itt erről szó sem lehet. A tapsrend zenéje természetesen Heródes vidám szvingjére megy, a közönség negyedórán át ütemesen összeveri a tenyerét, én menekülőre fogom, éhező lélekkel térek haza. Szerintem mások is.

Á.K.

• Cimkék:
Jézus Krisztus Szupersztár Madách Színház rock zene színész dal rendező

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére