A bajuszos robot meg a beszélő kecske

Dehogyis ölöm meg Istent!

– Az Aranyvackor pályázatán 2009-ben a „város” volt a hívó szó, az első három fejezetet akkor írtad.

– Igen. Kiskunhalas és Pest között találtam ki a vonaton. De az csak egy blöff volt, azért írtam meg, hogy rajzolhassak hozzá. Benne volt a pályázatban, hogy tanácsos, ha a képek mellett van szöveg is. Aztán végül két különdíjat is nyertem, mint utóbb kiderült, elsősorban a szöveggel. A Literáét még aznap este el is ünnepeltem, málhazsákba vittem a söröket a Gödörbe, hogy itassam a népet. Végül egészen mesébe illő módon felhívtak a Magvetőtől, hogy érdekelné őket a Dobozváros – még előtte mutattam Sárközy Bencének a Lencsilányt (akkor még csak álmodoztam róla, hogy abból kötet lesz), és később nagyjából emiatt, a rajzok miatt hívtak fel.

– Amikor aláírtad a szerződést, mit éreztél?

– Úgy voltam vele, hogy „jó’ van”, majd valamikor elkezdem. De még nem is volt kész a sztori vége. Nagyjából tudtam, mit akarok, de tényleg csak nagyjából. A kiadónál is közben lett világos, hogy ez mi lesz, mert ők meg egy alapvetően képeskönyvre számítottak.

– „Egy város, amit le kell győznöd” – olvasom a fülszövegben, ami elég keveset árul el az egészről. Vannak sárkányok benne, annyi biztos, meg egy Székláb nevű öreg szaki meg egy Zalán nevű kisfiú meg egy beszélő kecske is. De mégis miről szól?

– Ez egy kalandregény harmincvalamennyi illusztrációval, ami ennyi szöveghez nem olyan sok, de nincs hiányérzetem. Ha már regény. És van egy képregény is benne a bajuszos robotról: a történetben egy mesét mondanak el, nagyjából úgy, mint ahogy a Hellboy 2 elején az aranyhadsereg történetét mutatták be animációs betétben, vagy az utolsó Potter film első felében a Három testvér meséjét. És hát suttyó módon, de mégis csak el tudom mondani, hogy a Magvető kiadta egy képregényemet. Nagyon buta képregény egyébként, kicsit a Lencsilány paródiája is. És igen, vannak benne sárkányok, gőzgépek, törpék, egy csomó szürreális izé.

– A Magvető nem sűrűn szokott fantasy-t kiadni.

– Ez igaz, de ez mese. Egy kizárólag felnőtteknek szóló történettel nyilván máshogy lenne. Hogy gyerek a főszereplő, az már meghatározza a nyelvezetét, a látásmódját. Ráadásul az én érzelmi intelligenciám elég béna, ilyen, hogy szerelem, meg ehhez hasonló dolgokkal nem kellett foglalkoznom. Hála a jó égnek. És így, hogy mese, nincsenek benne szabályok, tehát bizonyos értelemben bármi megtörténhet benne. Ha például azt akarom, hogy egy baromfiudvar balettozzon a regényemben, akkor miért ne. (Nincs benne baromfiudvar.)

– Az általam olvasott első négy fejezet alapján amellett, hogy kalandregény, nagyon erős üzenete is van ennek a történetnek.

– Ezt az üzenet dolgot inkább hagyjuk, mert nem szeretem az ilyen üzeneteket. Ezekről a Ne légy barom! jut az eszembe, amikor a magvas gondolatoknál felbukkan a postás vagy a csecsemő, és közli, hogy „üzenet”. De azért vannak a regényben nagyjából olyan dolgok is, amiken látszik, hogy sok Philip K. Dicket olvastam. Mi a valóság? Mi van a valóság mögött? Kíváncsi vagyok, hogy jön le a 10 fölötti gyerekeknek. Egyébként az első három fejezet után jobb, ha annál valamivel sötétebbre számítanak az olvasók. De azért vigyáztam, vannak benne vicces figurák, meg azért nagyjából happy end is. A nagyon sötét részeknél a szerkesztés folyamán Péczely Dóra jó érzékkel visszabillentett, de például Kolompóc sorsát anyám rendezte le megnyugtatóan, mert ő olvasta legelőször, folyamatában a regényt. Viszont a hősök wc-znek benne, és olyanok is akadnak, akik meghalnak.

– Van bármi köze a Lencsilányhoz?

– Nincs. Az egyik rajzon rajta van a Lencsibaba. Viszont egy másik képregényhez nagyon sok köze van. De nem szeretnék spoilerezni.

– Csak azért kérdezem a Lencsilányt, mert arra is azt mondták, hogy mese gyerekeknek, de ha szülő lennék, nem biztos, hogy odaadnám a gyerek kezébe.

– Érthető. De hallottam olyan sztorikat, hogy kölköknek is bejön a Lencsilány. Teljesen máshogy látják az egészet, habár sok mindent nem értenek. Azok a történetek egyébként nem mesék voltak szerintem, hanem… szomorúság fröccsök. És ha belegondolsz, a hetvenhét magyar népmesében is vannak elég meredek sztorik. Mostanában ráadásul egy csomó mese ilyen gügyögő, álszent valami. Annak idején a mesék nem is gyerekeknek szóltak. Nem tudom, hol jött be ez a geil.

– Ez igaz, régebben egymásnak meséltek az emberek. Nem lehet, hogy azért van ez, mert a mai világnak nem igazán része annak a tudomásulvétele, hogy meg is fogunk egyszer majd halni.

– Az biztos, hogy mindenben benne van, hogy egy látszatvilágot próbáljanak bemagyarázni maguknak az emberek. Az összes reklám, meg a kereskedelmi tévé erről szól. Manapság talán azért ilyen semmilyen egy csomó mese, mert ennek a látszat-embertípusnak a kiképzése már ott megkezdődik. Mint a dobozvárosi másolatok, csak ők nem gumiból vannak.

– Az egyik képregényedben (Ember irgalmazz linkje) te viszont megölöd Istent.

– Dehogyis ölöm meg.

– Jó, nyitott kérdés.

– Figyelj, én piarista voltam, utána a Pázmányra jártam. Nyilván azzal van bajom, hogy ha az istenhit kimerül abban, hogy kirakunk minden tanterembe egy-egy keresztet, lehetőleg fából, oszt csókolom. Nem vagyok bigott, meg valami hűde lelkes. Nem járok templomba, nem is érzem szükségét. A hit az elsősorban belül van, hogy mit csinálsz és hogyan. Azt sem értettem soha, hogy hittanból hogy lehet egyáltalán osztályzatot adni?

– Akkor most te képregényrajzoló vagy, vagy regényíró?

– Előbb derüljön ki, mit szólnak ehhez a könyvhöz. Nem tartom magam regényírónak, ahhoz még két olyan regényt kellene írnom, ami nem bukik meg. Amilyen ötleteim vannak, azok képregényre vannak kitalálva. Soha nem gondoltam volna, hogy regényt írok. Az olyan fura dolog, azt a nagyok szoktak.

Toroczkay András

Nyitókép innen.

• Cimkék:
képregény rajzoló fantasy magvető

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére