„A szerencsétlenség ismerete a kereszténység kulcsa”

Az olvasón múlik, Istent vagy férfit lát

– Kevés huszonéves lány lesz költő. Te mikor döntötted el, hogy az leszel?

– Nem döntöttem el soha, figyelembe véve, hogy mennyi unalmas és giccses közhely kapcsolódik a költő szavunkhoz. A festőnek, szakácsnak, varrónőnek, matektanárnak legalább van a végzettségéről papírja, eszközei, munkahelye, műhelye, ahol dolgozhat, amire rámutathat, ezzel dolgozom, ez vagyok. Egy költőből mi látszik? Jó esetben van egy laptopja, meg általában egy bölcsészdiplomája, de legfőképp van egy anyanyelve, amely nem hagyja nyugodni. Nem túl karakteres vagy biztos fogódzót adó dolgok.

– Miért a vers és nem a próza?

– Mert most a vers egyeztethető össze az életritmusommal, noha valójában prózai alkat vagyok és ez a verseimen is érződik. Bár hónapok óta nem írtam versnek nevezhető verset és jelenleg úgy érzem magam, mint egy munkanélküli, aki saját magát rúgta ki.

– Hogyan élsz meg a művészetből?

– Nyilvánvaló, hogy a fiatal, de sokszor az éltesebb korban lévő alkotók többsége pusztán művészetből nem tud megélni. Részben ez elől a valóság elől menekültem Olaszországba, egy ösztöndíjjal vagyok Szicíliában augusztus végéig. Közeleg a diploma, a tanításhoz nincs bennem elég alázat, a szabadúszó újságíráshoz nem elég nagy a szám, gondoltam inkább megtanulok olaszul, hátha ezzel többre megyek majd. Szakmailag viszont, részben az internetnek és a remélhetőleg a jövőben is szabad csatornáknak köszönhetően, tényleg jó helyzetben vagyunk. Sok folyóirat, szervezet, felolvasás van, ahol az ember rengeteget tanulhat, társakat, ellenségeket találhat.

– Tetten érhető a hited az alkotásaidban?

– Volt már olyan versem, ami egyáltalán nem Istenhez szólt, mégis azok közé sorolták, de szerelmes versem is elsült már istenes versként, pedig hát gondolta a fene. Az olvasó szabadságán múlik, hogy a keresésem, várakozásom, dühöm, szeretetem tárgya mögött Istent vagy férfit lát. De pont az ilyen „félreértések” miatt szerkesztettem szigorúbb ciklusokba a verseket a kötetemben.

– Hogy találkoztál Istennel?

– Nem tudnék olyan pillanatot mondani, amikortól, bumm, berobbant az életembe, de biztos, hogy ebben a találkozásban fontos szerepe volt a betegségnek. Tizenkét éves koromban csontrákom volt, azóta is ez legmeghatározóbb tapasztalatom az életről, ez a viszonyítási pont és ehhez képest minden jelentősebb dolog, ami azóta történt velem, csak hasonló. Az a rendszer, amit addig biztosnak hittem, brutális gyorsasággal épült le és vált kétségessé alapjaiban. Ilyen értelemben a fizikai fájdalomnak köszönhetően találkoztam először Istennel.

Ughy Szabina

– A szenvedés vitt el a megtéréshez?

– Látod, még soha nem mondtam ki magamnak sem, hogy megtértem volna. Legfőképp már megint a szóval van bajom. Nem lehet megtérni ahhoz, amitől el sem szakadtál. Isten ugyanúgy ott van akkor is, ha tagadod. Ezért a megtérés helyett az elfogadás szót mondanám. Ilyen értelemben elfogadtam, belenyugodtam a teremtett állapotomba. De van még egy bajom a megtérés szóval. Valami vissza nem vonható, végleges állapotként képzelem el, és ez a változatlanság megriaszt. Számomra Isten maga a szabadság, akinek a szeretete lehetővé teszi a kétségeim, a dühöm, még akár azt is, hogy megtagadjam. És aztán persze újra és újra kibéküljek vele, mert ott van a szenvedés, azok a korlátok, amelyekkel mindennap szembesülnöm kell a test, a lélek, a kapcsolatok, satöbbi bizonyos tulajdonságiban. Ezek azok a keresztek, amelyek folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy nem vagyok a magam ura, soha nem lehetek teljesen az.

– Ezzel az emberek többsége nagy veszteség kapcsán szembesül először.

– Nem véletlen, hogy Simone Weil is azt mondja, hogy a szerencsétlenség ismerete a kereszténység kulcsa. Van ugyanis a kiszolgáltatottságnak egy olyan pontja, amikor nem tudsz mást tenni, mint belátni, hogy valami ésszel fel nem fogható kegyelem része vagy. Ebben az állapotban tényleg nem létezik más, mint a miértekkel meg nem érthető szépség. A totális céltalanság állapota ez, amiben csak önátadás lehet. Ezért gondolom azt, hogy a testet és a lelket alapjaiban szétromboló létélmény, – mindegy, hogy az fájdalom vagy boldogság – nélkül maga a szépség sem tapasztalható meg soha. Persze ezt én annak idején gyerekként még nem tudtam megfogalmazni, és azt hiszem az ebből fakadó frusztráció kényszerít azóta is arra, hogy újra és újra próbáljam megragadni ezt az állapotot, folyamatosan emlékezzek rá. Ugyanígy ezt a kapcsolatot segít fenntartani az ima.

– Mit jelent számodra az ima?

– Az ima, a valóban mély és figyelmes ima, tág teret nyit meg és nincs benne senki, aki megmondja, hogy ne használjak fogamzásgátlót, vagy hetente hányszor járjak templomba. Ha járok is, azt nem a rítus vagy a közösség miatt teszem, hanem mert fontosak számomra a szakrális terek. Az a nyugalom és a csend, ami nem zavar és végre nem akarok hozzátenni semmit, nincs bennem a kényszer, hogy megismerjem, valamit hozzátegyek vagy elvegyek belőle, számomra ezt jelenti az ima. Ez a fajta szorongásmentesség azonban nehezen elérhető és megtartható állapot. Hogy ide eljussak, ehhez kell az írás. A szavak, mint a hőlégballonból kivetett súlyok, segítenek valamitől megszabadulni és egyszerre közel kerülni hozzá. 

 Kiss Judit Ágnes

• Cimkék:
Ughy Szabina vers Könyvhét Simone Weil

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére