Liszt abbé

A legvallásosabb zeneszerző

Liszt már serdülő korában be akart lépni egy rendbe, apja – aki fiatalon egy ideig ferences novícius volt – azonban azonban halálos ágyán művészi hivatására figyelmeztette. Az 1830-as évtized elején a fiatal zongoraművész (ekkor zeneszerzőként még nem volt jelentős) elfogadta édesapja intelmeit, és belátta, hogy a művészi hivatás a papi hivatással egyenértékű lehet, mert – mint vélte – a Szép szolgálatával Istenhez viszi közelebb a lelkeket.

Az 1886-ban 75 éves korában elhunyt Liszt ezt a célt négy hatalmas művel váltotta valóra: az Esztergomi misével, a Magyar Koronázási misével, a Szent Erzsébet legendával és a Krisztus című oratóriummal. Jellemző az 1847-től Weimar zenei életét irányító zenei géniuszra, hogy az új esztergomi székesegyház felszentelésére komponált remekművéről azt nyilatkozta, hogy „misémet inkább imádkoztam, mint komponáltam”. A Koronázási misét pedig – Liszt szavaival – „elejétől végéig áthatja, mégpedig egymással összhangban, kétféle alaptónusa: a magyar nemzeti érzésé és a katolikus hité”.

Ami elméleti munkáit illeti: sokat tanult a francia Hugues Lamennais-tól, korának szabadgondolkodó abbéjától, és számos írását neki ajánlotta. Liszt legelső, A jövő egyházi zenéjéről című 1834-es írásában ötvözte Lamennais szabadelvű kereszténységét saját művészi küldetésével, és meghirdette az új zenét, mely „hatalmas méretekben egyesítené a Színházat és az Egyházat”. (Nem sokkal később ugyanezt a gondolatot a zeneszerző új barátja, egy akkoriban még kevéssé ismert német karmester, Richard Wagner szőtte tovább összművészet néven.) 

Dante kontra Faust

Amikor Liszt 1861-ben az alsóbb papi szentségeket felvette, nem „csak” diakónus lett, hanem azt a hivatalos tisztséget kezdte el betölteni, amit a zene révén már egyébként is ellátott.

Liszt 1860-ban azonban nem pappá szentelésére érkezett Rómába, hanem élete második szerelmével, Caroline von Sayn-Wittgestein hercegnővel tervezett esküvőjére. Mivel a hercegnőt akarata ellenére egykor férjhez kényszerítették egy orosz katonatiszthez, IX. Pius pápa feloldozására volt szükségük. A pápa ezt megadta, ám a befolyásos Wittgenstein-család újabb beadványa miatt az egyházfő az esküvő előtti napon az engedélyt visszavonta. Nemsokára a férj meghalt, de Liszt és Caroline ekkor már végleg lemondtak a házasságról.

Liszt a történtek ellenére (vagy miatt) 1861-ben letelepedett Rómában, és megalapította a Sala Dantéban rendezett hangversenyével a római komolyzenei koncertéletet. 1865. április 25-én fölvette a szerpapi rendet és ettől fogva „Liszt abbé” megszólítás járt neki. Az esküvőt meghiúsító IX. Pius pápa személyesen kereste fel a zeneszerzőt, és „az én Palestrinám”-nak nevezte.

Felszenteléséről így nyilatkozott Liszt: „Meg lévén győződve, hogy ez az aktus megerősít a jó úton, erőlködés nélkül, teljesen őszintén és egyenes szándékkal hajtottam végre. Egyébként ez megfelel ifjúságom előzményeinek és annak a fejlődési iránynak is, melyet az utóbbi négy évben zeneszerzői munkám vett, s amelyet most újult erővel akarok követni.” Újult erővel az egyházzene megreformálásába vetette bele magát, melyben a gregorián zenét, a többszólamú egyházzenei hagyományokat, és a protestáns zsoltárokat is fel akarta használni.

Az egyház azonban nem tudott mit kezdeni a zsenivel – terveit nem értették, a szerzőben nem bíztak. Liszt szerint az egyház sosem bocsátotta meg, hogy nemcsak Dantét zenésítette meg (Dante-szonáta, Dante-szimfónia), hanem Faustot (Faust-szimfónia, Két kép Lenau Faustjából, Mefisztó-keringők) is.

Az idős Liszt ráadásul stílusfordulatot hajtott végre, melyet a korban szinte senki sem értett. Ezen a megújított nyelven születtek kései művei, többek között az éteri tisztaságú 1879-es Via Crucis. A mű látszólag egyszerű, és mégis a legtörékenyebb futamok, a legegyszerűbb akkordok révén futunk bele a mélységes fájdalomba, az együttérzésbe, és az Istenhez emelő zokogásba.

Windhager Ákos

• Cimkék:
Liszt zene zeneszerző

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére