Énekelni sem hagyják a csángókat anyanyelvükön

Nem lehet magyarul siratni a halottat

„Erre még szükségünk lehet” - mondja Duma István András, s ezzel a klézsei költő kis, kézhez álló baltája eltűnik a csuklója köré font szatyor alján. Pedig Duma nem egy marcona ember - még ha ilyeneket is ír: „Harcolni, verekedni / Halál elől megszökni / A lángot fenn kell tartani / Életben megmaradni. / Isten van közagyunkban / Magyar gondolkodásban / Ugyan ott van gonosz is, / Tevődik ő velünk is.” A moldvai éjszaka és az itteni élet azonban elővigyázatosságot diktál még az ilyen báránylelkű embereknek is. Ő a kísérőm Klézsén - gyéren pislákoló utcai lámpák alatt közelítünk a kocsma felé. Az idő úgy állt meg ebben a moldvai faluban is, mintha közben jó nagyokat ugrott volna a történelem különböző fejezeteiben - többnyire visszafelé. Először elakadt a magyar nyelvfejlődés valamely korai szakaszán, de a csángók gazdasági, civilizációs fejlettségi szintje is a 19-20. századot idézi, utóbbinak legfeljebb az elejét.

A Csudatevő orvosság

Sétánk közben Beke György jut eszembe, és 1957 óta máig élő igazságai: „A mát itt csak úgy lehet ismerni, ha a múltból indulunk ki. (…) Százados elnyomás feküdt rá valaha erre a tájra, hosszabb az ébredés is a lidérces, gonosz álomból. (...) - 1947-ben vót először magyar előadás a színpadon - mondja Tóth Gyuri bácsi. - Mü magunk, falusiak tanultuk vót bé a szerepeket, magyar tanyítók akkor még nem vótak nálunk. A Csudatevő orvosságot attuk vót elő. Így kezdődött a csángó magyarság ismerkedése Moldvában a kultúrával. Igen: az anyanyelvű kultúrával, hiszen 1944-ig nyelvüket, szokásaikat is kíméletlenül üldözte a hivatalos hatalom. Az öregebbek közül, s azokból is csak néhányan tudtak magyarul olvasni, sőt egyáltalán olvasni. A felnőtt lakosság fele, pontosabban 79,4 százalék nem tudott. Nagyon elölről kellett kezdeni itt mindent. Betűvető tanfolyammal, a betű megszerettetésével.”

Ezt tapasztalta ötven éve Beke, a Népi Egység című lap pedig már több mint hatvan évvel ezelőtt, 1946. szeptember 12-én hírül adta: „Bákó megyében ma mintegy 60 ezer csángó él. Általában szegény emberek, kevés földjük van. Gazdasági színvonaluk igen alacsony, nem ismerik a helyes és korszerű gazdálkodást, háztartásuk elmaradott és szegény. Gazdasági elesettségük következtében a közművelődési életük is szegény, szinte egyenlő a semmivel. Azok, akik tudnak magyarul, nagyon nélkülözik a magyar könyveket. Petőfit ismerik és szeretik, de nehezen jutnak hozzá. Általában nagyon félnek a hatóságoktól, aminek fő oka az Antonescu-uralom alatt szerzett tapasztalatokban keresendő, amikor - elbeszélők szerint - jármot akasztottak annak a gyermeknek a nyakába, aki magyarul beszélt.”

Megállunk egy vakolatlan ház előtt. „Odabent majd mindent, mindenkiről megtudunk. Azt es, ki, mit gandal a másikról.” És valóban, Duma nem beszél félre. Szólnak a csángók mindenről, búról, bajról, bánatról, még örömről is. Ők azonban már nem Antonescut emlegetik; Ceausescut, az ellopott forradalmat, a posztkommunizmust, a Conducator-utód Ion Iliescut, a román egyházi vezetők kisebbségellenes gőgjét, farizeus magatartását annál inkább. Ezek a mai panaszok kútfői. Mert panaszból van bőven, folyókat lehetne rekeszteni velük - a moldvaiakat minden bizonnyal.

Az utolsó utáni pillanatban

Bákó szürke tömbházai között keresem a kiutat ebből az áldatlan állapotból. A megyeszékhelyen már a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) két elöljárója önti kerek mondatokba a mindennapi terheket. Hegyeli Attila ügyvezető és Farkas-Ferencz Endre programfelelős jubilál, de nem csak ők ünnepelnek: éppen egy évtizede, az utolsó utáni pillanatban kezdtek nyelv- és nemzetmentésbe a Kárpátok keleti lankáin. Jelenleg 24 helyszínen, köztük Bákóban, a megyeszékhelyen is tanul magyarul néhány lelkes gyermek. Hét településen a csángó szövetség ingatlanaiban zajlik az iskolán kívüli magyar oktatás.

Pusztinán „Magyar Ház” működik, de sok faluban nagyon szerény körülmények között, bérelt, komfort nélküli házakban élnek és dolgoznak a tanárok, akik közel 1700 gyermeket tanítanak magyar nyelvre. „Sok magánszemély, cég, önkormányzat támogatásra méltónak találja munkánkat. Akadnak szimpatizánsaink a világ számos pontján élő magyarok között, és nemzetközi szervezetek is támogatnak” - mondja Hegyeli, majd Farkas-Ferencz népszerűsíti kezdeményezését. „A keresztszülő-programot külön érdemes megemlítenünk. Már öt éve, hogy olyan támogatókat keresünk diákjaink mellé, akik hozzájárulnak a gyerekek magyar nyelvű oktatásához és személyesen is kapcsolatot tartanak velük. Nagyon fontos, hogy az itt élő magyarok érezzék: ők is a magyar nemzet részei.”

Az idő nem nekünk dolgozik

Az MCSMSZ ügyvezetője szerint félelmetesen gyors a nyelvi asszimiláció, napról-napra kevesebben beszélik őseik nyelvét. „Az idő sajnos nem nekünk dolgozik. Az idősek - akik közül sokan nem is beszéltek románul - egymás után hullanak el úgy, hogy nem adják át nyelvüket a fiatalabb generációnak. A mai szülők túlnyomó többsége ráadásul már románul neveli gyermekét. „A magyar nyelvre ráragadt az, hogy nem elég modern; a régiek, a bábák (öregasszonyok) nyelve - sok helyen az elmaradottsággal azonosítják. Ez ellen nehéz küzdeni, hiszen a mindennapi életben valóban kevés funkciója van a magyarnak.”

A csángók nem használhatják hitük gyakorlásakor, a hivatalokban, az orvosi rendelőkben, nincsenek, vagy nehezen elérhetőek a magyar nyelvű televízió- és rádióadások, nincsen magyar - vagy legalább kétnyelvű - sajtó. Már most sok olyan település van, ahol legfeljebb visszatanításról lehet szó, sőt, a csángó falvak többsége - különösen az északi csángó települések - már elvesztette a magyar nyelvet. „Oktatási programunk egymagában legfeljebb második nyelvként őrizheti meg a magyart tájainkon.

Nagyon fontos volna, hogy ne csak oktatási téren, hanem gazdasági, ifjúsági, vallási, média, helyi politika terén is legyen a magyarságnak legalább akkora sikere, mint amekkora az elmúlt tíz évben az oktatási program volt. Akkor talán volna esély arra, hogy a magyar nyelv elsődleges nyelvként ismét visszatérjen” - mondja Hegyeli, és ezzel egy másik fontos problémára, a hit gyakorlására terelődik a szó: a római katolikus moldvai csángók ugyanis csak ritka alkalmakkor hallgathatnak magyar nyelvű misét.

A román, mint a haladás nyelve?

Hiábavalónak bizonyult minden eddigi kérelem, aláírásgyűjtés, kezdeményezés: a jászvásári püspökség fagyosan kezeli a csángók igényeit. Az MCSMSZ örül, hogy Erdő Péter bíboros is fáradozik a jászvásári jég megtörésén, de a közeli jövőben nem látják a megoldás lehetőségét. A jászvásári püspök, Petru Gherghel mereven elzárkózik a probléma megoldásától, és az ő elutasító magatartása a forrása a papság magyarellenességének is. Így ma nem az a legnagyobb gond, hogy nem lehet magyar nyelvű a mise (soha nem is volt az; a latinról azonnal a románra tértek át), hanem az, hogy nem lehet magyarul énekelni (még karácsonykor sem!), nem lehet magyarul siratni a halottat, nincs helye magyar versnek, vagy felolvasásnak. A papok nagy része rászól a hívekre, ha magyarul hallja beszélni őket, s a klérus magatartása, attitűdje folyamatosan azt az üzenetet sugározza: a falu népe hagyja el magyar nyelvű beszédét, énekeit, imáit, egész kultúráját, és térjen át a románra, amelyet a haladással azonosít az egyház.

Budapest szerepe

Ebben a helyzetben - főleg a tavaszi kormányváltás után - értékelődik fel Budapest szerepe, de mint kiderül: Moldvában nem csak a kormánynak osztanának szerepet. Hegyeli szerint azt kell eldöntenie a magyarságnak (a magyar kormánynak, a magyar egyházaknak, az anyaországi és az erdélyi értelmiségnek), hogy igazán akar-e kezdeni valamit a 60 ezernyi, magyarul még valamennyire beszélő moldvai csángóval. „Valóban gáncsoskodik az egyház, a román politika, a román iskolarendszer, de nem ez az oka, hogy több mint 7 ezer magyar gyereknek nincs lehetősége magyarul tanulni. Ez a mi hibánk. Budapesttől azt várjuk, hogy segítsen közösen változtatni ezen. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a legkülönbözőbb fórumokon beszéljenek rólunk, akár az Európai Unióban, vagy próbálják meg érvényesíteni érdekeinket más országok Romániával szembeni külpolitikájában, illetve a romániai magyar politikusokkal folytatott párbeszédben is” - teszi hozzá Hegyeli. Bákóban tehát, úgy tűnik, ismerik a gyógyírt a gondokra. Most a hozzávalók beszerzésén fáradoznak.

Hargitai Mátyás

• Cimkék:
csángó kisebbség Moldva

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére