 Mai morzsa
|
Egyház
2011-02-26 08:43:00
XVI. Benedek is a cölibátus eltörléséért lobbizottPapok, akik papák lennének
Bombaként robbant a hír, miszerint Németországban házas férfit szenteltek katolikus pappá. A hír igaz, mindazonáltal kevés esély van arra, hogy a közeljövőben lazuljanak a római katolikus egyház kötelező papi cölibátust előíró szabályai.
Új korszak beköszöntét üdvözölték sokan a világi sajtóban, amikor felröppent a hír, hogy a kölni egyházmegyében házas férfit szenteltek pappá a minap. A 61 éves Harm Klueting felesége már – a híradások szerint – korábban apácának állt, és 2004 óta a karmelita rend tagja, mindazonáltal a párnak már van két felnőtt gyermeke.
Nincs áttörés
A képet talán némiképpen árnyalja, hogy a pápa azt engedélyezte, hogy egy házas evangélikus lelkész, aki betért Róma kebelébe, megtartsa szolgálatát – ehhez persze pappá kellett szentelni. A hírekkel ellentétben a felesége nem lett apáca, hanem a karmelitáknál az úgynevezett harmadik, világi rend tagja lett – tehát nem kellett a klasszikus szerzetesi fogadalmakat örök érvénnyel letennie, és nem is kell kolostorban laknia. Nem történt tehát olyan nagy áttörés, elvégre házas anglikán papokat is átvesz manapság Róma, sőt, a pápa főségét elismerő görög katolikusok is házasodhatnak, persze még felszentelésük előtt. Utána már nem köthetnek házasságot, akkor sem, ha esetleg megözvegyülnének. Igazi nagy váltásnak tehát az számított volna, ha a pappá szentelése után kapott volna nősülési engedélyt római katolikus lelkipásztor.
XII. Piusz pápa már 1950-ben engedélyezte, hogy a más felekezetekből római katolikussá tért lelkészek, ha pappá szentelték őket, külön jóváhagyással megtarthassák a feleségüket. A kötelező papi cölibátus ellen már sokan felemelték a szavukat, nemrégiben az önkritikus hozzáállásáról ismert bécsi érsek, Christoph Schönborn bíboros őszinte szembenézésre szólított fel a papképzés, de a cölibátus kérdésében is. A bíboros már ausztrál katolikusok kezdeményezését is benyújtotta a Vatikánnak, amelyben sokan a cölibátus eltörlését és házas férfiak pappá szentelésének lehetőségét szorgalmazták. Vatikáni tisztviselők azt is tagadták, hogy Róma titokban a cölibátus eltörlésére készülne – XVI. Benedek pápa maga is megerősítette, hogy a cölibátus szent érték marad a katolikus papok számára. Cláudio Hummes bíboros viszont, a Papi Kongregáció prefektusa öt éve úgy nyilatkozott, a cölibátus nem dogma, csupán egyházfegyelmi előírás, ezért az „egyház felülvizsgálhatja ezt a kérdést”.
A pápa a cölibátus eltörléséért
A Süddeutsche Zeitung egy január végi számában azt állította, hogy XVI. Benedek pápa fiatal teológusként még a kötelező papi cölibátus eltörléséért lobbizott. Állításuk szerint Joseph Ratzinger 1970 februárjában nyolc teológus társával együtt memorandumban fordult a német püspökökhöz, hogy vizsgálják felül a papok házasságának tilalmát. Mint állítólag írták, elvileg nincs kifogásuk a cölibátus ellen, a házasság nélküli papi életnek „igazi és reális lehetőségnek meg kell maradnia”. Igaz, azt is hozzáfűzték, hogy a kérdésben a pápa dönt, mindenesetre a püspökök felelősek azért, hogy gondolkodjanak a cölibátus jövőjén, elvégre „ők nem a pápai akarat végrehajtói”, hanem a pápa „meghallgatásra méltó tanácsadói”. Ratzingerék akkoriban úgy vélték, hogy a házasság nélküli élet kényszere az egyik oka annak, hogy a papság utánpótláshiánnyal küzd. A német jezsuiták tartományfőnöke, Stefan Kiechle pedig rádióinterjújában kiállt amellett, hogy nem szabad Rómára várni, hanem akár önkényesen kell eljárni, vagyis a püspökök bátran szenteljenek pappá arra alkalmas világi – és házas – személyeket.
Mise vagy házasélet?
Visszatekintve úgy tűnik, nem sok foganatja lett az akkori partizánakciónak, s az egykori Joseph Ratzinger, mai pápa sem kardoskodik korábbi álláspontja mellett. Nem árt azonban felidézni azt a meglehetősen hosszú és rögös utat, ami a kötelező papi cölibátus bevezetéséig vezetett a római egyházban. Annak idején a teológusok csak módjával hivatkozhattak a Bibliára, elvégre az Újszövetségben több utalás van arra, hogy – az egyházat a katolikus tanítás szerint a Szentlélek mellett – alapító Szent Péternek és több tanítványtársának is volt felesége. A hagyomány szerint egyedül élő Pál apostol pedig amellett érvelt a korinthusiaknak írt első levelében, hogy az apostoloknak joguk van – Péterhez és más misszionáriusokhoz hasonlóan – magukkal vinni a feleségüket térítő utazásaikra.
A korai egyházban mégis hamar elterjedt az a nézet, hogy csak a nőtlen férfiak alkalmasak igazán a papi szolgálatra. A történészek féltucatnyi különböző 4-5. századi zsinatig vezetik vissza a cölibátust előíró határozatot, mindenesetre tény, hogy a Római Birodalom bukásáig még szenteltek pappá nős férfiakat is. Azzal a – teológusok szerint ószövetségi eredetű – megkötéssel, hogy a miséző napokon tartózkodjanak a házasélettől. Ez egy idő után nehezen megoldható helyzet elé állította őket, mivel a 4. századtól kezdve a birodalom nyugati felében divatba jött a napi misézés.
A lateráni fordulat
A kötelező cölibátust az 5. századtól kezdve egyre több pápa követelte meg. A második lateráni zsinaton, 1139-ben aztán végleg szabályozták ezt a kérdést: attól kezdve felszentelt pap nem köthetett érvényes házasságot, hacsak felmentést nem kapott a pápától.
Magyarországon még a XI. században is előfordult, hogy kétszer nősült pap misézett. Amikor pedig VII. Gergely pápa 1074-ben elejét kívánta ennek venni, a házas papok állítólag ekként berzenkedtek: „Zsarnokság, ha az embereket angyalok módjára kényszerítik élni; a természetes út elzárása a bujaságnak és szennyességnek nyit majd kaput.”
Nüansznyi változások
Még vagy fél évezredbe telt, mire a papság nagy része beletörődött a nősülés tilalmába. Ám hogy ez még a XV. században sem lehetett könnyű, mutatja, hogy Zsigmond magyar király és német-római császár az 1414-es konstanzi zsinaton azt javasolta: engedélyezzék a papok nősülését, és minden templomban két pap szolgáljon, akik heti váltásban miséznének, így tiszta lelkiismerettel élhetnének házaséletet is. A tervezetet azonban elutasították. Sőt, a tridenti zsinaton 1563 novemberében máig hatóan világossá tették: a papok, a szerzetesek és az apácák nem köthetnek érvényes házasságot, mi több, kiátkozással fenyegették, akik szerint a cölibátus nem jobb, mint a házasélet.
Nüansznyi változások legfeljebb a nőtlenség indoklásában voltak. A korai időszakban elsősorban Krisztus és Pál apostol példájára hivatkoztak, majd a kicsapongó életmódból megtért Szent Ágoston írásai nyomán teret nyert az az elképzelés, hogy a házasság csupán szükséges rossz, úgymond a szaporodás nélkülözhetetlen eszköze. Hatására egyre többen vallották: a szűzi életállapot tökéletesebb, mint a házasság. Az utóbbi két évszázadban viszont a cölibátust alátámasztó érvrendszer arra helyezi a hangsúlyt, hogy a pap képtelen (lenne) egy időben a maga és Isten „családját” is teljes szívvel és odaadással szolgálni.
Magyarországon becslések szerint 350-400 nősülő-pályaelhagyó katolikus pap él. Közülük sokan kapcsolódnak a Melkizedek Alapítványhoz, amit nős papok hoztak létre egymás támogatására. Közvetlenül a második vatikáni zsinat után a papneveldékben az a híresztelés terjedt el, hogy VI. Pál pápa rövidesen eltörli a cölibátust. Többen ennek reményében vágtak bele a papi szolgálatba (vagy folytatták azt). Erről írt a katolikus szociológus, Kamarás István Júdások vagy Péterek? című, ötven, a nősülés okán kiugrott pap életútját bemutató 1992-es szociográfiájában. Úgy véli, miután ez a remény meghiúsult, az 1970-es években észrevehetően emelkedett a hivatásukat elhagyó katolikus papok száma. Többük helyzete a mai napig rendezetlen: csak kevesen kaptak néhány éven belül felmentést nőtlenségi fogadalmuk alól. A többség így csupán polgári házasságban élhet, ami azért is visszás, mert így nem áldozhatnak és gyónhatnak, holott az egyházjog szerint papságukat nem vesztették el, tehát végszükség esetén másokat megáldoztathatnak és meggyóntathatnak.
Többen abban reménykednek, hogy a cölibátus egyházfegyelmi kérdésében a hívők nyomása változtathat Róma álláspontján. Ez ügyben Magyarországon is kezdeményeztek már aláírásgyűjtést az 1990-es évek közepén, ám alig néhány katolikus vezető támogatta az elképzelést. Szennay András nyugalmazott pannonhalmi főapát akkor úgy nyilatkozott: a Krisztus-hívőknek joga és időnként kötelessége az egyház javát érintő dolgokban véleményt nyilvánítani, míg Seregély István egri érsek, püspökkari elnök úgy vélte: „Kár arra gondolni, hogy Jézus Krisztust, Isten hozzánk intézett szavát, akit az egyház képvisel, aláírásokkal meg lehet változtatni. (...) Az egyházat kezdettől végigkísérték a másként gondolkodók. Ezután is lesznek, amíg meg nem halnak.”
Sz.B.
Kapcsolódó videó:
Kispapok tanúságtétele
Miért dobják el a reverendát a fiatal papok?
|
 Hírsor
A hét java
|
