A.N.Wilson: egy hívőből lett ateistából lett hívő

Pálforgás

Nem sokan járják be mindkét irányban – oda és vissza is – azt a bizonyos damaszkuszi utat, ezért különösen érdekes a ma hatvanadik születésnapját ünneplő brit író, életrajzíró és publicista, A. N. Wilson kétszeres pálfordulása. Wilson negyvenéves korára meggyőződéses ateista, hatvan évesen hitvalló keresztény lett.

A brit író akkor vált istentagadóvá, amikor Magyarországon az akadémiai helyesírás éppen újra elismerte, hogy Isten neve nagy kezdőbetűvel írható. Írásaiban gyakran azt a hitet veszi célba, melynek a nyolcvanas évek végén tudatosan és örömmel fordított hátat. „A hittől való elszakadásom olyan volt, mint egy megtérés a damaszkuszi úton” – írja a New Statesman hasábjain 2009 tavaszán, annak apropóján, hogy az utat immár visszafelé is megtette. „Miért hiszek újra” című cikkében Wilson bevallja, hogy míg ateistává válását egyfajta megtérésként élte meg, visszatérése „lassú, habozó és kételyekkel teli volt”. Vajon mi vezette az írót arra, hogy kétszer is végigjárja a damaszkuszi utat? Wilson egy évvel ezelőtt több cikkben és interjúban részletesen beszámolt mindkét fordulatról, és az azok során átélt katarzisról.

A.N.Wilson

Első pálfordulása egy pappal való beszélgetéssel kezdődött. Stock atya C. S. Lewisról írt könyvéről kérdezte Wilsont. Wilson elmondta, hogy hozzá közelebb áll Michael Ramsey anglikán püspök felfogása, mint Lewis kereszténység melletti érvei. Különösen az tetszett neki, amit Ramsey püspök egy hitét elvesztő papnak mondott. „Nem számít, nem számít”, mondta a püspök, és arra biztatta a papot, hogy folytassa szolgálatát, egyszer majd úgyis visszatér a hite. Stock atya félbeszakította Wilsont: „Én voltam az a pap!” Miközben a publicistát lenyűgözte a helyzet különös iróniája, belül hangtalanul összeomlott addigi világnézete. Nem sokkal később hangosan is kibuggyant belőle a felismerés: „Dehogyisnem számít... átkozottul számít!” „Felismertem – írja a New Statesmanben – hogy bár egész életemben templomba jártam, most minden kártyavárként omlott össze: Isten jelenlétének érzékelése, valamint a gondolat, hogy ebben a könyörtelen világban van Isten, pláne irgalmas Isten. Az, hogy Jézus egy vallás alapítója volt (...), immár nonszensznek tűnt. Nonszensz volt – ahogy szenvedő világunkban egy személyes, szerető Isten fogalma is az. Nonszensz, nonszensz, nonszensz” – bizonygatta az író. „Olyan megkönnyebbülést jelentett mindezek elvetése, hogy hónapokig a föld fölött jártam” – hökkentette meg olvasóit Wilson, aki fordított Nikodémusként „újjászületett”, és meglátta az Isten nélküli országot.

Ateistává válásában az igazi katarzist az jelentette számára, hogy végre eggyé válhatott saját nemzedékével. „Ha összefutottam Richard Dawkins-szal (...) vagy együtt vacsoráztam –Christopher Hitchens-szel (...), nem kellett azt éreznem, hogy kilógok a sorból. Hitchens lelkesen üdvözölte bennem az antikrédójához való új megtérőt, de a pezsgőbontás előtt azért átvette velem a kátét: »Tehát egyáltalán nincs Isten?« »Nincs.« (Ezt szektás buzgósággal tudtam megvallani.) »Nincs halálon túli élet, és nincs semmi odaát?« »Nincs« – feleltem engedelmesen. Végre! Csatlakozhattam ahhoz a hitvalláshoz, melyet annyi (a legtöbb?) értelmes nyugati kortársam vallott: hogy az emberek pusztán anyagi lények (akármit is jelent ez), és hogy ez minden, ami van (ditto), hogy Isten, Jézus és a vallás jó nagy ámítás, illetve rosszabb annál. A világ sok (na, gyerünk, mondj nagyobbat!), legtöbb (barátom, miért állsz meg félúton?), összes bajának okozója, Jeruzsálemtől Belfastig, Washingtontól Iszlámábádig.”

És vissza

Az új kezdet szép volt, csakhogy Wilson eufóriája idővel megkopott, sőt, ahogy teltek az évek, egyre inkább csalódásba fordult. Az írót új, másfajta kételyek kezdték gyötörni. Hogy megerősítse ateista hitvallását, újból és újból Hume-hoz tért vissza, „mint egy jó katolikus, aki hite ingadozását látva valamely szent ereklyéjéhez járul, hogy az megtartsa őt, miközben hite forrása már elapadt.” A lelkesedés alábbhagyásával Wilsont az a felismerés nyomasztotta, hogy a vallás, úgy tűnik, jóval több hitvallásnál. Gandhiról olvasva azt látta, mennyi mindent kell eltagadni az emberi létezés minőségéből ahhoz, hogy ragaszkodni tudjunk lecsupaszított materialista ateizmusunkhoz. „Kicsit olyan, mint azt állítani, hogy a zene aberráció, és igaz, hogy Bach és Beethoven lenyűgöző, az ember mégis jobban meglenne zenei érzék nélkül.” Továbbra is vonzónak és szórakoztatónak találta Hume gondolatait, de megerősödött benne a gyanú, hogy Hume soha nem nézett szembe az emberi létezés komplexitásával.

Wilson ateista hitvallása nem csak ezen a ponton bizonyult problémásnak. Materialistaként külön fejtörést okozott számára az emberi nyelv jelensége. Egy nap darwinista barátjával vacsorázott, és azon élcelődtek, hogy idősödve egyre nehezebben emlékeznek a nevekre. Wilson barátja kifejtette meggyőződését: ez arra vezethető vissza, hogy az emberszabású ősöknek nem volt szükségük arra, hogy egymást név alapján megkülönböztessék. Wilsonban ekkor valami megint elpattant. „Ez a hitvallás legalább olyan babonásnak tűnt fel akkor előttem, mint a Noé bárkájában való hit. Sőt, sokkal babonásabbnak. Tényleg azt gondolják a materialisták, hogy a nyelv csak úgy kifejlődött, mint egy pinty csőre, vagy egyszerűen csak soha nem gondolták végig ezt a dolgot racionálisan? Hol van erre a bizonyíték? (...) Lehetséges volna, hogy majomféle emberszabásúak kifejlesszék akár egyetlen mondat morfológiai komplexitását? És akkor még nem is szóltunk arról az elképesztő nyelvtani misztériumról, ami a mi időnkben Chomsky és más nyelvészek felfogóképességét is meghaladja! Nem a nyelv az egyetlen azon jelenségek sorában – köztük a szerelem és a zene a két legerősebb –, melyek arra utalnak, hogy az ember jóval több egyszerű hústömegnél.” Sokkal hihetőbbnek és racionálisabbnak tűnt, hogy az embert Isten teremtette a maga képére.

Wilson évekig még önmagának sem merte bevallani, hogy az ateizmushoz való megtérése valójában – ahogy ma fogalmaz – „a középkorral járó becsavarodás” volt. Továbbra is vallásos formalizmussal kapaszkodott istentagadó hitéhez, bár ezt a hitet ekkor már erősen kikezdte a hitetlenség. A gyanú szép lassan meggyőződéssé erősödött: „az ateistáknak egyszerűen nincs fülük a zenére és a szerelemre”. Most mit tegyen? Váratlan irányból kapott végső lökést, hogy bátortalanul és szégyenlősen elinduljon újra a Damaszkuszba vezető úton. Wagner családjáról és a náci erkölcsről írt könyvet. A témában elmélyedve megdöbbentette, mennyire ellentmondásos az a neodarwinista erkölcs, melyet Hitler követett, és milyen erőteljesen áll vele szemben a keresztény etika, melyet ráadásul nem briliáns érvekkel, hanem vérrel pecsételtek meg. Wilsonra rendkívüli hatást tett Dietrich Bonhoeffer teológus-lelkész mártírhalála. „Olvassa el valaki Bonhoeffer Etikáját, és kérdezze meg magától: miféle őrült világot hoznak létre azok, akik szerint az erkölcs pusztán emberi konstrukció? Gondoljanak Bonhoeffer derűjére, amit akasztása előtt érzett – pedig szerelmes volt, és az előtte álló életre készült!”

Wilson újra elkezdett templomba járni. Eleinte kételyekkel, bizonytalanul, elköteleződés nélkül. Végül nem tudta elkerülni a kínos és egyben felszabadító beismerést: húsz éven át tévedett a Názáretivel kapcsolatban. Az író tavaly szánta el magát a „coming out”-ra. Több újság hasábjain is megvallotta: immár hiszi, hogy Jézus feltámadt a halálból, és magára vette az ő bűneit is. „A feltámadás a kulcsa a létezésünknek” – írja a Daily Mailben közölt cikkében, és egyben köszönetet mond azoknak az egyszerű hívőknek, akiknek az életét közelről látva meggyőződhetett a feltámadás máig ható erejéről. Hitvalló keresztényként Wilson mindehhez azt is hozzáfűzi: még egyszer nem fog tévedni, hívővé válása végleges.

A szerző további írásai:

http://divinity.szabadosadam.hu/

Szabados Ádám összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére