Szenczy Sándor emlékekről és tervekről

Márknak el kell jönnie Beszlánból

2011. augusztus 12-én eszembe jutott, hogy el kell mennem Beszlánba és Magyarországra kell hoznom Márkot! Igen, 2008-ban, ha nem is félelemmel, de összeszorult szívvel mentünk vissza Groznijba, hogy újra kezet nyújtsunk testvéreink gyilkosainak.

Reméltük, hogy nem lövik szét a fejünket, nem rabolnak el bennünket, és nem vágják le baltával a kezünket, mint ahogy legutóbb tették munkatársainkkal. Beszlánban is meglátogattuk azt a családot, akinek odaveszett a kisfiúk a tanévnyitón a megtámadott, majd felrobbantott iskolában 2004. szeptember 4-én.

Emlékszem, félénken léptem be a házukba. Mintha éreztem volna, hogy mi fog történni. A nappaliban megláttam Artur fényképét egy barna, fényes keretben. A keret odavonzotta a tekintetemet, annyira csillogott. Kilencéves volt, amikor feltehetően egy gerendadarab a nyakára esett, vagy tarkón lőtték vagy nekicsapódott egy repesz… halálának pontos oka homályban maradt. Visszamentünk a szülőkkel a kiégett tornaterembe, ahol száznyolcvanhét gyerek vesztette életét. Leroskadtam egy sarokba állított padra. Ott, ahol mindaz a borzalom történt, amit Ira, a baptista asszony, Artur és Márk édesanyja beszélt el. „Sándor pásztor! Ugye megérted, hogy nem tudtam a halott fiamat magammal vinni? Csak a másikkal tudtam a folyosón végigszaladni, aztán elbújtunk egy asztal alatt, majd egy szövetségi kommandós a vállára kapott bennünket és kiadott egy kirobbantott ablakon!”

Üres tekintettel mondta, mondta, mondta. Én akkor már zokogtam Axar, a grúz származású menekült férj széles vállába fúrva a fejem. Becsuktam a szemem, és láttam a padlón ülő gyerekek százait feltartott kézzel, ahogy hetven óra után is rémült, tágra nyílt szemmel, szomjasan, némelyikük már önkívületben, a meleg levegőtlenség miatt mezítelenre vetkőzve fekete ruhás terroristák bombái alatt fel-felnéznek az égre.

Majd robbanások sorozata, lövöldözés, káosz, vér és az a borzasztó sikoltozás… A legfiatalabb túsz egy néhány hónapos baba volt. Aznap, négy évvel a tragédia után, amikor legutóbb ott jártunk, minden csendes volt Beszlánban. Az „Angyalok Városa”, ahogy ott elnevezték a temetőnek azt a részét, ahová az áldozatokat helyezték, sohasem elhagyatott. Mindig van ott valaki, aki a sírokra tett játékautókat, babákat, virágokat elrendezgeti.

Látogatásunk estéjén, ahogy elgondolkodva ültem az egyik fotelban, Márk, az akkor kilencéves kisfiú odabújt hozzám, átölelt és azt mondta: „Sándor pásztor! Maradj itt velem! Itt, Beszlánban!” Tétován megráztam a fejem és azt mondtam: „Elviszlek majd magammal, jó?” Mosolyogva bólintott, majd kiabálva szaladt a jó hírrel a szüleihez, Irához és Axárhoz, hogy „Sándor pásztor elvisz engem!”

Szency Sándor

Szenczy Sándor összes blogbejegyzése

• Cimkék:
szenczy sándor beszlán márk

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére