Szenczy Sándor emlékezik társára

Hit Hungary: mártír Groznijban

Nagyon gyenge kaparászás. Talán azért volt furcsa, mert a monoton gépfegyverkattogástól, az akna süvítő hangjától nagyon elütött. 
–  Istenem! Nem értem! Miért lőnek ránk?
 

Aztán észrevettem, hogy Tamás az emeletes, katonai vaságy felső szintjén ülve vadul karcolja a falat. Hosszú, kimért mozdulatokkal, mintha kaszabolna valakit. A szeme villogott, és a finom falpor arcába hullott, mint valami torz hóesés. Meglepett, hogy felmászott a magasba, hiszen órák óta az ágyak alatt hasaltunk. Nem mintha számított volna egy esetleges találat esetén a vékonyka ágysodrony. Lihegett az erőfeszítéstől. 
–  Mit csinálsz? - kérdeztem hangosan. 
–  Azt vésem bele a mennyezetbe, hogy itt jártunk és hittünk - zihálta.
– Mit? Miért? – értetlenkedtem, aztán hagytam és újra a bódénk mellé becsapódó lövedékek zaját figyeltem. 
  Kis idő múlva Tamás mellém kucorodott, arca mosolyra rándult. Kész vagyok, mondta.
Mi túléltük azt a különös grozniji éjszakát. Csend volt, remegő csend. Mielőtt kimentünk volna a napfényre, visszaléptem és felnéztem a plafonra.
 

HIT-HUNGARY, ezt láttam.
Aztán egy oldalfalak nélküli sátorban ott kellett állnom a tizenkilenc éves munkatársunk szétlőtt fejű holtteste fölött. Azon az éjszakán végezték ki. Sírtam. Vigasztalhatatlanul. Kezeim égnek emeltem és lassú, monoton egykedvűséggel, de igen erősen ütni kezdtem saját homlokom.
– Atyám! Játszol velem? Meddig még? Nem bírom! Elegem van!
 

Kifordultam a térdig érő városba. Nem törődve a figyelmeztetésekkel, kirohantam az utcára, a romok közé. Valami tébolyult zavarodottsággal csak kiabáltam, zokogtam, köveket dobáltam, pocsolyákba ugrottam, a földön fetrengtem, féltem. A társaim hagytak tombolni.
 

Később elmentünk küldetésünk utolsó állomásához, a grozniji baptista imaházhoz. Már csak tucatnyi idős asszony jött elő, mint valami egykori várvédők a kövek közül, a teljesen szétdúlt, kifosztott, tető nélküli templom pincéjéből. Egyikőjük Olga mama volt. Aki, amikor megtudta, hogy lelkész vagyok, odatérdelt elém, a kezem csókolgatta és könyörögni kezdett. 
 

–  Pásztor! Vedd elő a Bibliádat, olvasd nekünk, imádkozz értünk, és úrvacsorázzunk!
Dühösen rántottam el a kezem. 
–  Nem akarok, nem tudok! Megölték az egyik munkatársunkat. Hoztam segélyt, azzal foglalkozzanak!
Ő eltolta a teli élelmiszeres zacskókat és tovább kérlelt.
– Te csak prédikálj! – mondta, és a koszos, akna- és töltényhüvelyekkel teli udvaron a földön maradt, miközben előre-hátra hintázva imádkozni kezdett. Mellé rogytam és hirtelen megértettem valami nagyon fontosat: ebben a világban mindent el lehet veszíteni, de igazán bajban akkor vagyunk, ha a hitünket veszítjük el. Persze, hogy elővettem a Bibliámat és olvastam az ősi történetet életről, halálról és feltámadásról. Szakállamról könnyeim rácsorogtak a vékony lapokra.

Az eső is eleredt. Lihegve az erőfeszítéstől véstem bele a grozniji baptista imaház épen maradt oldalfalába: HIT-HUNGARY.

Szenczy Sándor összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére