Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat

A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.

Mai morzsa

Amikor elegem lett belőle, megölelt

Videók

Cigányok között az egykori neonáci (riport)

Így lőtték a keresztényeket: tudósítás a helyszínről

Alex szívében templom van (videó)

Akiket nem gyászol senki: magányosok temetője (videó)

A papi hivatás piszok nehéz (videó)

Hajléktalan megasztár

Föld alatti inváziós alagút: exluzív videó

Hajléktalan megasztár

Szenczy Sándor blogbejegyzése

2011-04-08 13:57:00

Szenczy Sándor Vietnamból

Ha Noi és félreértés, meg a magyar nők

Éppen egy nyolcéves forma, súlyosan mozgássérült vietnámi fiúcskát hoztak karban a szülei. Meg volt riadva a neki szokatlan helyzettől. Feszülten fészkelődött és hangos sírásra fakadt, amikor édesanyja átadta a magyar konduktornak.

Emlékszem első vietnámi kiküldetésünkre: Sok ezer motoros. Mint valami modernkori gladiátor, az ikrekkel, szemben az őrült módra robogó robogókkal. Ügyesen kerülgetnek, megállnak. Egy idő után már nem ijedezünk. Monotonon vágunk át több utcán is, míg elérünk kedvenc kis éttermünkbe, a „Little Hanoi”-ba. Tintahalat és kesudiós csirkét kértünk, a kukoricás húsleves utánra. Beni és Domi is jóízűen falatozott, és itták a mangó levét. Egyszer csak egyikőjük felkiáltott: hal! Halat szeretne enni? -kérdeztem magamban. Már majdnem rendeltem neki, amikor Kati szólt, hogy az ablakban van egy akvárium, és az abban úszkáló halakra gondolt. Fel is álltak és odamentek. Sokszor elbeszélünk egymás mellett. Például Jézus, amikor azt mondta a tanítványoknak, hogy „őrizkedjetek a farizeusok kovászától”, a körülötte lévők kenyeret akartak neki hozni, amitől Ő teljesen kiakadt, hogy nem értik a lényegét a beszédének, szavainak. Volt már olyan, hogy én értettem másképpen, mint ahogy gondolták és többször, hogy engem nem értettek meg. Sőt, még az is előfordult, hogy valaki imát kért tőlem, de teljesen „lezárt” állapotban állt előttem, aztán csodálkozott, hogy semmi sem történt vele. A legmegdöbbentőbb azért eddig az volt, amikor jó barátaim vádló hangon közölték velem, hogy: „Isten után te jöttél az életünkben! Csalódtunk benned!” Évek teltek el azóta. Ma sem tudom, hogy mi történt és miért. Én mindig (!) mondom, hogy ember vagyok és sokat hibázom. És nagyon is hálás vagyok a kegyelemért, a megváltásáért, a megtérésért, a hitért. Valamit nagyon félreértettem? Tegnap megálltam a Pető-bútorokkal berendezett nagyobbacska terem galériáján és újra rácsodálkoztam Kati és Lilla munkájára. Amire csak magyar nők képesek. Meggyőződésemmé vált az elmúlt mintegy két évtizedben, amióta ismerem a Pető-módszert, hogy a konduktív pedagógia nem véletlenül magyarországi, magyarhoz a leginkább illő. Éppen egy nyolcéves forma, súlyosan mozgássérült vietnámi fiúcskát hoztak karban a szülei. Meg volt riadva a neki szokatlan helyzettől. Feszülten fészkelődött és hangos sírásra fakadt, amikor édesanyja átadta a magyar konduktornak. És akkor, amikor kicsi teste megfeszült, könnyei orra váladékával összekeveredve csak folytak arcán, Kati felemelte, átölelte, szinte testével betakarta, csókolgatta és énekelni kezdett neki valami magyar gyerekdalt. Láss csodát! A riadt tekintet elmúlt, könnyen letörölhetővé vált az arca és csendes nyugalommal várta a gyermek, hogy mi fog történni. Hiue számára egy új élet kezdődött. Egy olyan, amiben kemény munkával megtanulja, hogy hogyan lássa el önmagát. Olykor még fel-felsír, hiszen néha fáj megszerezni a tudását a kéz, a láb megfelelő használatának. Gyorsan halad, fejlődik. Boldog. Én meg csak nézem a magyar nőket, ahogy teszik a dolgukat, itt Vietnámban.