Szabados Ádám a kérdések kérdéséről

Én vagyok bűnös, mert az első ember vétkezett?

Ezt a bejegyzést valójában a következő bejegyzés miatt írom, mert az érthetetlen lenne, ha előtte nem beszélnék ennek a bejegyzésnek a témájáról. A következő postban egy gondolatkísérletet szeretnék megosztani a teológiai kérdések egyik legnehezebbikéről, arról, hogy miért von Isten felelősségre bennünket, ha egyszer Ádám miatt születtünk bűnös természettel. Ahhoz, hogy a kérdés teljes súlyát érzékeljük, fontos összegezni előbb az eredendő bűnről szóló keresztény tanítást, és azt, hogy milyen teóriák léteznek annak megválaszolására, hogy Ádám bűne hogyan lett a miénk. Nem az lesz ebben az összegzésben a meglepő, hogy vannak véleménykülönbségek, inkább az, hogy ebben a rázós kérdésben a lényeget érintően mégis milyen egység van a keresztény hagyományok tanai között.

Az összes keresztény felekezet hisz abban, hogy minden ember bűnös. A legtöbb felekezet abban is hisz, hogy nem azért vagyunk bűnösök, mert vétkezünk, hanem azért vétkezünk, mert bűnösök vagyunk. Ez pedig elvezet ahhoz a szintén széles körben elfogadott tételhez, hogy van eredendő vagy öröklött bűn, mely Ádám bukása óta az egész emberiség állapotát meghatározza. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a keleti egyházak magyarázataikban mindig inkább lazítani igyekeztek az Ádám vétke és utódai bűnössége között fennálló kapcsolatot, a nyugati egyházak viszont – különösen Augusztinusz óta – ragaszkodtak az Ádámtól eredő és öröklődő bűn teológiai tételéhez. Voltak a nyugati egyházban is eltérő hangok (Kierkegaard például nem az öröklésben, hanem a szükségszerű ismétlésben látta az általánosan jelenlévő bűn okát, a 18. századi felvilágosodás hatására kialakuló optimista légkör pedig alapjában véve nem tudott mit kezdeni az átöröklődő bűn pesszimista dogmájával), de „hivatalos”, hitvallásos megnyilatkozásokban mind katolikusok mind protestánsok kiállnak az Ádám bukása és a mi bűnösségünk között fennálló kapcsolat teológiai tétele mellett. 

Amennyiben elfogadjuk ezt a tételt, már csak az a kérdés, hogy hogyan öröklődik át Ádám bűne az emberiség minden tagjára. A létező válaszok lényegében három nézetre redukálhatók: a realizmus, a federalizmus és a köztes tulajdonítás teóriáira.

1. Realizmus. A korai egyház és a skolasztika teológusai között egyaránt találunk olyan gondolkodókat, akik a bűn öröklését realista módon magyarázták. A realizmus lényege az, hogy kezdetben egyetlen emberi lélek volt, mely lélek öröklődés útján osztódik szét az emberiség tagjai között. Mindannyian Ádám kezdeti lelkéből részesedünk, ezért mindannyian valóságosan jelen voltunk az első bűnesetnél, és vétkesek vagyunk benne. A realizmus hívei nézetük alátámasztására Lévi és Ábrahám analógiáját szokták segítségül hívni. A Zsidókhoz írt levél érvelése szerint Lévi jelen volt Ábrahámban, amikor Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek (7,9-10). Realisták szerint az elv ugyanaz Ádám és a mi esetünkben is: Ádámban valóságosan jelen voltunk, amikor Isten ellen fellázadt, így mi is vétkeztünk őbenne.

2. Federalizmus. A reformáció teológusai inkább szövetségi alapon értelmezték az Ádám és köztünk fennálló kapcsolat lényegét. Ádám képviselője volt az egész emberi nemnek, ezért nem csak önmaga, hanem mindannyiunk nevében vétkezett Isten ellen. A képviselő döntése hatással van mindazokra, akiket képvisel. Mivel Ádám az egész emberiséget képviselte – mindazokat, akik általa fognak megszületni –, Isten Ádám minden utódát bűnösnek nyilvánította. A federalizmus hívei Pál apostol Római levelében látják ennek az értelmezésnek a bibliai alapját. Pál Ádám és Krisztus között párhuzamot von, mindkettőt szövetségi képviselőként mutatja be: „Mármost, ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává. Mert ahogyan az egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké, úgy az egynek engedelmessége által is sokan lettek igazakká.” (5,18-19) „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (5,12) A „mindenki vétkezett” ebben az esetben nem a konkrét bűnökre vonatkozik, hanem arra, hogy Isten gondolataiban mi is jelen voltunk, amikor Ádám mint képviselőnk vétkezett. Mivel Ádám nem csak saját nevében, hanem a mi képviseletünkben is vétkezett, az Éden kertben mi is vétkeztünk őbenne.

3. Köztes tulajdonítás. Néhány protestáns teológus olyan teóriát dolgozott ki, mely Ádámtól eredezteti bűnösségünket, de közvetlenül nem tesz bennünket felelőssé Ádám bűnéért. A nézet szerint nem azért számítunk bűnösnek Isten előtt, mert a képviselőnk (Ádám) vétkezett, hanem csak köztes módon: saját bűneink miatt. Nem tagadja ez a felfogás sem, hogy Ádám bűnös természetét örököltük, de azt tanítja, hogy mindannyian kizárólag a saját bűnünkért számítunk Isten előtt bűnösnek. Elismeri a köztes tulajdonítás elmélete is, hogy mivel Ádám romlottságát örököljük, végső soron miatta van bűnös természetünk, tehát végső soron miatta számítunk bűnösnek is. Abban különbözik ez a nézet a federalizmustól, hogy Ádám bűnéért közvetlenül nem tesz bennünket felelőssé.

A három elmélet között nincs különbség abban, hogy Ádám miatt mindannyian bűnösök vagyunk és bűnösöknek számítunk, csak abban van különbség, ahogyan az Ádám bűne és a mi bűnünk közötti kapcsolatot magyarázzák. A három elmélet közül nekünk, nyugati embereknek talán a harmadik tűnik a legkönnyebben emészthetőnek. Az első túlságosan emlékeztet arra a keleti gondolkodásra, mely az egyént a közös lélektől elszakadt lélekdarabnak tekinti. Inkább elvont eszmefuttatásnak tűnik, komolyabb bibliai alap nélkül. (Az egyetlen bibliai alap – a Lévi és Ábrahám közötti kapcsolat – a federalizmus alapján egyébként is könnyebben magyarázható.) A harmadik nézet, a köztes tulajdonítás elmélete kihúzza ugyan individualista nyugati értelmünkből azt a szálkát, hogy bennünket valaki más bűnéért felelőssé tegyenek, viszont nem ad koherens magyarázatot az Ádám és Krisztus közötti párhuzamra, melyről Pál a Róma 5-ben beszél.

Ha a témával először találkoznék, biztosan nem a federalizmus elméletét választanám az eredendő bűn magyarázataként, mert azonnal rengeteg nehéz kérdést vet fel. Ezek megválaszolásához olyan szinten kell kibújnom a bőrömből, ahogy szinte egyetlen más kérdés megválaszolásához sem – kivéve talán az örök büntetés problematikáját. Mégis úgy látom, hogy Pál apostol tanítása alapján a federalizmus elmélete ad valódi magyarázatot az Ádám és köztünk fennálló kapcsolatra. Isten kezdettől összekötötte az emberiség sorsát Ádámmal. Amikor Ádám vétkezett, nem csak önmaga nevében, hanem a mi képviseletünkben is vétkezett. Fogantatásunk pillanatától mindannyian Istentől elszakadva jöttünk a világra, mert Isten Ádámban látott bennünket. Ádám bűne miatt igaz, amit az 51. zsoltárban Dávid önmagáról mond: „Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.” (7) Talán Hóseás is a federalizmusra utal, amikor Izráel bűnének gyökerét keresi: „De ők megszegték a szövetséget Ádámban, hűtlenné lettek ott hozzám.” (6,7)

Amennyiben a federalizmus az Ádám bűne és a mi bűnösségünk közötti kapcsolat biblikus magyarázata (szerintem igen), a teológia egyik legnehezebb kérdésére kell választ találnunk: hogyan lehet igazságos az, hogy Isten egy másik ember bűnéért von bennünket felelősségre? A nyugati ember individualista világlátása számára ez a kérdés talán a kérdések kérdése. A következő bejegyzésben valamiféle válasz reményében ezzel a kérdéssel szeretnék szembenézni. Nem ígérek túl sokat, mert az értelmünk és a szívünk a dicsőségnek ezen az oldalán szerintem nem elég tágas ennek a titoknak a felfogásához, de javaslatot fogok tenni olyan kapaszkodókra, melyekben ideiglenes válaszként talán meg tudunk fogódzkodni.

A szerző további írásai itt olvashatók

Szabados Ádám összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére