A szó, a név lett testté Jézusban

E szabadságtól való félelem

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod.
(Máté 6, 5; Károli)

Régi mesékben a hős találkozik valamely mitikus potentáttal (sellő, táltos, csodahal, egyéb), aki nagyszerű ajánlatot tesz: kívánj valamit, én pedig teljesítem. A palackdzsinn egyenesen azt kérdi: mit parancsolsz, kis gazdám? Valláskutatók szerint ez a regemotívum az istenség kényszerítésére irányuló ősi vágyat fejezi ki. Az ember olyan istent akar, aki megfelel az elvárásainak: „adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát” – sorolja a költő.

Ha a Bibliát az emberek találták volna ki, ilyen kívánságkatalógus lenne a Miatyánk is. Azonban a Jézus által adott mintaimádság hét kérése közül az első három így szól: szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod. S e három kívánságban az a közös, hogy az imádkozó nem kér önmagának semmit.

Az ókori ember úgy gondolta, a névben valamiképp jelen van a birtokosa; a név kimondásával, leírásával megidézhető és kényszeríthető  az isten. A görögöknél csak akkor kezd különválni a név és a nevezett, mikor Démokritosz rájön, hogy más népek másképp nevezik a dolgokat, és azok a nevek is nevek.

A Teremtés könyve szerint eredetileg a világ kormányzójává tette az Úr Ádámot, ám az Isten nevében – vagyis az ő akarata szerint – kellett volna kormányoznia, nem pedig úgy, ahogy ma teszi. Ádámnak Isten adott nevet, aztán megbízta azzal, hogy nevezze el a többi élőlényt. A névadás gesztusa tulajdonosi, mindenesetre fölérendeltségi viszonyt jelez. Amit meg tudunk nevezni, amit ki tudunk mondani, azt valamiképp meg is tudjuk ragadni, hatalmat gyakorolunk fölötte. A szó a tárgy birtoklása. Mikor a gyerek először lát valamit, megkérdezi, mi ez; tudni akarja a nevét. A gondolkodás dinamikáját a birtokbavétel jellemzi: az elme definiál, megfogalmaz, elnevez; így ismerjük meg és kebelezzük be a világot.

Ugyancsak a Teremtés könyvében olvassuk, hogy mikor az emberek Bábel tornyát kezdték építeni, így szóltak: „Jertek, építsünk magunknak tornyot, hogy teteje az eget érje, hogy nevet szerezzünk magunknak, és el ne széledjünk az egész föld színén.” Íme, az első közösségi autonómiatörekvés. Az autonóm szó így is fordítható: saját nevű. Ha saját nevünk lesz, ha nem kell többé a kapott nevet viselnünk, szabadok leszünk. Akkor azok leszünk, akik lenni akarunk.

Az emberi lény folyton saját nevét akarja megszentelni. Azt akarja, hogy nagy neve legyen, amelynek hallatán mások leborulnak, de legalább elismerően hümmögnek. Ez is a hatalomvágy egy formája. S a mindenség birtokbavételének szándéka nem áll meg a láthatók határán; az ember tornyot épít, mert be akar lépni az égbe, hogy ott is uralkodhasson. Magát a Teremtőt szeretné elnevezni és birtokba venni.

A Biblia szerint az építkezés kezdetén a föld népének nyelve még „egy vala”. A gigászi projektet Isten úgy akadályozta meg, hogy összezavarta az építők nyelvét. Azóta is törekszünk, hogy Istent kategóriákba, pontokba és dogmákba fogjuk, de nincs nyelv, amelyen ezt megtehetnénk. Mózes, mikor az égő csipkebokorban megszólaló Úrral találkozik, rettenetes félelmét legyűrve a nevét tudakolja. De az Isten erre autonómiáját hangsúlyozva azt feleli, „ehje aser ehje”: vagyok, aki vagyok.

Az emberi szabadságakarat igyekszik áttörni a korlátokat. A paradicsomi korlátozás még csak annyiban állt, hogy „arról a fáról ne egyél”. Azonban a kígyó azt súgta: ha esztek, „olyanok lesztek, mint az Isten” – vagyis korlátlanok.

Az embernek nincs szabad akarata az Édenkertben történt tragédia óta; s azóta csak szabad akarata van. E paradoxonba elég gyorsan bele lehet bolondulni. Az eredendő bűn szörnyű szenvedélybetegség, amely az akaratban tanyázik. Képtelenek vagyunk kordában tartani szabadságvágyunkat, miközben mozgásterünk szűk, akaratunk béna. Az egzisztencialista filozófusok azért rosszkedvűek, mert ráéreztek erre; Sartre mondja, hogy az ember szabadságra van ítélve.

Ráadásul sokféle szabadságvágy kavarog a földön. Míg igyekszünk kiterjeszteni nevünk, országunk és akaratunk határát, beletaposunk a másikéba. Akaratát, vagyis szabadságát csak az érvényesítheti, aki uralkodik mások felett. Az ember határsértő lény, bár olykor még sajnálja is a másikat, akin – sajnos – át kell taposnia. Az erkölcstan máig nem tudja megválaszolni az egyszerű kérdést, hogy végül ki legyen szabad. S mert könnyű rájönni, hogy ez így maga a pusztulás, e szabadságtól való félelem minden korban békeszerződéseket, alkotmányokat, konszenzust és egyebeket szül, amelyek lényege, hogy az erősebbnek legyen meg az akarata.

A bábeli történet a probléma gyökerét mutatja meg: olyanok akarunk lenni, mint az Isten, birtokolni földet és eget, globális országot építeni. Ma, a posztmodern, posztkeresztyén, posztszekuláris, posztposztposzt korban  állat- és növényfajok, nyelvek, népek és kultúrák tűnnek el végleg: a dolgokat, amelyek segítettek az életet elviselni, elsöpri a szabadság. Minden totalitárius eszme világországot akar építeni, s erre halad a globalizáció is: közös nyelv, közös pénz, közös kultúra; nemzetközivé lesz holnapra a világ.

Azonban nem fér el egyetlen univerzumban Isten akarata és a miénk. A két fél közül valakinek azt kell mondania: legyen meg a te akaratod. Szörnyű, mikor Isten mondja ezt a tőle elforduló embernek.

Isten ítélete, hogy előbb-utóbb felépül a posztbábeli torony, és színre lép az Antikrisztus, akinek neve, országa és akarata óriási. Persze nem szarva és patája lesz, hanem sármja meg drága öltönye. És uralkodni fog a fenevad, akiről így szól az Apokalipszis: „száma emberi szám, hatszázhatvanhat”. Milyen szánalmas: nincs is neve, csak száma. Épp azt veszítette el, amire törekedett.

Amelyik istennek nincs személyes és korlátlan szabadsága, végső soron nem isten és nem is személy. S akkor már nem lehet más, mint a bűnbeesett ember ábrándképe. Dágon, Baál, Milkóm, Astarte, Apollón: az ős-személytelenség megnyilvánulásai, princípiumok, sorserők, metaforák – a tisztelőik, akik elnevezték őket, nem is tartják többre őket.

A Teremtőnek azonban senki nem adhat nevet. Különböző iskolák alakultak a fölösleges vita köré, hogy a JHVH jelet hogyan szabad használni, holott e négy betűben nincs benne az Isten. Isten nevei: Mindenható, Örökkévaló, Fenséges, Szabadító – mondanak valamit róla, de nem mondják ki, nem tudják kimondani Őt. Akárhány névben sem lehet megragadni, mert hatalmasabb, mint neveinek összessége.

Az autonóm, igazi Isten a szavában, az igében kimondta önmagát, s ezzel a hatalmas szóval teremtette és tartja fenn a mindenséget. Ez a szó, ez a név lett testté Jézus Krisztusban.

Ádám az Édenkertben magához ragadta a szabadságot, így gyalázta meg Isten nevét. Krisztus a Getsemáne-kertben sírva adta át szabadságát az Atyának. Tudta: mindjárt megmutatkozik a maga teljességében, mit tesz az ember, ha megragadhatja végre az Istent.

A rejtőzködő Isten ruháját letépték; a szent Istent leköpdösték, az ítélet Istenét megkorbácsolták, a Mindenhatót keresztre szögezték, hogy moccanni se tudjon; a királyok királya fejére töviskoronát nyomtak, s a keresztre gyalázó nevet írtak: I. N. R. I. Az örök létezőt megölték. Isten szabadsága azonban csorbítatlan maradt, mert még arra is kiterjedt, hogy eltűrje mindezt.

Megszentelni (éron), ez két dolgot is jelent: megtisztítani és a közönséges használattól elkülöníteni. A keresztény, vagyis krisztianosz szó pedig azt jelenti: Krisztusé, Krisztushoz tartozó. Nem mindegy, mit teszünk és mondunk Krisztus nevében. A régi asszonyok, akik uruknak tartották és nevezték a férjüket, berzenkedés nélkül felvették a nevét, és nem használták többé a sajátjukat. Valakinek a nevét viselni anynyi, hogy az ő képviseletében tevékenykedni, az ő tetszésére élni. A hívő élet programja a lépésről lépésre történő restauráció, a profanizált terület megszentelése. Szenteltessék meg a neved – ez az első lépés; feladom autonómiámat.

De ezt csak önmagammal tehetem, sohasem mással. Nem léphetem át a határt. Isten országa akkor növekszik, ha mind többen kérik: „Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.”

Ez a meghódolás a viszony helyreállítása. Aki ezt őszintén, Jézus nevében megteszi, megmenekül az ítélettől, vagyis attól, hogy meglegyen a saját akarata.

Ez a legfontosabb; csak utána jön a mindennapi kenyér.

Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére